Bár alaposan megválogatva, de azért hozzánk is eljutott néhány amerikai, horribile dictu hollywoodi film az eufemisztikusan csak szocializmusnak nevezett időszakban. Igaz, kicsit késve, de azért itthon is láthattuk azoknak a színészeknek az alakításait, akikért abban az időben rajongott a világ. Közéjük tartozott a nemrég elhunyt Robert Redford is.
Az 1936-ban született színész gazdag életműve mellett örökül hagyta ránk az 1980-ban megalapított Sundance Filmintézetet – ez a független filmeseket támogatja –, és az általa létrehívott Sundance Filmfesztivált, a kezdő filmesek seregszemléjét.
Noha már azelőtt is szerepelt filmekben, Redford igazából 1967-ben robbant be a mozi világába. Amikor Neil Simon nagy sikert aratott, Mezítláb a parkban című színművét filmre adaptálták, a színész már sokadszor játszotta el Paul, az ifjú és szerelmes férj szerepét a Broadway-n. Ebben a habkönnyű, mégis szellemes darabban Jane Fondával remekelnek.
Két évvel később mutatták be a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernt, amely egyenesen a világhír felé repítette Redfordot. A Patkánylyuk banda főnökét, a nagyszájú, izgága és vicces Cassidyt Paul Newman játszotta, mellette a Redford által megformált Sundance maga volt a megtestesült nyugalom. A két bandita könnyed élete rémálomba fordul, amikor a vasúttársaság elnöke – feldühödve azon, hogy állandóan kirabolják a vonatait – egy válogatott emberekből álló különítményt küld utánuk. Bár szorul körülöttük a hurok, életmódjukon nem akarnak változtatni, lelkiismeretük is néma marad. Irántuk érzett rokonszenvünk akkor kezd elillanni, amikor már nem csak a gazdagok pénzét lopják el. Butch és Sundance mégiscsak bűnözők, a néző pedig nem tudja, szurkoljon-e nekik vagy sem. A többszörös Oscar-díjas A nagy balhé, amely 1973-ban készült, nemcsak azért érdekes, mert minden idők legnagyobb nyereséget hozó alkotásai közé tartozik, hanem azért is, mert mintájául szolgált sok későbbi átverős gengszterfilmnek. Hogyan lehet tehát kikerülni a fenti morális dilemmából? Legyen hőseink ellenfele egy még nagyobb gazember. A kisstílű tolvajok és szélhámosok összefognak, és Henry Gondorff, alias Mr. Shaw (Paul Newman) vezetésével egy jól megszervezett, nagyszabású akcióban húzzák csőbe a város kegyetlen maffiafőnökét, aki nem mellesleg egyik társuk haláláért is felelős. Egyértelmű tehát, hogy ki mellé állunk.
A hetvenes években Redford a leginkább foglalkoztatott színészek közé tartozott. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy nagy magabiztossággal volt képes számtalan, egészen különböző karakter bőrét magára ölteni. Sydney Pollack A Keselyű három napja (1975) című filmjében a CIA egyik elemzőjét játszotta, míg Alan J. Pakula Az elnök emberei (1976) című mozijában Bob Woodward újságírót alakította. A Keselyű társaival csak a háttérben dolgozik, ám amikor valaki veszélyt lát abban, amire jutottak, el akarja takarítani őket az útból. A mindaddig csak a teóriák világában mozgó elemzőnek – mint egyedüli túlélőnek – egyik pillanatról a másikra kell átalakulnia: életét mentve azt kell tennie, amit egy valódi kém tenne a helyében. Az elnök emberei a Watergate-botrányt kirobbantó két újságíró történetét dolgozta fel. (Carl Bernsteint Dustin Hoffman játszotta.) Ez a film még ma is izgalmas, nem csak a történelmi téma miatt. Az újságírás hőskorában játszódik, amikor egy jó sztori feldolgozása azt is jelentette, hogy alaposan utánajárnak az igazságnak, a hatalmon lévőket sem kímélve. Érdekes ebből a szempontból, hogy a 2007-ben készült Gyávák és hősök című, Redford által rendezett filmben már azt kell a média szemére vetnie, hogy az iraki és az afganisztáni háborúval kapcsolatban az kritika nélkül átvette a kormányzat narratíváját.
Sydney Pollack több Oscar-díjjal is jutalmazott Távol Afrikától című, 1985-ös filmjének igazi főszereplője a Karent megformáló Meryl Streep, de Denys figurája sem elhanyagolható, Redford meggyőzően alakítja a sármos és öntörvényű vadászt. „Volt egy farmom Afrikában” – sóhajt fel többször is a filmben Karen, s ehhez azt is hozzátehetjük, hogy „volt egy szerelme is”. Ám Denys, csakúgy, mint az óriási földrész, csak ideiglenesen lehetett az övé.
Tony Scott 2001-ben készült Kémjátszma című filmjében Redford egy veterán titkos ügynököt alakított. Nathan az utolsó munkanapján azzal szembesül, hogy egykori tanítványa, Tom (Brad Pitt) egy kínai börtönben ül. Ha huszonnégy órán belül nem tudják kiszabadítani, akkor kivégzik. Ám kérdés, hogy a cég egyáltalán ki akarja-e hozni őt a fogságból. Nem akarja. Nathanben azonban megszólal a lelkiismeret, és megpróbálja megmenteni egykori társát. A film azt a kérdést feszegeti, hogy vajon hol kezdődik, és hol végződik annak a felelőssége, akit pont azért alkalmaz a megbízója, hogy a háttérben maradva olyasmit hajtson végre, amiért senki nem akarja vállalni a felelősséget. Sorolhatunk-e valakit a járulékos veszteség körébe akkor, ha személyesen ismerjük, ha szándékunk ellenére közel került hozzánk?
Redford a fiát gyászoló apát alakítja Lasse Hallström 2005-ben készült, ráérős filmjében. A címe, Befejezetlen élet, a fiú sírjának a felirata. Ebben a filmben is fontos szerepet kap a felelősség, és persze a hibáztatás és a megbocsátás lehetősége is. Az apa azért haragszik a menyére (Jennifer Lopez), mert szerinte ő okozta azt a balesetet, amelyben a fia meghalt. Ám amikor tudatosul benne, hogy a teheneire támadó medve azért tudta súlyosan megsebesíteni a barátját (Morgan Freeman), mert ő részegen nem tudott a segítségére sietni, lassan oldódni kezd benne a neheztelés. Rá kell döbbennie, hogy nemcsak neki kell megbocsátania, de ő is rászorul az irgalomra.
Némiképp vissza kell ugornunk az időben, ha Redford életművét szemlézzük, hiszen 1980-ban az Átlagemberek című filmmel rendezőként is debütált. Méghozzá nem is akárhogyan: alkotását Oscar-díjjal jutalmazták. Ahogyan az Redford későbbi filmjeinél tapasztalható, itt is erősek a karakterek. A címből nyugodtan kihagyhatjuk az átlag szót: a Donald Sutherland főszereplésével készült film egy mélységesen emberi drámát vetít elénk. Hőseinek a múlttal, önmagukkal és egymással is meg kell küzdeniük ahhoz, hogy folytatni tudják az életüket. Ez az alkotás is azon amerikai filmek közé tartozik, amelyek rendkívüli érzékenységgel mesélnek arról, mit jelent apának lenni.
Redford a szintén általa rendezett, 1998-ban készült A suttogó című filmben játszott is, míg a 2000-es Bagger Vance legendája című moziban nem, ebben Will Smith-t, Matt Damont és Charlize Theront láthatjuk. Az előbbi egy érzelmes, meglehetősen hosszú történet, amely egy tizenéves lány és a lova együtt gyógyulásáról szól. A Bagger Vance legendája látszólag sportfilm, hiszen egy golfjátékos és edzője áll a középpontjában, ám valójában a hindu Bhagavad-gítán alapul: Ardzsuna és Krisna mítoszát meséli el modern környezetbe ültetve.
A már említett Gyávák és hősök (2007) című filmet Robert Redford rendezte, s emellett a sokat tapasztalt egyetemi professzort is ő alakítja benne. Nem mellesleg Meryl Streep, Tom Cruise és Andrew Garfield is feltűnik a vásznon. Redford bátorságára vall, hogy – bár van benne némi háborús akció is – bele mert vágni egy alapvetően beszélgetős filmbe. Hőseinek jól artikulált véleményük van a világról, és ki is fejtik azt. Az angol cím – Lions for Lambs – sokkal többet elárul a mondanivalójáról. Arra utal, hogy a politikai vezetők csak beszélnek, míg vannak olyanok, akik vállalják is a kockázatot azért, amiben hisznek. Vagyis az oroszlánok vannak a bárányokért, sőt, helyettük is cselekszenek. A film több szálon igyekszik bemutatni, mennyire fontos, hogy az ember tegyen is valamit a meggyőződéséért.
És végül, de nem utolsósorban: A hallgatás szabálya (2012). Ezt a filmet is Redford rendezte, és ő játssza a főszerepet is. Jim Grant köztiszteletben álló ügyvéd egy nap arról értesül, hogy régi ismerőse feladta magát a rendőrségen. Jim nehéz helyzetben találja magát, hiszen mindeddig sikerült elrejtőznie, a hetvenes években ugyanis tagja volt egy radikális csoportnak. Évtizedek óta keresik őt a hatóságok, mert nevét egy bankrablás során elkövetett gyilkossághoz kötik. Jim a tíz év körüli kislányát rábízza a testvérére, és elindul, hogy megkeresse egykori társát és szerelmét. Nem csupán azért, mert a nő tisztázhatja őt. A múltat is szeretné rendbe tenni, egyszer és mindenkorra. A hallgatás szabálya is egy olyan Redford- film, amelynek szereplői kiállnak egymásért – és az elveikért is. Az idő azonban sok mindent módosít az egykor kristálytisztának hitt gondolatokon, és nagy kérdés, hogy az ember képes-e belátni ezt, vagy megragad ott, ahol húszévesen tartott. Mondanom sem kell, hogy ez is egy apafilm: Jim egykor hátat fordított már egy gyermekének, most azonban mindent megtesz azért, hogy a kislánya szemébe tudjon nézni.
Ez a válogatás értelemszerűen merőben szubjektív, hiszen Robert Redford tíz filmet rendezett, és mintegy ötvenben szerepelt. Nehéz megmondani, melyik volt a legjobb, ám az biztos, hogy ahányszor felnézek az Astoriánál álló magas ház bástyaszerű tetejére, mindig a Kémjátszma fog eszembe jutni. Ott ült ugyanis sok évvel ezelőtt Nathan, és Tommal a titkosügynöklét nagy kérdéseiről vitatkozott.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
