Háromszáz évvel ezelőtt született Eszterházy Károly (1725–1799) váci, majd egri püspök, akinek egyik, a Nemzeti Múzeumban őrzött, erősen sérült portréját vizsgamunkaként Kiss Gábor hozta helyre. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen idén diplomázó restaurátorművésszel a festményről, valamint egy igencsak összetett szakmáról, felelősségteljes hivatásáról beszélgettünk.
– Tavaly, a 2024–2025-ös tanévben kaptam meg feladatként az Eszterházy Károly-portrét, amely a Magyar Nemzeti Múzeum raktárából került hozzánk az egyetemre. Sok arckép készült Eszterházyról, ez a beállítás sem egyedüli. Ami viszont megkülönbözteti a többitől, az az, hogy itt a pápai plébániatemplom harmadik, végleges, megvalósult tervrajzával látjuk a püspököt.
– Lehet tudni valamit az alkotóról? Korábbi Eszterházy-portrék alapján készült „másolatról” van szó?
– Művészettörténészek a 19. század elejére datálják a képet; Eszterházy Károly életében készült metszetek alapján dolgozhatott a festő. Maga a beállítás is a korabeli metszetekre vezethető vissza.
– Lépjünk vissza kicsit az időben! Milyen út vezetett idáig? Festőnek készült, vagy eleve a restaurátori munka vonzotta?
– Legtöbben, akik ezt a szakmát választják, a festészet irányából indulnak. De ahogy teltek-múltak az évek, rájöttem, hogy nem autonóm művészként szeretnék működni, hanem olyan szakemberként, aki tehetségét és elhivatottságát a múlt századok alkotásainak szolgálatába állítja.
Itt nem „irodalmi elméletek” dominálnak, hanem a gyakorlat kerül előtérbe. A restaurátornak javarészt konkrét vizsgálati eredményre épülő, megoldandó feladatai vannak.
– Ezek szerint a Magyar Képzőművészeti Egyetemen azonnal a festményrestaurátori szakra jelentkezett?
– Igen. Az egyetem restaurátorművészi szakán alapvetően két specializáció létezik: a képzőművészeti és az iparművészeti restaurálás, mely ágak további alegységekre bomlanak. Már a jelentkezéskor meg kell adni, hogy melyik irányba szeretnénk elindulni. A képzőművészeten belül van a festő, a kő-, illetve a faszobrász terület. Én a festőrestaurátor szakra jelentkeztem. Úgy éreztem, hogy ebben „összefutnak a szálak”; a művészettörténeti érdeklődésem és az anyagismeret szempontjából ez vonzott a leginkább.
– Röviden összefoglalható a képzés tárgya és menete?
– Az első három év „alapozás”, ez idő alatt még nem érünk műtárgyakhoz. Először elsajátítjuk a szükséges technikákat. Egy restaurátornál lényeges, hogy a kezelésébe kerülő műtárgyakat reprodukálni tudja. Ehhez ismerni kell az adott alkotás elkészültének folyamatát, a felhasznált anyagokat, olyan szinten, mintha másolók lennénk. Kvázi képesnek kell lenni arra, hogy akár mi magunk is meg tudjuk festeni a ránk bízott képet. Ezt, illetve a műtárgyakon végigvitt különböző vizsgálattípusokat tanuljuk három éven át. Ide tartozik a fototechnika, a roncsolásos mintavétel, a mikroszkópos pigmentazonosítás… Emellett kémiai és fizikai ismeretekre is szert teszünk. Az első év a vászonképekről szól, a második leginkább a fatáblára fókuszál, ikonok, aranyozás; a harmadik évben pedig a falképek vannak terítéken. Ez utóbbit az epreskerti műteremházban gyakoroljuk.
– A negyedik évben nyílik lehetőség arra, hogy önállóan vagy csoportban műtárgy-restaurálást végezzenek?
– A restaurátor ritkán dolgozik egyedül: ahogy minden más szakma esetében, itt is megvan, hogy kikkel tudunk eredményesen együttműködni. Így alakultak ki csoportok az egyetemen is. Tavaly egyedül végeztem az Eszterházy-kép restaurálását, most – az ötödévben – éppen csoportbeosztásban vagyok. A Képzőművészeti Egyetem Andrássy úti műemlék épületében a beázott rektori iroda 19. századi díszítőfestését állítjuk helyre.
– Amikor megkapta az Eszterházy-portrét, milyen állapotban volt a kép?
– Erősen sérülten érkezett az egyetemre. Szembetűnő volt a kép bal felső sarkában a körülbelül huszonöt centiméter átmérőjű hiány a vásznon. Felmerült, hogy az a terület egy megsemmisült vagy tudatosan eltüntetett címer helye lehetett.
Eszerint nem szándékos beavatkozás, hanem véletlen baleset érhette a képet. A többi részen előfordultak szakadások, illetve festékkipergések, csíkban végigfutó hiányok, amiket mi „striáknak” nevezünk. A 20. század második felében a restaurátorok, hogy megmentsék a képet, viasszal farostlemezre kasírozták a vásznat. A farostlemezről leválasztva látszott, hogy milyen vékony szálú, finom szövésű lenvászonra festették a portrét. Magyar viszonylatban a szakmabeliek sem sűrűn láttak ilyet.
– Mik egy ilyen jellegű restaurálásnak a főbb szakaszai, munkafázisai?
– A munkát megelőzte egy fototechnikai vizsgálat, ami amellett, hogy sok információval szolgál, azért is szükséges, hogy a roncsolásos mintavételek pontos helyét rögzíteni tudjuk. A mikroszkópos vizsgálatok és az XRF- (röntgen-fluoreszcencia-) mérések alapján történt a pigmentek meghatározása, ezt követte a restaurálás folyamatának megtervezése. Első lépésként eltávolítottuk a viasszal rögzített farostlemezt. A szakadásokat az élek mentén élberagasztottuk, ahol kellett, a hiányokat új, alapozott lenvászonanyagokkal pótoltuk. Következett a tisztítás, ami során a szennyeződéseket, lakk- és viaszrétegeket eltávolítottuk. Ezután a nagyon apró, menthetetlen, rosszul rögzült festéktöredékek eltávolítására került sor, majd a hiányok tömítésére. Ez azért volt nehéz, mert nemcsak a vászon, hanem a festésmódból adódóan a festékréteg is nagyon vékony. Sok apró, pici hibát kellett orvosolni úgy, hogy a javítások később se emelkedjenek ki a felületből. A kép vászonhordozóra víve dublírozva lett, és – az elveszett helyett – új vakkeretet kapott.
Látványosabb rész volt a tömítések – az elérni kívánt színhez egyre jobban közelítő – aláfestése, aztán jött a régi és az új réteget elválasztó lakkozás, majd a retusálás, esetünkben az esztétikai helyreállítás és a kiegészítés. Az ilyen munkánál alapfeltétel, hogy minden beavatkozás – amennyiben az utókor újragondolja és úgy ítéli – eltávolítható legyen, anélkül, hogy az eredeti műtárgy sérülne.
– Mi lesz a portré sorsa?
– Jelen pillanatban még az egyetemen van, de hamarosan visszaviszik a Magyar Nemzeti Múzeumba. Remélhetően kiállítják.
– Bekerül a restaurált műtárgyakat bemutató kiállítássorozatba?
– A Nemzeti Múzeumban hosszú éveken át rendszeresen megrendezték a Megmentett műkincsek című tárlatot. Legutóbb 2022-ben volt, de talán 2026-ban újra lesz ilyen jellegű kiállítás.
– Tanulmányai folyományait, illetve érdeklődési körét tekintve melyik az a korszak, stílus, terület, amely a legjobban foglalkoztatja?
– Az itáliai barokk mesterek művei mindig lenyűgöznek, a magyar realitást tekintve azonban e korszakból származó műtárgyakhoz ritkán jutnak a restaurátorok. Viszont nemrég került az egyetemünkre a Váci Egyházmegyéből egy nagy méretű, az 1500-as évek elején készült itáliai reneszánsz fatáblakép. Ami megmaradt rajta, elég töredékes. Az a döntés született, hogy minden eddigi beavatkozást eltávolítanak róla, és az eredeti részeket jobban érvényre juttatva restaurálják, hogy így igazán hitelesen tükrözze majd a maga reneszánsz valóját. Restaurátorként nem válogathatok, a vállalásokban nem köthetem magam érdeklődési körökhöz. Ha így állnék hozzá, nem jutnék messzire.
– Ez persze azt is mutatja, hogy mindenhez érteni kell: szekkóhoz, freskóhoz, olajfestményhez, táblaképhez…
– A sokszínű anyagismeret elengedhetetlen, de önmagában nem elegendő: a kreativitásra is szükség van, mert minden műtárgy egyedi, és nem biztos, hogy a „nagykönyvben leírt szabályok” szerint fog viselkedni. A tapasztalat azt mutatja, hogy később kialakulnak preferenciák: ki mivel foglalkozik a legszívesebben. Ezt most még nem látom pontosan. Engem különösen a falképek és a vászonképek érdekelnek. De nem lehet és nem is szabad válogatni; főleg, ha az ember bekerül egy múzeumba.
– Hogy érzi, az Eszterházy-portré felújítása megadta a szükséges önbizalmat a leendő munkáihoz? Mondhatjuk, hogy átesett a tűzkeresztségen?
– Technikai szempontból mindenképp. Ez a portré alkalmat adott a tapasztalatszerzésre, mert a képet jóformán mindenfajta károsodás érte. Olyan volt, mint az állatorvosi ló; sokat lehetett tanulni általa. A feladatvégzésünknek szigorú feltételei vannak; különböző engedélyek szükségesek ahhoz, hogy az ember önállóan – nem intézményekhez kötötten – restaurálhasson. Az említett Andrássy úti műemlék épületben zajló diplomamunkánk megkezdéséhez is a műemlékvédelmi hatóság engedélyét kellett kérni.
– Mit tekint a hivatása „végső céljának”?
– Nem vagyok a nagy szavak embere, de kétségtelen, hogy száz vagy több száz éves festékrétegekhez hozzáérni, azokat vizsgálni, kezelni nagy felelősség. Egy restaurált képpel óhatatlanul kötődés alakul ki, a hosszas munka után pedig jön az „elválás” szakasza. Az ember utólag fogja fel igazán, hogy milyen sokáig volt vele és mellette egy alkotás, amelyet aprólékosan megismerhetett, és egy kicsit a részévé is vált. Mindig izgalmas közel kerülni a tárgy „életéhez”, és felemelő érzés hitelesen visszaadni az elveszett értékeket.
Fotó: Kiss Gábor archívuma
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
