Hogyan kezdjük újra, ha elbukunk, és miben találhatjuk meg a boldogságot? Baán Izsák bencés szerzetest, a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor elöljáróját Maronics Anna, a kultura.hu munkatársa kérdezte. Az alábbiakban a bencés perjellel készült interjúban elhangzott válaszokból olvashatnak részleteket.
„Elkötelezett módon élni nem lehet újrakezdések nélkül. (…) Az élettől feladatokat kapunk, hozunk egy csomagot. És amíg nem pakoljuk ki, nem gondoljuk át, a problémákat nem oldjuk meg, addig bizony visszük a csomagot magunkkal és ismétlünk. Újrateremtjük ugyanazt a szituációt, amiben egyszer már elbuktunk. De hát hála Istennek, van mindig második esély, hogy küzdjünk és ne meneküljünk. (…)
A negyedik századi szerzetesi világot nagyon szeretem. Az első szerzetesnek, Szent Antalnak volt egy felismerése arra vonatkozóan, hogy az életben mennyi csapda, mennyi bukási lehetőség van, a pénztől kezdve a szexualitáson át a hatalomig. És imájában teljesen elbizonytalanodva azt kérdezte Istentől, ki menekülhet ez elől, mi mentheti meg az embert – és akkor azt mondta neki egy hang, hogy az alázatosság.”
„Fontosnak és értékesnek tartom a pszichológiát, de közben azt látom, hogy a pszichológia az embert kézen fogja, és elvezeti az út feléig. Aztán otthagyja. Ha nem járul a magunkon dolgozáshoz spiritualitás, akkor ez zsákutcába vezet. Mert szerintem az életfeladatunknak csak egyik oldala az, hogy a határainkat megtanuljuk védeni, hogy képviseljük magunkat, hogy dolgozzunk a sebeinkkel.
Mert paradox ugyan, de tényleg az az igazán az enyém, amit odaadok, és akkor lesz az én életem igazán a sajátom, hogyha azt megosztom másokkal.
(…) Amíg azért kapcsolódom másokhoz, mert nem jó nekem egyedül, vagy azért kapcsolódom másokhoz, mert akarok tőlük valamit – akárcsak annyit, hogy kell a megerősítésük, a dicséretük, (…) addig abból állandóan valamiféle feszülés lesz, mert sosem fogom elhinni igazából, hogy én értékes vagyok, mert mindig mástól várom ezt a megerősítést. Ehelyett a külső megerősítésért való sóvárgás helyett a belső munkát kell elvégezni, hogy az ember találkozzon az igazi önmagával, hogy elfogadja azt.”
„Úgy hozunk életre szóló döntéseket, köteleződünk el emberek mellett, hogy sokszor úgy érezzük, még nem vagyunk készen. De éppen az tesz minket késszé, hogy ezekben a kapcsolatokban benne maradunk, és engedjük, hogy újra és újra kihívjanak minket és alakítsanak.
(…) miközben haladok, és sok minden ér, azt érzem, hogy egyre inkább önmagam vagyok abban, ahogyan élek, ahogyan jelen vagyok. És érdekes még, hogy ez az út, ha keresztény, ha jézusi, akkor nem az egyre több felé, hanem az egyre kevesebb felé vezet. Tehát paradox módon éppen olyan hiányállapotok felé vezet, ami egyben nagy szabadságot is ad az embernek és amiben ajándékként kap meg mindent, ami az igazi boldogság.”
A teljes interjú ITT olvasható.
Forrás és fotó: kultura.hu
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
