Az aranykor emlékezete: amikor Érsekújvár képzőművészeti központ volt Havran Kati2025. 11. 11., k – 17:23
Volt idő, amikor Érsekújvár központjában a gesztenyefa alatt rendszeresen találkozott egy bohém társaság, festők és diákok, akik aktívan formálták a város a kulturális életét. A Régi idők kiállítás az Ernest Zmeták Művészeti Galériában ezt az aranykort eleveníti fel – egy korszakot, amikor a város a magyar és szlovák modern művészet egyik találkozópontja volt.
A Régi idők – Érsekújvár képzőművészeti élete a 20. század első felében című kiállításon az a korszak bontakozik ki, amikor Érsekújvár a régió egyik legélénkebb művészeti központjává vált. A kiállítás megnyitóját november 6-án tartották, a tárlat január 31-ig tekinthető meg a város galériájában, az Ernest Zmeták Művészeti Galériában.
Egy nyüzsgő vásár képe
A sokaságban emberek és állatok, zsákokat cipelő alakok, az urak kalapban, a hölgyek szoknyái körül gyerekek. A kép középpontjában egy szekér, amint a tömegen keresztül halad – élénk és nyüzsgő esemény lehetett valamikor az érsekújvári marhapiac, amely ezt a sajátos ecsetkezeléssel, a szürke és néhány élénk árnyalat kombinációjával készült festményt ihlette.
A jelenet mozgalmas, szinte karneváli hangulatú, az expresszionisták világára emlékeztet.
A tömeget alkotó szürke sziluettekből néhol az arcvonások is kirajzolódnak, míg az előtérben egy katona arca meglepő közelségből néz farkasszemet a szemlélővel. A háttérben háromnyelvű felirat – POZOR, ACHTUNG, VIGYÁZZ – olvasható egy táblán a fejek fölött.
Hiteles-e vajon a háromnyelvűség? Tallós Prohászka István festménye 1930 körül készülhetett. Helena Markusková, a kiállítás kurátora azt mondja, sok esetben csak tippelni tudunk, mely elemek hitelesek, és mely részletek az alkotó fantáziájának eredménye.
Tallós Prohászka István érsekújvári marhapiacot megörökítő festménye – melynek egyébként egy rokonát is megtekinthetjük a kiállításon, a szintén ez időtájt készült Dunaszerdahelyi vásár I. című festményt – Aba-Novák Vilmos, a magyar modernizmus egyik meghatározó alakjának nyüzsgő, eseménydús képeire emlékeztet.
Tallós Prohászka nem érsekújvári születésű, de ő is részese volt a város meglepően pezsgő képzőművészeti életének a két háború közötti időszakban – ahogyan sokan mások a korabeli képzőművészet fontos egyéniségei közül. A városba a Széchenyi Magyar Kultúr Egylet érsekújvári filiáléjának meghívására érkezett, Lőrincz Gyulával közös kiállítását 1935 decemberében tartotta Érsekújvárban.
Az első világháborút követő években Érsekújvár fokozatosan a térség egyre fontosabb képzőművészeti csomópontjává, illetve szlovák és magyar képzőművészek találkozóhelyévé vált.
A város a trianoni határváltozások után is megtartotta gazdasági pozícióját, fontos szerepet játszott a város életében az oktatás, ennek köszönhetően a művészet nem elszigetelt elittevékenységként, hanem a polgári identitás szerves részeként jelent meg.
Thain János és Érsekújvár művészeti aranykora
A képzőművészeti élet fellendülése elsősorban Thain Jánosnak köszönhető – neve ma a város múzeumának nevéből köszön vissza. Thain János Kukán Gézával együtt a város első akadémiát végzett művészembere volt. Kukán tanulmányait követően Budapesten marad, ahol a Műcsarnok körül tömörülő festőcsoport tagjává válik, Thain pedig visszatér Érsekújvárba – és szívügyét, a kultúra terjesztését átülteti a gyakorlatba.
Saját munkáját a plenér festészet, a szecesszió és a népművészet iránti érdeklődés jellemzi, és ő az, aki megrendezi a város első képzőművészeti kiállítását, mégpedig 1912-ben, a helyi gimnázium rajztermében.
És ő volt Érsekújvár aranykorának kulcsfigurája, majd a korszak lezárulásának tanúja.
Az 1912-es kiállítás az origója annak a történetnek, amelyet Helena Markusková, a kiállítás kurátora, az Ernest Zmeták Művészeti Galéria igazgatója nekiállt felgöngyölíteni. Annak az időszaknak a története, amikor a városban egy olyan képzőművészközeg jött létre, amelyben az alkotók egymást inspirálták, amely lehetőséget nyújtott tehetséges fiatal képzőművészek kibontakozásának – egy olyan nemzedéknek, melynek egyes tagjai nem csak regionális szinten, hanem országos, sőt nemzetközi viszonylatban is fontos alkotókká váltak.
Ez a közeg tette lehetővé azt is, hogy a város magyar és szlovák alkotók találkozópontjává váljon. Olyan alkotóké, akik elismeréssel adóztak egymás művészete iránt.
Milyen is volt ez az aranykor? Markusková szerint sok helyütt a részletek egyelőre homályba vesznek, az azonban bizonyos, hogy a tárlat létrehozásával „megtörtént az első lépés” ennek a kivételes időszaknak a feltérképezése felé.
Markusková kutatómunkájához elsősorban a korabeli sajtó szolgáltatott forrásanyagot. Az Érsekújvár és Vidéke nevű hetilap figyelemmel kísérte a városban zajló kulturális eseményeket. A korabeli közönség így fokozatosan a kulturális élet aktív szereplőjévé vált, míg a hetilap archívuma fontos adatokat szolgáltatott a mostani kutatásnak:
Markusková kutatása során össezesen 37 érsekújvári kiállításról talált információt, amelyet ebben az időszakban rendeztek, ebből 11 Thain János önálló kiállítása volt.
A kurátor szerint valószínűsíthető azonban, hogy még ennél is több kiállítás zajlott a városban.
Az Ernest Zmeták Galéria tárlata azonban nem pusztán az Érsekújvárban zajló kiállítások rekonstruálását tűzte ki célul. A tárlaton felvonultatott művek ettől szélesebb skálán mozognak: a cél az, hogy a közönség a város aranykorához köthető művészekkel ismerkedjen meg.
Fiatal művészek a gesztenyefa alatt
1936 és 1939 között alakulhatott az a baráti kör, amelynek tagjai a templom előtti gesztenyefa alatt vitatták meg művészi vízióikat. Ennek a körnek a tagja volt Szőke István, Vágovits Károly, Nagyfalussy István, Sebestyén József, valamint később olyan közismertté vált művészek, mint (az érsekújvári galériának később névadó festő és műgyűjtő) Ernest Zmeták, illetve Luzsicza Lajos.
Luzsicza Lajos karikatúráin örökítette meg az érsekújvári bohém társaság világát – a kiállításon ebből is kap ízelítőt a látogató.
Szintén megtekinthető Luzsica fiatalkori önarcképe, amely egyébként a galéria gyűjteményének részét képzi. Zmeták és Luzsicza barátsága egyébként a budapesti Képzőművészeti Főiskolán fonódott szorosabbra, ahol mindketten Aba-Novák Vilmos tanítványai voltak.
A modern szlovák művészet kezdetei
Markusková meghatározónak tekinti az 1932-es érsekújvári kiállítást, amely a szlovák modern művészet kiemelkedő alkotóit mutatta be az érsekújvári közönségek. Ekkor állított ki első alkalommal Janko Alexy, Miloš Alexander Bazovský, Palugyay Zoltán és Jozef Kollár a városban – az ő nevükhöz fűződik a modern szlovák művészet létrehozásának szándéka, munkáikban a hagyomány és a nemzetközi képzőművészet irányvonalai találkoznak.
Gwerk Ödön az ikonikus (és a nem sokkal később porig bombázott) Arany Oroszlán Szálló előcsarnokát használta fel kiállítótérnek, ahol 1936 májusában mutatta be műveit.
1937-ben pedig a losonci származású Szabó Gyula kiállítása nyílt meg a városban, mégpedig Singer József palotájában – a mostani tárlaton munkásságának legjelentősebb műve látható: az 1936-os Festem egy nem létező műterem nem létező modelljeit című kép egy „önreflexív vallomás a művészi lét vágyáról és küzdelméről” – olvassuk a kurátori szövegben.
A háború vége és a város emlékezete
Érsekújvár aranykorának utolsó kiállítása egy csoportos tárlat volt 1944 áprilisában. A kiállító művészek között szerepelt Thain János, Jánoska Tivadar, Kazai Sajó Péter, Rajkay Jolán és Luzsicza Lajos, miközben új nevek is feltűntek – Henrik Fieles és Staudt Gáborné –, de a fiatal generáció két legtehetségesebbje, Čičátka Ottokár és Ernest Zmeták nem vettek részt a tárlaton.
1944-ben, a három bombázás következtében a város ikonikus épületei megsemmisültek, a történelmi városrész arculata pedig örökre megváltozott. Thain János azonban Érsekújvárban maradt. „Túlélte a város bombázását, a múzeum pusztulását és a háború borzalmait. Utolsó tanúja és aktív résztvevője volt a régi idők hőskorszakának, amely lerakta a város művészeti életének alapjait, amikor a tehetségek reménnyel tekintettek a jövőbe” – olvashatjuk a kurátori szövegben.
A két háború közötti képzőművészek előszeretettel örökítették meg az újvári utcákat, a folyóparti tájakat és a város életét – így festészetük a hely szimbolikus emlékezetének közvetítője is a mai néző számára.
Az alkotások nemcsak egy művészettörténeti szempontból fontos időszak emlékei, hanem dokumentatív jellegükből kifolyólag is, hiszen azt a vizuális világot is megőrizték, amelyet a háború örökre átformált.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
