Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat: alkalmasint legkitűnőbb kortárs esszéistánk a sűrű beszédű, kedvvel közlő alkotók közé tartozik. A Határok ragyogása című kiadvány az Én is vagyok ő is vagyok (2021) értekező prózai gyűjteményének szándékrendjét hosszabbítja meg, irodalmi áttekintések és közérzeti vallomások fűzetnek egybe ezúttal is.
Az első ciklus esszéisztikája aprólékos műelemzésekkel és fölfedező újraolvasásokkal, sőt egymásra vetítésekkel (Petőfi, Emily Dickinson, Rilke, József Attila, Pilinszky, Toldalagi Pál, Asperján György, Markó Béla…) győz meg arról, hogy az igazság szereti, ha szépségnek becézzük. Báthori Csaba úgy olvas, hogy közelítési komótossága, majd hirtelen rátalálásai kedvet csiholnak az olvasáshoz. S nem éri be ennyivel: fájdalomról és örömről is közöl jegyzetet; a szavak szótári életében gyönyörködik; Nemes Nagy Ágnesre emlékezik és emlékeztet; a haza és a világ egymást föltételező lelki helyrajzán tűnődik.
A második szövegcsokor a szerény Cikkek megjelölést vonja magára, de itt is – hol a jegyzet, hol a pamflet műfaját tágítva értekezéssé – maradandóan míves elmélkedéseket találunk. Nyelvről. Anyanyelvről. Szolgaságról. Hazafiságról. Igazságról. Auschwitzról. Zsidóságról. Politikáról. Erkölcsről. És – mert a korszellem ködeiben a kortalanná lett múltak szépségbeszéde segíthet eligazodni: – Shakespeare-ről. („Olvass Shakespeare-t, és túléled a kort. S közben észre se veszed: helyretoltad a kizökkent időt.” [158.])
Beszélgetések alkotják a harmadik futamot ebben a sokirányú, de egy origóra – a szellem és a szabadság etikai nullpontjára – mutató kötetben. Babitsot, Rilkét, Illyést s a kortársak közül Jónás Tamást érintik kérdések, taglalják válaszok; végül pannonhalmi ösztöndíjas beszámoló nyit tágas eszméleti horizontot. S mikor pihegnénk egy jóízűt, a könyv megtoldja élményünket egy ciklusok utáni fő művel: a Széchenyi István Irodalmi és Művészeti Akadémián elhangzott székfoglaló beszéd Széchenyiről rajzol friss ecsetkezelésű portrét – miközben patrióta önreflexiókkal dúsított humanista hitvallássá nemesedik.
Báthori Csabának különös – mert különössé kimunkált – tehetsége van ahhoz, hogy egy szokatlan jelzőválasztással, egy bővítményi meglepetéssel, egy megszólításból kibontott aforizmával – s más hasonló stilisztikai mikromágiákkal – épp azt tegye világossá: aki mindezt papírra esketi, nemcsak a stílusnak, hanem a gondolatnak is mestere. Lett légyen szó esztétikai okfejtésről, közéleti intelemről vagy naplónyelven játszó, szemérmesen merész személyességről.
A költészet: „nyelv az anyanyelven belül” (9.), írja a szerző Petőfi kapcsán. Egy ponton pedig Asperján György szonettkötetét illeti ez az összegzés: „minden forma felülről jön” (77.). Avassuk jó szívvel memoriterré ezeket a maximákat. S ha legközelebb – sóvár esztendők után – verseskönyvet vehetünk a kezünkbe Báthori Csabától, írjuk őket mottóul az első lapra.
A határok pedig? Meglehet, ragyognak. De csak ha érdemi vándor léptei fényesítik át őket.
Báthori Csaba: Határok ragyogása, Napkút Kiadó, Budapest, 2025.
Fotó: Napkút Kiadó
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
