A magyar ferencesek is megemlékeznek idén A teremtmények dicsérete, azaz a Naphimnusz születésének 800. évfordulójáról. Ebből az alkalomból október 4-én, Assisi Szent Ferenc liturgikus emléknapján Közelítések az idén 800 éves Naphimnuszhoz: teológia, ökológia, költészet, spiritualitás címmel egész napos konferenciát tartottak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán.
A konferencia délutáni részének első előadója Kardos Csongor OFM, a ferences rendtartomány hivatásgondozója és kommunikációs felelőse volt, aki A mezítelenség színháza: Szent Ferenc „performanszai” a Naphimnusz összefüggésében címmel tartotta meg „színháztörténeti ihletettségű” expozéját. Kiemelte: a performansz alapvetően 20. századi fogalom, műfaj, keletkezése az ötvenes-hatvanas évekre tehető. Az olasz színháztörténeti munkák minden gond nélkül használják ezt a kifejezést Szent Ferenccel kapcsolatban is. Itthon Klaniczay Gábor történész így vélekedik:
Az előadó szerint analóg módon használhatjuk a performansz szót, kiragadva néhány fontos jellemzőjét ennek a műfajnak, és ez talán egy új szempontrendszert biztosíthat számunkra Szent Ferenc életének egyes különleges, teatralitást nem nélkülöző epizódjának az értelmezéséhez. Felsorolta a performansz néhány jellemzőjét: az egyik, hogy nem kész művet mutatnak be újra és újra, hanem magának az előadásnak a folyamata a lényeg, vagyis maga a műalkotás. A cselekvés áll a középpontban, az akcióművészet, amelyben a kreativitásnak, spontaneitásnak kiemelkedő szerepe van. A performansz sok művészeti eszközt használ egyszerre; gyakran provokatív módon akar szakítani a hagyományokkal, kísérleti formákat alkalmazni. Ha van közönség, lényeges a bevonása az előadásba. A résztvevők erős közösségi élményt élnek meg. A performansz igyekszik elmosni a való világ és a művészet közötti határokat, sokszor hétköznapi tevékenységeket emel művészi szintre. Nagyon fontos a művész teste, mint központi kifejező eszköz és elem. Ugyanígy az is, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen műalkotás. Számtalanszor előfordul a szertartásosság, illetve rituális minták alkalmazása.
Kardos Csongor idézte Federico Doglio színháztörténészt: a ferences lelkiség és a középkori színház közötti kapcsolat nem pusztán rendkívül szoros, hanem szinte magától értetődő, olyannyira, hogy paradox módon ismertként kezelték, és így a színháztörténeti útmutató nem tárgyalta kellő mélységgel. Ennek a központi alakja, akihez az egész fűződik, Szent Ferenc. S bár
Az előadó megemlítette: Szent Ferenc teátrális megnyilvánulásaiból fejlődtek ki a ferences ihletésű passiójátékok, és a középkori laikus színház, a testvérületek is.
Szintén a 13. század végére kialakult a sajátos, egész Európára hatást gyakorló sermone semidrammatico műfaja: olyan prédikáció, melyet színházi jelenetekkel szakítottak meg, egyfajta szemléltetésképpen. Érdekes, hogy a modern színházra is hatott Szent Ferenc alakja, az ő teatralitása, Jerzy Grotowski szegény színházát lehetne első helyen említeni.
Idézett az előadó Erich Auberbach Mimézis című irodalomtörténeti művéből is: Ferenc lénye és élete nyilvános eseménnyé vált, „attól a naptól kezdve, amikor – hogy jelezze lemondását a világi javakról – apja szemrehányásai közepette, a püspök és egész Assisi városának szeme láttára visszaadta ruháit, egészen addig a napig, amikor halálos ágyán mezítelenül a mezítelen földre fektette magát. (…) Minden, amit tett, színjáték volt. És jelenetei olyan erőteljesek voltak, hogy magukkal ragadták mindazokat, akik látták, vagy akár csak hallottak róluk.”
A ferences szerzetes tanár megvilágította:
Ez pedig nemcsak belső szemlélődésből fakadt és valósult meg, hanem cselekedetekben és egész alakjában, hogy így mutassa be Krisztust. Olyan cselekedeteket is mutat másoknak, amelyeknek középpontjában az emberi test áll. A szegény és alázatos – azaz a kereszten mezítelen Krisztus követése – ebben a szegénységben valósul meg, ami a habitus által Krisztus jelszerű magára öltését is tartalmazza. Ferenc számtalanszor tette a saját testét kifejezőeszközzé azzal a céllal, hogy megnyissa hallgatóinak a világát Isten felé.
Kardos Csongor arra is emlékeztetett:
Elküldte, performanszra hívta a testvéreket, hogy énekeljék el nekik a himnuszt. Átalakító erejű előadás volt, elérte, hogy a két vezető kibéküljön egymással.
Bagyinszki Ágoston OFM, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora előadásának címe: Mennyiben tekinthető eredetinek Szent Ferenc műve, különös tekintettel a patrisztikus előzmények szempontjára? Leszögezte: leszámolva a naiv eredetiségeszmével, könnyen megállapítható, hogy a Naphimnusz szervesen illeszkedik a 13. század gondolatvilágába, ha tetszik, a több mint ezeréves keresztény hagyományba. Másrészt viszont azért ünnepeljük 800 év múltán a jubileumot, mert az alkotás mégis erősebben megszólít minket, mint a korabeli, vagy még régebbi párhuzamai. Előadásában a Sapientia rektora felhasználta két külföldi szerző Naphimnusszal kapcsolatos műveit, az egyik a kiváló amerikai medievista, Roger D. Sorrell professzor, a másik a néhány évvel ezelőtt elhunyt ferences kutató, Anton Rotzetter.
A tudós előadó kiemelte: a keresztény világképben – a keleti és a nyugati egyházban egyaránt – az egész teremtett világ Isten dicséretére hivatott, ez a kozmikus liturgia. Ebben hangsúlyos szerepet kap, hogy
hanem egy izgalmas, dinamikus szerepben, közvetítőként Isten és a teremtett világ között. Egyik irányban a Teremtő áldását közvetíti, másik irányban pedig a teremtmények Isten-dicséretét. Itt tehát egy nagyon nagy hatású, patrisztikus, vagyis egyházatyákra is jellemző gondolatvilágba lépünk be. Folytonosság van a kozmosz élménye és a liturgikus imádságaink között. Biblikus rétegei vannak ennek a gondolatkörnek, Isten dicséretének: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét” (Zsolt 19,2), „Minden lélek dicsérje az Urat!” (Zsolt 150). Dániel kantikumában pedig ezt olvassuk: „Minden teremtmény dicsérje az Urat! Dicsérjétek Istenünket, ti összes szolgái!” (3,56). Mivel a testvérek is imádkozták ezeket, Ferenc minimum hetente találkozott ezen szöveghelyekkel, amelyek hatással voltak a Naphimnusz nyelvezetére.
Bagyinszki Ágoston kifejtette: a kozmikus liturgia teológiai víziójához hozzátartozik az ember színrelépése is, aki egyfajta hídszerepet vállal a teremtés világán belül.
A Teremtés könyvének második fejezete szerint az ember feladata, hogy „művelje és őrizze” (2,15) mindazt, amit Isten rábízott. Az itt szereplő igék a papok templomi szolgálatával összefüggésben is előjönnek a héber Bibliában. Tehát amikor az embernek a Teremtő szerepet ad, annak van egy „liturgikus kulcsa”.
Az előadó arról is beszélt, hogy a kozmikus liturgia eszmeköre hogyan jutott el Umbriába, Assisi Szent Ferenchez. Rengeteg forrás szól erről: a 12–13. században kezdték el fordítani a görög egyházatyák – így Hitvalló Maximusz – műveit. A bolognai egyetemen jelennek meg latin fordítások az eredeti görög szövegekről, amelyek konkrétan elérhették Ferenc mozgalmát és őt magát is. Környezetében ott volt Ferenc barátja és állandó kísérője, Leó testvér, aki művelt emberként lépett be a rendbe. Ugyancsak jó barátja volt Ferencnek Ugolino bíboros, a későbbi IX. Gergely pápa, akiről konkrétan tudjuk, hogy az egyetemeken találkozott korának fontosabb eszmei irányzataival. Nem nehéz elképzelni, hogy amikor Ferencben hosszú évek során érlelődik a természethez való viszonyának a gondolata, a madarakhoz szóló prédikációitól kezdődően, minden bizonnyal többször beszélgetett Leó testvérrel és Ugolino bíborossal is. Kapott visszajelzést a természettel kapcsolatos gondolataira. Feltételezhető, hogy mindez ott van a Naphimnusz keletkezése mögött.
Szent Ferenc sajátos módon, szó szerint vette az evangéliumot – mondta a Sapientia rektora.
Abszolút komolyan vette Jézus intelmét: „Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15). Valóban minden teremtménynek hirdetni akarta az örömhírt, így jutunk el a híres jelenethez, amikor prédikált a madaraknak, Isten szeretetéről, buzdítva őket, hogy dicsérjék a Teremtőt. Ezzel mintha azt mondaná: Isten igéje az egész teremtett világhoz szól, nem csak az emberhez. Még ha a madarak nem is értik a szót, ők is részesei Isten családjának, ezért megilleti őket, hogy a jó hírt velük is megosszák. A kortársak nyilván furcsállták ezt, volt, aki naivnak, bolondosnak tartotta.
Ahogyan arra Sorrell is rámutat, ez páratlan a középkorban. Ez az, amiből kibontakozik a szellemi örökség, amire a Naphimnusszal összefüggésben érdemes odafigyelni.
Ennek további dimenziói a Ferencre jellemző személyes átélés és hitelesség. Beszélhetünk zseniális spiritualitásáról is: mélységesen személyes istenélményét képes volt egyesíteni a hagyomány tanításával.
Extatikus istenélményeket élt át a teremtményeket szemlélve. Forrásaink elmondják, gyakran elragadtatásba esett, amikor a naplementét, a virágokat, a tüzet nézte. Ilyenkor ujjongva dicsérte Istent. Az érzelmes és misztikus érzés túlszárnyalja a korábbi hagyomány tárgyilagosabb szemléletét.
Méghozzá úgy, hogy abból saját személyes áhítatának a heve árad.
A második fontos újítás Ferencnél, hogy családias nyelven szól a teremtményekről. Holdnővér, Napfivér. Ez a testvéri viszony kifejezése az ő radikális érzületének.
Ferenc demokratikus, bensőséges szóhasználata azt sugallja: egy családhoz tartozunk ezekkel a teremtényekkel, hiszen egy mennyei Atyánk van, ebből fakad ez a fajta fraternitáseszmény. Anton Rotzetter kiemeli: Ferenc minden létezőt testvérnek vagy nővérnek nevez, mert meggyőződése, hogy minden, ami van, Isten teremtménye, és ezért a mi rokonunk.
A konferencián Gyertyános Éva A teremtés dicsérete a művészetben: Alkotások a Naphimnusz erőterében, Hernádi Mária pedig A Naphimnusz lelkülete a késő modern magyar lírában címmel tartott előadást.
A rendezvény kerekasztal-beszélgetéssel ért véget. A konferencia moderátora Balogh Katalin, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola óraadó oktatója volt.
Fotó: Fábián Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
