Lenyűgöző, bizarr, apokaliptikus – talán ezekkel a szavakkal lehetne sommásan jellemezni a nagy angol költő és festőművész alkotásait. Menny és Pokol házassága – William Blake és kortársai címmel különleges kiállítást rendeztek a londoni Tate Gallery gyűjteményéből a Szépművészeti Múzeum munkatársai.
Elég, ha csak a tematikus szekciók címeit idézzük fel a tárlatról: A rettegés és veszély, Fantasztikus teremtmények, Newton teste, A sátán és az alvilág. Már ezekből is látszik, hogy nem akármilyen művészről, korról és képekről van szó.
Ez az első alkalom, hogy William Blake (1757–1827) műveivel találkozhatunk Budapesten. A kiállításon azonban korántsem csak az ő művei jelentenek nagy élményt a látogatónak, hanem a nálunk kevésbé ismert kortársaié is. Csak néhány nevet említsünk a 18–19. század fordulóján élt alkotók közül: Henry Fuseli (Heinrich Füssli), Benjamin West, John Hamilton Mortimer, Jacob More és nem utolsósorban J. M. William Turner. De róluk majd később, előbb lássuk, ki is volt Blake.
Amint azt a kiállításon is megtudhatjuk, Blake költőként indult, első verseit gyermekkorában írta, és édesanyja bátorítására rajzokat készített hozzájuk. Az élénk fantáziával megáldott William nem részesült formális oktatásban, otthon tanították, majd fiatal tanoncként a westminsteri apátságban másolta a gótikus síremlékeket, inaséveiben pedig rézmetsző lett. Nyomdatechnikai kísérleteit élete végéig finomította, s gyakran tért vissza korai verseihez, és készített újabb levonatokat már meglévő nyomólapokról, illetve szövegekkel látta el korábbi metszeteit (Laokoón, 1815; Jób könyve, 1823). Sajátos nyomdatechnikai eljárását a pokol eszközeként azonosította: a saválló folyadékot tintaként használta, a rézlemezt pedig úgy, mintha papírlap volna, így a szöveget és a képet egyszerre hozta létre a saját műhelyében. Mint rézmetsző mesteremberként dolgozott, a technikai lehetőségek koncepciózus alakításával azonban modern művészként alkotott.
Már a kiállítás egyik első képe is meghökkentő: A sátán örvendezik Éva bukásán című színes metszeten a sátán egészséges ember képében, győztesként jelenik meg, s kitárt karokkal, éles dárdával a kezében a halott Éva fölé repül. Gonoszsága csak abból látszik, hogy kígyó képében Éva földön fekvő testére tekeredik.
Valamivel odébb egy sokat reprodukált, ismert kép tárul elénk, Henry Fuseli (1741–1825) alkotása: Lady Macbeth elveszi a tőröket. Fuseli azon művészek közé tartozott, akiket Blake személyesen is ismert és nagyra becsült. A svájci származású festő brutális erővel jeleníti meg, amint a sötétben a két alak véres tőrökkel készül valamire. Olyan az egész kép, mintha egy filmből csak egyetlen kockát látnánk felvillanni. A megfestés módja is modern hatású: széles ecsetvonások, semmi naturalizmus, a lényegre koncentrál a művész.
Nem véletlenül írtuk, hogy rendkívüli kiállítás ez a mostani. A képek között olyanokat is láthatunk, melyek témái nemigen fordulnak elő az itthoni múzeumokban. Jó példa erre Philip James De Loutherbourg (1740–1812) Utazókra támadó banditák című festménye. Vadromantikus tájban, vöröslő égbolt alatt, durva sziklák tövében rablótámadás ér egy csoportot. A kép középpontjában ágaskodó fa mintha csupasz karjait nyújtaná a vészhelyzetbe került emberek felé. Felfedezhetünk némi hasonlóságot Markó Károly képeivel, de az ő művei sokkal szolidabbak, a magyar művész képzeletét inkább a tájak idilli szépsége, varázslatos ereje ejtette rabul.
Amint a kiállításon is megtudhatjuk, a rablókról szóló történetek a 18. század végén igen népszerűek voltak a művészek és a közönség köreiben. Nyilván egyfajta romantikát láthattak a törvényen kívüliek témakörében, hiszen különben nem festettek volna ilyen tárgyú képeket.
A tárlaton gyakoriak az olyan alkotások is, amelyek a Bibliából vett, ószövetségi jeleneteket ábrázolnak, megidézik az özönvizet vagy akár a poklot. „A 18–19. század fordulóján Blake mellett számos brit alkotót foglalkoztattak az érzelmek és az irracionalitás, sokan választottak erősen szubjektív témákat, és kutattak a spirituális megújulás vagy menekülőutak után. Blake-hez hasonlóan ők is egy felbolydult világra reagáltak. A Nagy-Britanniában megjelenő romantikus stílus kialakulásában meghatározó volt az amerikai függetlenségi háborúban elszenvedett megszégyenítő vereség, az 1790-es években zajló francia és haiti forradalmak világrengető hatása, a Franciaországgal vívott hosszú háborúk nehézségei, az otthoni politikai és társadalmi forrongás, valamint a technikai és ipari fejlődés gyors irama. Blake és kortársai művészete a kor szellemét tárja elénk” – olvashatjuk a kiállítás bevezetőjében. Érdemes idéznünk William Blake egyik legismertebb verséből, A tigrisből, mert igen kifejező: „Tigris! Tigris! Éjszakánk / erdejében sárga láng, / mely örök kéz szabta rád / rettentő szimetriád? // Milyen katlan, mily egek / mélyén gyúlt ki a szemed? / Szárnyra mily harc hőse kelt, / aki e tűzhöz nyúlni mert?” (Szabó Lőrinc fordítása)
Most pedig térjünk rá Blake néhány igazán fontos és világszerte ismert művére, például a Newton (1795) című színes metszetére. Isaac Newton meztelenül ül egy algával borított sziklás kiemelkedésen, a tenger fenekén. Jól látszik, hogy körzőjével rajzot készít egy tekercsre. Blake nem lelkesedett Newton kutatásaiért, a tudományban elért eredményeiért. A Laokoón című metszetéhez, amely a kiállításon is látható, ezt írta megjegyzésképpen: „A művészet az élet fája. A tudomány a halál fája.” Blake úgy gondolta, hogy a felvilágosult ember elfordul Istentől. Úgy vélte, „Newton tudományos megközelítése túlságosan korlátozott, érzékelésében pedig vak a körülötte lévő világra”. Ez a monotípia egyike annak a tizenkét nagy méretű színes grafikának, amelyet Blake a nyomtatás, a rajz és a festészet kísérleti keverékeként hozott létre. Ez a metszete is érdekes; tintával és akvarellel papírra dolgozott a mester.
A kiállításon egyetlen olajfestményt sem láthatunk William Blake-től. Képeit temperával, akvarellel, néha arany festékkel keverve festette, és a saját maga kidolgozta eljárással nyomtatta is. Ezért olyan könnyedek és lazúrosak a munkái. Képei, rajzai teljesen egyedi hatásúak, messziről felismerhető, hogy az ő munkái. Viszonylag kis méretűek, mégis monumentálisnak hatnak, egyrészt a választott témák, másrészt az arányok tökéletes alkalmazása miatt.
Az Egy bolha szelleme című képe tempera, arany és mahagóni felhasználásával készült, ez Blake egyik leghíresebb műve. Egy ember formájú, kinyújtott nyelvű szörnyeteg törtet előre a sötétben. A bolha szelleme állítólag egy jelenésben fedte fel magát Blake előtt, aki ennek hatására így kiáltott fel: „Ott jön! Kiöltött nyelvével mohón csapkod, kezében vérre váró serleg, testét arany és zöld, pikkelyes bőr borítja.”
De most evezzünk más vizekre, magasztosabb témák felé. Blake talán egyik legszebb akvarellje a kiállításon az Angyalok Krisztus teste felett (a sírboltban). Különös látomás ez, nagy fantáziára, beleélő képességre utal. Az összeboruló angyalok kerubszárnyai gótikus ívet formálnak. Mögöttük a sötét háttérből sejtelmes fény tör elő. Krisztus kőtömbszerűen fekvő teste drámai hatást kelt. Ez a fülke vagy kripta, ahol a jelenet játszódik, Blake más alkotásain is megjelenik, a halál kapujaként.
Blake fiatal korától mélyen hívő ember volt, sokat foglalkozott a Bibliával, az Ó- és az Újszövetség vizuálisan jól megjeleníthető részleteivel. Ilyen a Júdás elárulja őt című rajza, amely akvarell, tinta és grafit felhasználásával készült, papírra. A kép Júdást ábrázolja, aki csókjával elárulja Krisztust a Getszemáni-kertben. Az éles kontúrok, az elvékonyított alakok a középkori művészet alkotásaira emlékeztetnek. A fák, a lándzsák és az ég felé emelt karok, melyek mintha boltívet képeznének, a gótikus építészetet idézik. Ez a színes grafika a kiállítás egyik legszebb darabja.
Blake legmeghökkentőbb képei közé tartozik a Sátán eredeti dicsőségében című alkotás. A bűnbe esés előtti állapotában, eredeti szépségében mutatja be a festő a sátánt, mint „felkent oltalmazó Kerubot” (Ez 28,14), allegorikus drágakövekkel és hangszerekkel, melyekkel az Édenkertben felruházták. Blake mindezeket kiegészíti még az országalmával és a jogarral, mint a sátán e világ fejedelmeként betöltött szerepének szimbólumaival. „Míg gonoszság nem találtaték benned” – így folytatódik az Ezekiel könyvéből való idézet, amely egyben a kép alcímeként is szolgál.
Blake kortársainak alkotásai közül kiemelkedik Jacob More Az özönvíz című, nagy méretű olajfestménye. More misztikusan ábrázolja az ószövetségi özönvizet, az ár levonulását mutatja be. A sötét, holdfényes jelenetben, derengő hegyekkel a háttérben, az emberek egy kis darabka szárazföldön keresnek menedéket a hatalmas tájban.
Samuel Palmer tájképfestő, rézmetsző, nyomdász így fogalmazott a nála csaknem ötven évvel idősebb Blake-kel kapcsolatban: „Duzzadt az energiától, és az élet, az eszményi lét légkörét árasztva szikrákat szított maga körül is.”
A Szépművészeti Múzeum Menny és Pokol házassága – William Blake és kortársai című kiállítása 2026. január 11-éig tekinthető meg.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
