Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Októberben Földi István keszthelyi címzetes esperes plébános ad útravalót.
Mai világunkban elszoktunk attól, hogy megköszönjük a szeretetet, amit kapunk. Már a kisgyermekek sem tudják azt mondani, hogy köszönöm az ebédet vagy a tiszta ruhát. A házastársak is ritkán mondják egymásnak, hogy köszönöm a szeretetedet. A mai igeliturgiában az igazi köszönetről, háláról és a hit ajándékáról hallunk.
Elizeus próféta kigyógyította a szíriai Námánt a leprájából. Isten arra használja fel ezt a csodát, hogy kinyilatkoztassa magát ennek az embernek, és meghívja a hitre. Jézus a názáreti zsinagógában tartott első beszédében hivatkozik a szíriai Námán gyógyulására. Ő volt az egyetlen, akit Elizeus meggyógyított, pedig sok izraelita szenvedett leprában. Jézus azt akarja megmutatni, hogy az üdvösség nem a zsidóknak fenntartott kiváltság, hanem minden embernek szóló ajándék. Kicsit később hasonló dolog történik: utolsó jeruzsálemi útján Jézus meggyógyít tíz leprást. De közülük csak egy – egy idegen – ismétli meg Námán hálálkodását. Ezért pedig fizikai egészsége mellé megkapja még a hit ajándékát is. Nem lehet csodálkozni azon, hogy kilenc leprás elfeledkezett a háláról. Hiszen egyik pillanatról a másikra megszűnt az átok, ami rajtuk volt. Nemcsak a kiközösítettségük és a lenézettségük múlt el ezzel. Az oszlásnak indult testükbe visszatért a hús és a bőr frissessége: a vér egészséges árama végigömlött élettelenné fehéredett tagjaikon. Az életnek ez a diadalmas egészsége elfeledtette velük Jézust. Vagy egyszerűen nem tartották szükségesnek, hogy visszatérjenek és köszönetet mondjanak. Talán azért, mert a választott nép fiaiként természetesnek tartották Isten ajándékait. Hányszor megkísért minket is ez a gondolkodás: „Ez jár nekem!”
És a szamaritánus? Neki a zsidó papok nem voltak a papjai, talán nem is volt hová mennie, hogy megmutassa magát, mert ő az üdvösség rendjének szélére sodródott ember volt. Úgy érezhette, Jézus átnyúlt a zsidókat a szamaritánusoktól elválasztó emberi gáton. Ez volt az, amit nem feledtetett el vele a test és a vér egészsége. Lehet, hogy a szamaritánusságnak ez a tudata működött benne. Az üdvrendi kirekesztettség tudata állította olyan éles megvilágításba Jézus hozzá hajló szeretetét, hogy spontán feltört belőle a hála érzése.
Ránk is sokszor ránk tör a kirekesztettségnek ez a tudata, úgy érezzük, kívül vagyunk Isten választottjainak körén. Tudnunk kell azonban, hogy ő mindenkinek az életében tesz csodát. Lehet, hogy nem tartjuk számon, vagy elfelejtettük már. De ha idejében észbe kapunk, rájövünk, hogy életünk egy-egy fordulóján, akár egy baleset elkerülésének erejéig, Isten jelen van az életünkben. Vigyáz ránk, mint a szeme világára, és a hajunk szálát is számontartja.
Ilyenkor kell a szamaritánus lelkülete, amely megérzi, hogy nemcsak másokhoz jó az Isten, de hozzám is, aki tőle távol lévőnek tudtam magamat. Belenyúlt az életembe, és megéreztette velem szeretetét. S aki ezt egyszer megérezte, annak nem kell, hogy Isten naponta tanúságot tegyen örök szeretetéről. Egy életre hálát érzünk Isten iránt, és a kiimádkozatlanul kapott isteni jólét átvágja az élet egészségének sűrű felhőjét, amely elfeledteti velünk azt a tényt, hogy minden porcikánkban az Isten tenyerén élünk: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.”
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
