De még milyen drága, mondhatnánk ismert humoristánkkal. De nem baj, hatvanéves híd felújítása ennyibe kerül. Ha mi fizetjük, annál jobb, mert ez azt jelenti, hogy igazán van mit a tejbe aprítanunk. Ha támogatás lapul a háttérben, az meg még jobb, mert feltételezi, hogy a támogatónak- mondjuk az EU- nak, vagy más, szlovákiai szervezeteknek, erre szakosodott hivataloknak, minisztériumoknak, egyéb kormányszervezeteknek- szintén egész tűrhetően megy, akármennyit siránkoznak is körülötte.
Örüljünk, hogy valaki végre felvállalta ezt a népszerűtlen feladatot, mert a hídfelújítás hídlezárással jár, adott esetben egyik napról a másikra, éjféli hatállyal, mindenkit meglepve, az önkormányzatoktól az iskolaigazgatókig. Előbbieket úgy egyáltalán, mert előtte csak forgalomkorlátozásról volt szó.
Utóbbiakat meg azért, mert el kell dönteni, hogy a túlparti óvodába, iskolába járókat keltsük fel két órával hamarabb, mondjuk reggel négykor az ötven kilométeres kerülő miatt. Vagy alkalmazkodjon az illető oktatási intézmény, és tárja ki kapuit kissé később a tudásra mohón szomjúhozó ifjúság előtt. (Mindkét esetre volt példa, a kitartásért és szervezésért leginkább az illető feleket illeti a köszönet. Hogy ki mennyire kötelezte el magát az értetlen bürokrácia elleni harcban, annak taglalása most már talán felesleges.)
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az érintett drága hidacskánk tulajdonképpen két drága- de még milyen- drága- hidacskánk. Az egyik a Laborc folyón ível át, a másik csak egy kis csatorna fölött. Mindkettőt egyszerre építették, mindkettő ugyanannyi idős, mindkettő ugyanolyan életveszélyes állapotba került. Mindkettőt lezárták, és mivel igen közel vannak egymáshoz, még a megbízható szlovákiai sajtó is keveri a kettőt, hol egyik, hol másik képét közölve, hol ilyen, hol olyan képaláírással.
Lényegtelen, eddig még senki sem reklamált, meg hát kezünket a szívünkre: ugyan kit érdekel komolyan két ugyanolyan kékre festett híd itt, az isten háta mögött? Ami igazából fontos, hogy a két híd egymás nélkül életképtelen. A Laborc- híd, a „nagy híd” felújítása lezajlott, előbb egyik, majd másik sávon, kivonult mindenki, aki ki szokott vonulni, aztán csend lett. Nagy csend. Egy kicsit úgy nézett ki, mint a Harry Potterben, ahol a mindentudó térkép varázsszóra- „Csíny letudva!” – szépen kitörli önmagát.
Úgy tűnt, a „kis hídról” az égvilágon mindenki megfeledkezett. És mivel egy sávot, forgalomkorlátozással, fénysorompóval megnyitottak, igazából csak két járás, a nagymihályi és tőketerebesi lakossága mérgelődött, az meg régi pozsonyközpontú közigazgatásunk ősi hagyományai szerint olyan nagyon fontos sose volt. (És ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy magyar, avagy szlovák anyanyelvű állampolgárokról van- e szó.)
Aztán valami történt. Lehet, hogy valaki egy kupac akta legalján fekvő irathalmazban megtalálta „kis híd” átadási dátumát és nyomban a szívéhez kapott. Nyár vége, hű. Vagy valakinek lágy zenével bejelzett az elektronikus határidő- napló. Vagy megérkezett a pénz. Nem tudni. A „kis hídon” ritkaságszámba menő sürgés- forgás kezdődött.
Melósok és munkagépek, dübörgő exkavátorok és védősisakos művezető szakik, akik a porban és zajban halálos nyugalommal nézegetnek tervrajzokat, szóval, a szokásos kupleráj, mint minden építkezésen. És láss csodát! „A híd elkészült, az alkotó megpihen.” Kivonult mindenki, aki ki szokott vonulni, hozsánna. Na most már tényleg van két szép új hídunk, lehet repeszteni, mint a régi szép időkben, két évvel ezelőtt! Pláne az új aszfalton!
Hát, repesztésről nemigen volt szó. Haladásról se, gyorsan, mint olyanról. A fénysorompó maradt. Csak egy sáv megengedett, sebességkorlátozással. Na jó, ez fejlődött. Az átadástól eltelt két hónapban. Tíz kilométer per óráról harmincra módosították. Sőt- mivel időbe belefért- a fénysorompókat is közelebb helyezték egymáshoz.
Sőt, aztán fénysorompók, magyarul szemaforok a leállósávba kerültek. Tehát jön, jön az autós, mindkét sáv tiszta, friss aszfalttal borítva, ragyognak a hófehér csíkok. Elvileg mehetnél. Mondom, elvileg. A piros lámpa megálljt parancsol. Egy perc, két perc. Úgyis felfogható, mint ajándék idő az Úristentől, amit végre tetszésed szerint használhatsz fel.
Mire? Bármire. Átnézhetted az autó iratait, na, vajon mi járt le? Forgalmi, biztosítás? Jobb, mintha a rendőr polgártárs szól! Végre meghallgathatsz egy tudományos előadást a rádióban a koi- pontyok hatékony szaporításáról. Vagy Mozart „Varázsfuvolájának” egy szép részletét a Bartókon, ezekre már úgyis régen készültél. (Az orrpiszkálás egyelőre toronymagasan vezet. Az ember egy földhözragadt lény.)
Szóval, álltunk sokszor, két autós a két szemafor két oldalán. Előtte szabad a sáv, előttem szabad a sáv. Mehetne ő, mehetnék én, mert a szemafor nem az úttesten van már, de nem ám, hanem a leállósávban. Na de mi van akkor, ha direkt felszereltek valahová egy- két rejtett kamerát? Mondjuk arra a tölgyfára? Terepszínűre festve, azért nem látszik? Vagy figyel egy drón, vagy egy műhold? Vagy egy mesterséges intelligencia? Vagy egy természetes? Hát lehet ezt tudni a mai világban?
Vár a két autós, farkasszemet nézve. Ő vár a maga zöldjére, én a magam zöldjére. Ebben a pillanatban egy szép sötétüveges Mercedes bukkan fel a visszapillantó tükörben, úgy nagyjából mintegy százharminchét kilométer per óra sebességgel haladva. Úgy zúg el mellettünk, mint a tavaszi vihar, piros lámpa ide vagy oda. Végül is, az út szabad. Vagy éppen nem vágyik Mozart Varázsfuvolájának egy bizonyos részletére. Se szabad időre, a Teremtőtől. Meg lehet, hogy az orra is tiszta éppen.
Mi ketten, törvénytisztelő polgártársammal- vagy most már inkább barátommal- maradunk. Várunk. Ki- ki a maga zöldjére. Nincs bennünk irigység amiatt, hogy vajon kinek lesz először. Neki lett, hogy az a jó… És mindennek egy csapásra vége lett. Halottak napjára eltűntek a szemaforok, vége az ácsingózásnak.
Drága hidacskám! Mindenek felett végtelen hálával tartozok neked, hogy annyiszor adtál riporttémát ínséges időkben. Hozzád mindig bizalommal fordulhattam, két évre visszamenőleg. Hol teljesen lezártak, hol félig, hol egyik sávodat, hol másikat. És midőn azt hittem, már vége minden reménynek és egy világ omlott össze bennem- hisz átadtak- még így is képes voltál segíteni. Köszönöm!
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
