Heim Kata RSCJ a Vigilia folyóirat 2025. júliusi számában is közölt írásában az imádság tanulásának útjáról, személyes tapasztalatairól osztja meg a gondolatait, arra keresve a választ, lehet-e egyáltalán imádságra tanítani; ha mégis, milyen helyei, módjai lehetnek ennek; s meddig lehet elkísérni másokat ezen az úton. Részleteket közlünk a Sacré Coeur nővér írásából.
„Senki nem tud megtanítani imádkozni. Csak annyit tehetünk meg a másikért,
hogy elvezetjük az ima küszöbéhez, de ott elkerülhetetlenül magára kell hagynunk.
Az ima küszöbét mindegyikünk saját páratlan magányában lépi át.”
(Ruth Burrows: Az imaélet lényegéről, 43.)
Az ima kezdettől fogva része az életemnek. Valószínűleg már magzati koromból hozom azt a tapasztalatot, hogy a szüleim imádkoznak, énekelnek a templomban. Kántor-tanító dédapámnak és nagyapámnak köszönhetően kicsi koromtól kezdve a templom otthonos hely volt számomra: ülni az orgonapadon, hallgatni az énekeket, nézni a karzat közelségéből a freskókat. (…) imához kapcsolódó legkorábbi emlékem a családi esti közös imák, miközben édesanyám ölében ülök az öcsémmel együtt, és annak halvány emléke, hogy a húgom születése után kiszorultam onnan – az anyai ölből. De ennek az ölnek a biztonságot adó melege, az itt megtapasztalt szeretet tudattalanul is meghatározta, mire vágyom Istentől. Ugyanakkor megjelent bennem a félelem is attól, hogy ezt el is veszíthetem. E korai tapasztalatok talán segítettek a későbbiekben megélni az imádság kapcsolatjellegét: azt, hogy
Később a külső formákat is megtanultam a családi, majd a liturgikus imák által (…) Hatéves koromtól ministráltam a májusi és elsőpénteki litániákon, az októberi rózsafüzéreken. Ezek az élmények meghatározóak voltak abban, hogy belém ivódjanak az énekek és az imák szófordulatai, amelyek némelyike segítséget adott Isten megszólításához. (…) közel térdelhettem a kihelyezett Oltáriszentség előtt; megélhettem, hogy közel lehet menni az Úrhoz… Számomra természetes volt ez a közelség. Az ima közösségi dimenzióját éltem meg a nagyböjti keresztutakon, a szombat esti szentségimádásokon (…) A személyes gyakorlás további terei a családi liturgiák voltak az adventi koszorú körül, a karácsonyfánál, más családi ünnepeken; a plébániai családok szálláskeresése is ilyen alkalom volt.
Lehetséges-e, lehet-e imádságra tanítani? Mi az, ami tanítható benne, és mi az, ami nem? Egyáltalán: ki képes imádságra tanítani?
Jézus egyetlen konkrét imaszöveget tanított meg a Miatyánkban. Beszélt az ima mikéntjéről (Mt 5,44: „imádkozzatok üldözőitekért”; Lk 6,28: „…rágalmazóitokért”, Mt 6,5–7: rejtekben, kevés szóval, Lk 18,1: szüntelenül) és céljáról (Lk 22,46: „hogy kísértésbe ne essetek”; Jn 11,41: „Atyám, hálát adok…”), de a tettei által mutatta, élte a tanítványok elé, hogy az imádság mindennapi eledel, élet. Hajnalban vagy késő este, éjjel visszavonult egy magányos helyre, vagy fölment egy hegyre imádkozni. Minden fontos cselekedete, döntése ezek után a „rejtekben” megélt együttlétek után következnek: a nyilvános fellépése, az apostolok kiválasztása, gyógyításai, dicsőségének megmutatkozása és életének odaadása. Egész nap az Atyával együtt van jelen, vele, általa és benne cselekszik. „Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek.” (Jn 14,11).
Az ima személyes kapcsolat, valóságos, élő. Feltételezi a kapcsolatot, és létre is hozza azt, fejleszti, alakítja, mélyíti az imádkozóban. Tehát az első lépés valamiféle személyes tanúságtétel és ismeretátadás arról, hogy ki az Isten, hogyan viszonyul hozzánk; hol, miben és miből ismerhető fel a létezése, jelenléte. További feladat felkelteni a másikban a vágyat, hogy akarjon szólni Istenhez. Ő már születésünk előttről keresi velünk a kapcsolatot. Adhatunk mintákat Isten megszólítására a kötött imákon keresztül, a zsoltárok szavai által; a szentmise könyörgései, megszólításai, a zsolozsma szavai, az énekek szövegei segítenek megtanítani, hogyan fejezhető ki az ember lelkében talán még nem is konkretizálódott vágy, hálaadás, kérés, dicsőítés, bűnbánat.
A második nagy lépés az imádkozótól már kevesebb aktivitást kíván: itt a lényeg a befogadás, a figyelmes észlelés. Ekkor segítsünk meghallani, észrevenni, megérteni, hogy Isten hangja hogyan „szól”, válaszol, kezdeményez, indít, van jelen az életünkben. Javasolhatunk segítő kereteket, gyakorlatokat (a templom vagy a szobánk csendje, a várakozni tudás türelme, az Oltáriszentség jelenléte, a természet szépségére való rácsodálkozás érzékszerveinken keresztül).
A húszas éveim elején megfogalmazódott bennem, hogy igazából nem is tudom, eddig tényleg Istenhez beszéltem-e, vagy csak egy, a fejemben kialakított képhez. Megszületett bennem a vágy, hogy kevesebbet beszéljek és többet hallgassak. Fiatal egyetemistaként kezdtem Püspökszentlászlóra járni lelkigyakorlatokra. Első nap sosem kaptunk más feladatot, mint hogy menjünk ki a természetbe és szemléljük, ami ott van, anélkül, hogy értékelnénk vagy megfigyeléseket végeznénk, csak észleljük minél több érzékszervünkön keresztül a körülöttünk lévő valóságot. Évekig lázadoztam ez ellen, hogy milyen fölösleges dolog ez, inkább imádkoznék helyette – azaz mondanám Istennek a magam gondolatait, kéréseit, panaszait. Lassan tanultam meg elengedni a saját elképzelésemet és felismerni a Teremtőt a teremtésben, majd reagálni rá, ami először nem volt más, mint a hála és a köszönet szavakba foglalása, vagy épp dalra fakasztott a szépség.
Az imádság tanulásához szükség van bizonyos megelőző lépésekre, azaz jó, ha kialakulnak bennünk az életkorunknak megfelelő, alapvető személyes készségek és képességek: (…) képesnek lenni megnyílni, meghallgatni, befogadni, reflektálni, érzéseket átélni és kifejezni, figyelni, csendben lenni, türelmesen várakozni; szükség van monotonitástűrésre, önfegyelemre; tudni kell rácsodálkozni, érintődni, csodálni, hálát adni, adni és kapni; szükség van az újrakezdés bátorságára, bizalomra, a szeretetre való képességre, lemondásra; tudni kell beszélgetni, csöndben maradni, megengedni a változást.
A cél, hogy az egész életem imádság legyen, Istennel való szüntelen kapcsolatban éljem, tisztán látva azt is, hogy ez nemhogy nem teszi feleslegessé a személyes imaidőt, hanem épp ezek a „kiemelt idők” teszik lehetővé, hogy életem imádsággá váljon. Kisgyermekes édesanyák többször megosztották fájdalmukat, hogy nincs idejük a személyes imára, mert ha fel is tudnak kelni még a feladataik megkezdése előtt, valamelyik gyermekük biztosan hamarabb ébred, és bemászik az ölükbe, vagy fel kell venniük a karjukba. Ez nem zárja ki a személyes imát. Miért ne szemlélhetné a karján tartott gyermekben Jézust vagy élhetné át, hogy Őt tartja a karjában? Gyermekét ölelve, csitítgatva Jézussal teszi ezt.
Mint minden kapcsolatban,
Abban, hogy a kapcsolat valóban személyes legyen, az imánk ne monológ, hanem dialógus legyen, gyakran a félelem a legnagyobb akadály: Mit mondana nekem Isten, ha valóban kinyitnám a szívemet és szabad teret adnék neki? Nem kér-e túl sokat vagy nehezet, amit nem akarok, nem tudok megtenni? Biztonságosabb az Urat „bezárva” tartani és korlátozni, hogy mennyire jöhet közel. Mint minden szeretetkapcsolatban, itt is kockáztatnunk kell, ha tényleges, élő kapcsolatot szeretnénk. De ezt azzal a bizonyossággal tehetjük, hogy Isten mindenkinél hűségesebben és feltétel nélkül szeret, s nem akar nekünk rosszat. Ezt nehezen hisszük el, főleg, ha emberi kapcsolatainkban e mély vágyunk sokat sérült.
Az imádság tanulásának útján tanuljuk megnyitni a szívünket, és a fókuszt önmagunkról a másikra irányítani, és befogadni, amit ő ad, akkor is, ha azt nem észleljük, érzékeljük. (…) Krisztus veszi át ezt a feladatot, ő tanítja az imádkozni vágyót jelenlétének és hívásainak felismerésére, szeretetének befogadására és a hitre.
Heim Kata RSCJ írása teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás és fotó: szentszivtarsasag.hu
Kép: Julia Stankova bolgár ikonfestő honlapja
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »


