– Imreg? Ott valami kolostor van – mondaná száz megkérdezett ung-vidéki vagy bodrogközi polgár közül a legtöbb. A kis falu- amelyet már 1309-ben „Imbregh” néven említenek az okiratok- az Ondava folyó jobb partján, Nagykapostól jó huszonöt kilométerre fekszik. (Alapiskolás földrajzi vetélkedők kedvenc beugratós kérdése: hol ered a Bodrog? Az bizony nem ered sehol, mert a Latorca és az Ondava összefolyástól lefelé már Bodrog a neve.)
Az eredeti, román kori kolostor már a 13-ik században is itt állt, ám 1241-ben, a mongol betörés során elpusztult. A 18.-ik században Imregre minorita szerzetesek érkeztek, akik kolostort, templomot emeltek Assisi Szent Ferenc tiszteletére. A falucskából messze földön híres búcsújáróhely lett. A zarándokok kint a mezőn, szabad ég alatt éjszakáztak, főleg a Molyva-dombon. (Szinte minden faluban, még a szlovákokban is van egy Molyva nevű domb.) Már kora hajnalban, virradat előtt érkeztek a processziók a templomhoz, maga a búcsú, ahol a zarándokok bűnbocsánatot nyerhettek, augusztus elsejének naplementéjétől augusztus másodika naplementéjéig tartott.
A második világháború után a kolostorban pár évig iskola volt, majd 1957-től 1987-ig kisebb szünetekkel, szinte folyamatosan restaurálták. Kezdetben tizennégy, majd további nyolcvanhat Paulai Szent Vince-rendi apáca költözött ide, akik itt éltek egész 1998-ig. Ekkor a rendház és a templom ismét a minoriták tulajdonába került.
A kolostorban jelenleg rendszeresen vallásos rendezvényeknek ad otthont. Legfrekventáltabb a nyári időszak, a gyerektáborok idején, ilyen például a ministránstábor. Egész évben nyitva áll a „Ferences találkozó- és párbeszéd központ”, ahol lelkigyakorlatok zajlanak. Mivel a templom és a kolostor is „hivatalos” kulturális emlék, az év folyamán bármikor látogatható, akár szakszerű idegenvezetést is igénybe véve.
A minorita szerzeteseknek van még néhány központjuk Szlovákia- szerte, de egyedül az imregi kolostor története kapcsolódik Magyarország legvérzivatarosabb korszakához, a szabadságharc leverése utáni, Haynau irányította kegyetlen bosszúhadjárathoz. Ide menekült a gyöngyösi születésű páter Sujánszky Euszták, az aradi vértanúk gyóntatója, aki a vértanúkat a vesztőhelyre is elkísérte.
Jutalma a hatalom részéről folytonos zaklatás lett, természetesen különös tekintettel a Szent Korona hollétére, amely az ezeréves magyar államiság kézzelfogható szimbóluma volt minden korban. A pátert 1860- tól 1867-ig bújtatta itt a rendfőnök egy rejtett fülkében. A legenda szerint egyenesen befalazta, és mindössze egy kis lyukon adtak be neki táplálékot és italt, amely a mai napig látható. (Igen népszerű a fotózkodó turisták körében.)
Ottlétéről sem a hívek, sem a zarándokok nem tudtak. Az 1867- es kiegyezés után önkéntes száműzetése megszűnt, itt élt, hivatását gyakorolva 1875-ig. Az aradi vértanúk gyónási titkait és a Szent Korona hollétének titkát haláláig megőrizte. Sírja és az emlékére emelt kopjafa (Ferenc György alkotása) a templom előtt található.
Ez a vidék nem szűkölködik 48-as kegyhelyekben és ereklyékben. Sok környékbeli harcolt a szabadságért, hősiességüket emléktáblák is őrzik. Az egykor magyarok által lakott Bajánházáról került elő az egyik aradi vértanú, gróf Leiningen-Westerburg Károly aranyozott tábornoki váll-lapja és utolsó levele, a jobb felső sarokban a cikornyás keltezés: Arad, 1849 október 5. A haláltól egy napi távolságra írta a tábornok, feleségének, Lizának.
Hosszú és kalandos utat jártak be ezek a tárgyak, míg Bajánházára, az Újlaky család birtokába kerültek. Az egyik nagyapa, nemes Bosik János 1828-ban született, tizenkilenc évesen már részt vesz a szabadságharcban, Aradon esett fogságba. Együtt raboskodott az aradi vértanúkkal, így került birtokába Leiningen váll-lapja és búcsúlevele.
A szabadságharcot fiatalon megjárt Bosik Jánost az egész család „pirossapkás nagyapónak” hívta, mert haláláig le nem tette a piros honvédsapkát. Istenfélő, vallásos ember volt, sokat olvasta a Bibliát, templomba viszont csak sátoros ünnepeken ment. Állandóan tevékenykedett, percre pontos napirendet tartott. Egyszerű fehér vászonruhájában egész nap kertészkedett, gazdálkodott, értett a virágokhoz, gyümölcsökhöz, méhészethez.
Mindamellett még arra is maradt ideje, hogy minden nap rendszeresen írjon, olvasson és aktív közéleti személyiség is legyen. Meghonosította a családban a Kossuth-tiszteletet, a Kossuth-portré ott függött az ebédlő falán. Igen jellemző rá, hogy a család bajba jutott tagjainak titokban pénzt küldött. 1911-ben halt meg, nyolcvankét éves korában.
Sujánszky Euszták, Bosik János, az aradi vértanúk mindegyike olyan emberi magatartás példaképei, amely mára már rég kiment a divatból. Meghalni, vagy éppenséggel élni eszmékért, hitért, igazságért, szabadságért, különösen, ha látszólag semmi értelme, ha úgyis az erősebb győz, ha úgyis az erősebb kutya…. Ferenc József, a jóságos Ferenc Jóska Haynau arcképét haláláig dolgozószobája falán tartotta, bár a „császári kopót” angliai látogatása során kis híján meglincselte a felháborodott tömeg.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
