Az egyedülállók helyzete az Egyházban címmel beszélgetős estet szerveztek október 7-én Budapesten, a Café Francescóban Asztalosné Elekes Szende pszichológus, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola oktatója és férje, Asztalos Dániel teológus, az Anna–Joachim-program családterapeutája részvételével.
Asztalos Dániel teológus, az Anna–Joachim-programban tevékenykedő családterapeuta és felesége, Asztalosné Elekes Szende pszichológus évek óta tartanak lelkigyakorlatot egyedülálló, párkereső fiatalok számára Mátraverebély-Szentkúton. A házaspár a Café Francesco keresztény missziós kávézó beszélgetős estjén elmondta, hogy e lelkigyakorlatok ötletgazdája Kálmán Peregrin OFM, a szentkúti kegyhely akkori igazgatója volt, a ferences szerzetes hívta meg őket erre a szolgálatra.
A cél az volt, hogy a hétvégi lelkigyakorlat keretében a résztvevők imádságos légkörben, másokkal kapcsolódva tekintsenek párkeresési küzdelmeikre, az egyedülállólét kihívásaira és lehetőségeire az előadások, beszélgetések és elcsendesedések révén.
Asztalosné Elekes Szende megvallotta, hogy házasságban való léte előtt ő is megélte a társkeresés nehéz éveit, mélységeit. „Ezért is érzem közel a szívemhez az egyedülállókat, belülről ismerem a problémáikat, van ezekről tapasztalatom.”
Asztalos Dániel arról beszélt, hogy mindig is érdekelték a periférián lévő emberek, úgy érzi, a párkeresés pedig mindig is periférikus téma volt az Egyházban, és úgy látja, fontos, sőt egyre fontosabbá válik a szolgálat az egyedülállók, a társkeresők felé, akik növekvő létszámban vannak jelen a keresztények körében is.
„A tapasztalati háttér természetesen előny, de nem kritérium. Teológusként, pszichológusként merőben más a mi szolgálunk az említett lelkigyakorlaton, mint egy önsegítő csoportban végzett munka. A családterápiás képzettségünk pedig abban segít, hogy rendszerben gondolkodjunk minden egyes emberről, hogy honnan jön, merre vezet az útja.”
Asztalos Dániel hozzátette: „A lelkigyakorlaton nem mi vagyunk a fókuszban, nem is az »okosságok«, amiket mondunk, hanem az, hogy a résztvevők megtapasztalják, sorstársakkal vannak együtt.” A legtöbb pozitív visszajelzés éppen arról szól, hogy a résztvevők megtapasztalják, a gondjaikkal, örömeikkel nincsenek egyedül. A másik, hogy a lelkigyakorlat csúcsa a szentségimádás, ami megint valaki Másról szól.
„A lelkigyakorlat nem információátadás vagy fejtágító, a mi feladatunk az, hogy megfelelő kereteket biztosítsunk; gyakorlatokat hozunk, felvillantunk témákat, de ezek inkább impulzusok. Nagy hangsúlyt fektetünk például a kiscsoportban történő reflexiókra, kapcsolódásokra. A mi szerepünk elsősorban a koordináció. Arról viszont kaptunk visszajelzést, hogy a résztvevők számára jó látni, ahogy elkötelezett párként vagyunk velük, házasként kapcsolódunk egymáshoz, akár a kevésbé felhőtlen pillanatokban, civódásainkban is.”
Az is elhangzott, hogy
Az egyedülállók is – éppúgy, mint mindenki más – szeretnének olykor kicsit kiszakadni a hétköznapok egyhangú világából, hogy megerősíthessék Istennel való kapcsolatukat. „Kapnak egy kis önismereti impulzust, másrészt lehetőség nyílik a spiritualitás megélésére. A teológiai részben pedig arról van szó, hogy minden gondolatunkkal, fájdalmunkkal, a valóságunk teljességével kapcsolódjunk Istenhez.”
Asztalosné Elekes Szende hozzátette: „Ezen a ponton már elhalványul az, hogy házasként vagy egyedülállóként vagyunk jelen, hiszen mindannyiunk emberi tapasztalata, hogy van az életünknek olyan területe, amely felett nincs hatalmunk, ahol a sorsszerű szenvedést éljük meg, ahol megjelennek az emberi élet nagy kérdései.”
„Valóban, nem lehet nagy általánosságokat megfogalmazni velük kapcsolatban – vette át a szót Asztalosné Elekes Szende –, már csak az életkort, a személyiséget, az egyedüllét időtartamát, a megélés mélységét, a szenvedés nyomásának mértékét tekintve sem.
A beszélgetős esten a továbbiakban szó volt az egyedülállókra gyakorolt családi (csak akkor vagy valaki, ha megházasodsz), társadalmi, vagy éppen az Egyház részéről érkező (nem várt) nyomásról. Mintha az utóbbi esetben az egyedülállóknak másodrangú keresztényként kellene érezniük magukat.
Ezzel kapcsolatban Asztalos Dániel megerősítette: mindhárom közegben előfordul ez a presszió, az úgynevezett időnyomás pedig adott: „A régóta gyermekre vágyók Anna–Joachim-programjában látom, hogy ez utóbbi a valósághoz tartozik, az idő előrehaladtával egyre nehezebben viselhető a fennálló állapot. Egyre mélyebb a szenvedés. Bizony nehéz tükröt tart a gyermekre vágyók elé, amikor egy baráti házaspár nagy örömmel számol be a születendő babájukról. Nyilván leplezik, de sajnos ez a bejelentés számukra nagyon tud fájni. Ilyen esetben szükség lenne az empátiára – egyébként mindkét részről…”
„Nem kell feltétlenül rágörcsölni a párkeresésre, és csak olyan programot keresni, ahol ismerkedésre van lehetőség, és emiatt elhanyagolni más területeket, baráti kapcsolatokat. Ne essünk túlzásokba! Azt látom, hogy
Az Istennel való kapcsolatot pedig minden életállapotban lehet építeni – folytatta Asztalos Dániel. A teológus kifejtette: „Egyedülállóként felvetődhet a kérdés, hogy ha Isten azt mondta, hogy »az emberek nem jó egyedül«, akkor számomra ennek mi a mondanivalója? Erre a kérdésre nincs teológiai válasz vagy recept, de azt megtehetjük, hogy bevalljuk értetlenségünket, és a nehéz kérdéseinket is feltehetjük Istennek, a Vele való kapcsolatunk a fontos.”
Erre persze meg is sértődhetek, de azt is megtehetem, hogy hagyom, tárjon fel magából valami újat. A történelemből is láthatjuk, hogy aki mer párbeszédbe elegyedni Istennel, annak megváltozik a Róla alkotott képe…”
A beszélgetés végén az is szóba került, hogy az egyedülálló nőkben és férfiakban közös, hogy vágynak arra a visszajelzésre, hogy értékesek, akkor is, ha éppen nem házasok vagy nincs párkapcsolatuk. „A ő életükben ez bizony hiányozhat. Az örömhír viszont az, hogy az értékünk nem abban áll, hogy emberileg kihez tartozunk.”
Sok csalódást, kilátástalanságot élnek meg a párkeresők, sebzettségeik miatt nehéz átlépni a szorongásaikat, a visszautasítástól való félelmüket. „Ez utóbbi a férfiak esetében például nagyon fájdalmas lehet, és ezt a folyamatos próbálkozások, csalódások csak tovább mélyítik. Ezért is szükséges, hogy megtalálják a helyüket az Egyházban, a közösségekben, mert
„Jó lenne még több program a társra vágyók számára, érdemes ez ügyben közösen gondolkodni például a helyi plébánossal, az Egyház mi vagyunk, mi, világiak is kezdeményezhetünk!” – mondta Asztalos Dániel.
– tette hozzá Asztalosné Elekes Szende.
„Isten biztos azért nem fogad el, nem ad társat, mert a lelki életben még egy szintet kell lépnem előre” – ezt ne mondogassuk magunkban, ugyanis nem igaz, Isten nem így működik. Nem minden rajtunk múlik, ez utóbbit nehéz emberileg elfogadni (a házas embereknek is), de ez a valóság.
Fotó: Lambert Attila
Körössy László/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
