Az évszázadok során született hatalmas mennyiségű írásmű könnyen maga alá temet egyébként emlékezésre méltó regényeket is. Közéjük tartozik Malcolm Bradbury A történelem bizalmasa című műve, melyet keletkezésének idején – ötven évvel ezelőtt látta meg a napvilágot, nálunk pedig 1979-ben jelent meg – az évtized legjobb regényei között emlegettek.
Az angol író regénye rendkívül hitelesen mutatja be, hogyan képes valaki manipulálni a környezetét. De igazából azért érdekes a számunkra, mert az ábrázolt társadalmi közegben nemcsak hogy ráismerhetünk a mai viszonyokra, hanem egyenesen úgy érezzük, az akkor még csak kibontakozóban lévő „haladó” értelmiségi magatartás napjainkban éli virágkorát.
Howard és Barbara Kirk felfogása a házasságról rendkívül korszerű, kapcsolatuk laza és nyitott. Amúgy sem léteznek számukra holmi ódivatú szokások vagy hagyományok. „A szárnyas idő azoknak küldi titkos jeleit, akik birodalmának igazi lakói”, márpedig ők mindkét kezüket rajta tartják a történelem ütőerén. Mindig sürögnek, állandó mozgásban vannak. A „szellem legújabb ízein” és az ideológiai divatokon élő Howard egy lázban égő aktivista, aki mindent és mindenkit kritizál. Barbara pedig „a szüntelen felháborodás állapotában rója köreit az óvodáktól a boltokig”.
Persze ez nem volt mindig így. Az ötvenes években nyiladozó elméjük hívószava az érettség volt. Ekkor még csak „egy hagyománytisztelő közegből jött senkik voltak”. Ébredésük, átalakulásuk a hatvanas évekre tehető, amikor már a felszabadulás, az emancipáció lett a fontos. Amíg nincstelenek voltak, lázongásuk talán hitelesnek tűnt. Howard azonban állást kapott egy modern egyetemen, ahol a szociológia tanszék professzora lett, így az anyagi helyzetük is kezdett jobbra fordulni. Csak azért, hogy megmutassák, ők nem tartoznak a füvet nyíró nyárspolgárok közé, és mivel minden magántulajdont lopásnak tartottak, a város rozsdaövezetének egyik romos házába költöztek. Howard fizetéséből fokozatosan felújították, az önkormányzat később a környék házait is rendbe hozatta, így a műkirekesztettség romantikája örökre eltűnt. De nem ez volt az egyetlen következetlenség az életükben. (Csak egy példa a sok közül: Howard A magánszféra alkonya címmel ír könyvet, ám amikor valaki az engedélye nélkül beleolvas a kéziratba, felháborodik, hogy ez magánügy.)
Malcolm Bradbury regénye elsősorban azért ijesztően aktuális, mert az általa bemutatott mikrokörnyezetben napjaink nyugati felsőoktatására ismerhetünk. Howard számára 1967-ben az egyetem még az a hely, „amelyért érdemes dolgozni”. A fordulópontot 1968, a lázadás éve hozza el. E korszak szellemi és fizikai felfordulásának célja valójában ismeretlen, a jelszavai pedig üresek és értelmetlenek. Howard viszont ettől kezdve megváltozik, mindenkit radikalizál, szervezi a szub- és ellenkultúrát.
Leginkább a szociológia tanszék válik a társadalomformálás központjává. Persze csak elvi szinten: a fennálló viszonyok valódi megváltoztatása egyetlen radikálisnak sem érdeke, hiszen akkor mi ellen lázadnának: „Az a mi problémánk, hogy nem nyomják el az embert úgy, mint régen.” A szerző a rá jellemző szellemes és ironikus ábrázolásmóddal teszi nevetségessé a legkülönfélébb hőbörgő csoportokat, sőt, magát a lázadást is. Howard és radikális kollégái, diákjai „a történelem oldalán állnak”, bármit jelentsen is ez. Szerintük „a feladat önmagunk megvalósítása a környezetünk megváltoztatása révén”. Merthogy „a valóság nincs, azt létre kell hozni”. Felfogásukban az ellenvélemény megbélyegzése helyettesíti az érvet, a tudományos eredményeket pedig meg lehet hamisítani annak érdekében, hogy ne fokozzák a társadalmi feszültséget. Számukra már az is reakciós, aki liberális nézeteket vall.
Howard, „a történelem bizalmasa” sokkal inkább a korszellem parazitája. A társadalmi kérdések teljes területén összeütközéseket és harcot lát. Számára az a valódi szociológia, melyben megjelenik a radikalizmus, és amely rámutat a szexuális erkölcsök elavultságára. Howard mindent manipulál, mások magánéletét éppúgy, mint az egyetem működését, és ha szükséges, össze is köti a kettőt. („Nincs jellemed” – veti a szemére férjének Barbara. Mire Howard ezt válaszolja: „Miért, az mi? Ezt amúgy is csak szociálpolitikai kontextusban lehet meghatározni.”) Szándékosan szítja az ellentéteket, mert így érdekesebb. Tanórái amolyan happeningek: jellemzőjük „a mozgás, a lüktetés, a váratlanság”.
Azt viszont megköveteli, hogy mindenki egyetértsen az ő látásmódjával. Kíméletlenül elnyomja azt a diákot, Carmodyt, aki nem az ő ideologikus szempontjai szerint gondolkodik, aki nehezményezi, hogy „oktatás helyett agitál, és politikai ügyekbe vonja be a diákjait”. Régi barátja és tanártársa, Henry nem találja a helyét Howard világában, ráadásul a felesége is el akarja hagyni, mert unalmas az élete. „Henry mellett elment a történelem” – állapítja meg Howard. De az egyetem vadászterület is, ahol alkalmi partnerekre lelhet. Többek között igyekszik behálózni az egyik új tanárnőt, Miss Calendart is, a siker érdekében pedig elképesztő manipulációs tervet eszel ki.
Henry, Carmody és Miss Calendar is kritikusan áll ahhoz a felfogáshoz, amit Howard képvisel, de nincs eszköz a kezükben, ráadásul nem is annyira okosak, hogy esélyük legyen vele szemben. A személyes csődjük is megakadályozza őket abban, hogy eredményesen szembeszállhassanak vele.
A regény keretét a Kirk házaspár legendás bulijai adják meg a szemeszter elején és végén. Ám Howard egyik – vagy inkább legfőbb – manipulációja is vezérszálként fut végig a regényen. Elterjeszti ugyanis, hogy egy Mangel nevű genetikus fog előadást tartani az egyetemen. Senki nem érti, hogy ez hogyan lehetséges, hiszen nem hívták meg, ráadásul a radikálisok szerint ő egy „fajgyűlölő”. Howard háttérbeli ügyeskedésével eléri, hogy mindenki szándéka ellenére mégis meghívják az illetőt. Az előadás előtt a „haladó” diákok tömege lepi el a termet, üvöltöznek és szétverik a berendezést – no meg Henryt, aki megpróbálja lecsendesíteni őket. Végül Mangel el sem jön, mert előző nap szívrohamot kapott.
„Minden olyan szabad és nyílt volt egy pillanatig… Félelmetes volt. Igazi akció” – mondja az egyik tanár, akinek nagy szerepe volt abban, hogy az erőszak elszabadult. Úgy tűnik, a radikálisoknak ötven éve sem volt szükségük a valóságra. Csakúgy, mint napjainkban.
Fotó: Lambert Attila
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
