Október 4-e Assisi Szent Ferenc tranzitusának évfordulója. Ferenctől „megtanulhatjuk, hogyan kell emlékezni: vagyis életünk állomásait újra bejárni, gyakorlattá téve, hogy felismerjük bennük az Úr jelenlétét, aki kísért minket hivatásunk történetében, és így felfedezzük: minden Isten ajándéka” – írta a rendi vezető Szent Ferenc stigmatizációjának ünnepén, szeptember 17-én Rómában kelt levelében.
Kedves Testvérek, az Úr adjon nektek békét!
Idén, a 2025-ös Szent Ferenc-ünneppel elérkezünk a Naphimnusz nyolcszázadik centenáriuma végéhez, és közeledünk Szent Ferenc húsvétjának jubileumához, amelyet a jövő évben fogunk ünnepelni.
A Naphimnusztól a tranzitusig
A Naphimnusz és Szent Ferenc halála közötti kapcsolatot tetten érhetjük a Perugiai legendaként ismert régi elbeszélésben, ahol Ferenc halála közeledtét érezve így szólt: „»Ha tehát ilyen gyorsan meg kell halnom, hívjátok ide nekem Angelus és Leó testvért, hogy énekeljenek a halál nővérről.« A testvérek odamentek, és sok könnyhullatás között elénekelték előtte a Naptestvér és az Úr más teremtményeinek énekét, amelyet maga a szent szerzett betegsége idején az Úr dicsőítésére, saját és mások lelkének vigasztalására. Az ének utolsó versszaka elé pedig betoldott még egy versszakot a halál nővérről” (PL 100).
Maga Szent Ferenc tehát az, aki a halálhoz a Naphimnusszal közelít, amelyhez röviddel korábban már hozzáillesztette a megbocsátásról szóló versszakot is, hogy kibékítse egymással az assisi podesztát és a város püspökét, akik gyűlölködtek egymással.
Mindenekelőtt: megbocsátás és kiengesztelődés
Mi is követni akarjuk az útmutatást, amely Szent Ferenc tettében mutatkozik meg, miközben felkészülünk a tranzitus megünneplésére, és mindenekelőtt engedjük, hogy elérjen bennünket meghívása a megbocsátásra és a kiengesztelődésre:
Ebben a meghívásban egyszerre van ott Isten és a testvérek: a megbocsátás Isten iránti szeretetből lehetséges („szeretetedért”), vagyis az Ő irgalmához kapcsolódva és abból merítve; a betegség és az üldöztetés pedig csak a Legfölségesebbre és koronájára irányuló hittel és reménnyel hordozható „békében”. Isten és a testvérek keresztezik egymást ebben a nagy meghívásban a megbocsátásra és a kiengesztelődésre, amelyből megszületik a béke titokzatos ajándéka: a békéé, amely lehetővé teszi, hogy minden nehézséget békében hordozzunk.
Erre a békére, kiengesztelődésre és megbocsátásra ma, konfliktusoktól és háborúktól megtépázott világunkban nagyobb szükségünk van, mint valaha: elsősorban a népek és nemzetek között zajló háborúk túlzott sokaságára gondolunk, de ugyanígy a küzdelmekre és viszályokra egyazon országon belül, és sajnos a mi testvéri közösségeinken vagy keresztény közösségeinken belüli megosztottságra is. Szent Ferenc megbocsátásra szólító hívása elér bennünket mindennapi életünkben, és arra buzdít, hogy tegyünk meg egy első konkrét lépést a béke felé, amelyet Istentől kérünk magunknak és az egész világnak: a megbocsátás ajándéka által, amelyet adunk és elfogadunk.
A Végrendelet – meghívás az emlékezésre
A halálát megelőző hónapokban – amellett, hogy megírta a Naphimnusz versszakát a podeszta és a püspök kibékítésére – Szent Ferenc lediktálta Végrendeletét. E szöveg első részében élete legfontosabb állomásaira emlékezik: a leprásokkal való találkozással kezdi, amelyben felismeri saját megtérésének kezdetét; majd sorra veszi az imádságot a templomokban, a döntést, hogy a Katolikus Egyházban éljen, a testvérek ajándékát és az első testvériség tapasztalatát, amelyet a javak szegényeknek való szétosztása, a közös imádság, a „kisebbek” életformája, a mindenkinek való engedelmesség, a kétkezi munka és a béke hirdetése jellemez. Így tanít minket Szent Ferenc arra, hogy életünk fontos állomásait hittel tekintsük át, felismerve mindegyikben az Úr tevékeny jelenlétét, ahogy ő maga teszi:
„Az Úr így adta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogy elkezdjem a bűnbánattartást (…); keserű volt számomra a leprások látása, de maga az Úr vezetett el engem közéjük (…); az Úr olyan hitet adott nekem a templomokban (…); testvéreket adott nekem az Úr (…); a Legfölségesebb kinyilatkoztatta nekem, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem (…); az Úr nyilatkoztatta ki nekem, hogy ezt a köszöntést mondjuk: Az Úr adjon neked békét!”
Szent Ferenctől tehát megtanulhatjuk, hogyan kell „emlékezni”: vagyis életünk állomásait újra bejárni, gyakorlattá téve, hogy felismerjük bennük az Úr jelenlétét, aki kísért minket hivatásunk történetében, és így felfedezzük:
Ez a meggyőződés – hogy minden jó az Istentől, a nagy Adományozótól származik – kulcs a Naphimnusz megértéséhez, amely a teremtés nagy ajándékáért szóló hálaének és dicséret, és ugyanez a meggyőződés teszi Szent Ferenc egész életét örömteli hálaadássá, vagyis visszaadássá Istennek mindazért, amit tőle kapott.
Még a halál is ajándék
Ez az emlékezőképesség, vagyis történetünk hittel való szemlélése segít megérteni azt a rendkívüli módot is, ahogyan Szent Ferenc a halálhoz közelít, amikor megalkotja a Naphimnusz utolsó strófáját:
„Dicsértessél, én Uram, testi Halál nővérünkért,
ki elől élő ember senki el nem szökhet.
Jaj azoknak, kik halálos bűnökben halnak meg.
De boldogok, kiket majd legszentebb akaratodban talál,
azoknak nem fog fájni a második halál.”
Szent Ferenc a halálban is felismeri Isten titokzatos jelenlétét, és így a halál is ajándékká válik, amelyért dicsérhetjük az Urat.
Minden tapasztalata – a keserűek és az édesek egyaránt –, amelyet a Végrendeletben felidézett, mind erre a legfőbb visszaadásra készítette fel: élete Istennek való átadására, amelyet joggal nevez hagyományunk Szent Ferenc tranzitusának, és amelyet így húsvétként ismerhetünk fel: átmenetként a halálon keresztül a teljes életbe.
Krisztus húsvétja alakította át végérvényesen nővérünkké a halált, akiért dicsérhetjük Istent; és Ferenc reménységgel tud tekinteni rá, hirdetve: „De boldogok, kiket majd legszentebb akaratodban talál, azoknak nem fog fájni a második halál.” A tekintet új, teljes életre nyílik meg: az örök életre, amelyet az Úr, aki a feltámadás és az élet, megígért mindazoknak, akik hisznek és remélnek benne (vö. Jn 11,25–26).
Az ígéret, amelyet kaptunk
Mi jól ismerjük ezt az ígéretet: azt, amelyet fogadalomtételünk napján hallottunk az oltár előtt, amikor a celebráns így szólt hozzánk: „Én pedig az Egyház és testvéri közösségünk nevében fogadalmaidat elfogadom, és a mindenható Isten részéről, ha ezeket megtartod, ígérem neked az örök életet.”
Testvérek, maradjunk hűségesek ahhoz az ajándékhoz, amelyet azon a napon kaptunk, hogy részesedjünk abban az életben, amely meg lett ígérve nekünk: amely örök nemcsak azért, mert a halál után vár ránk, hanem azért is, mert már elkezdődött, és mostantól minden napunk minőségét megváltoztatja, Szent Ferenccel együtt Istennek szóló hálaénekké téve azt.
Áldott Szent Ferenc-ünnepet, testvérek, a dicséretben és a hálaadásban!
Róma, Generális Kúria, 2025. szeptember 17-én,
Szent Ferenc szent sebei elnyerésének ünnepén
Massimo Fusarelli miniszter generális
és a Generális Definitorium testvérei
Fordította: Kámán Veronika
Forrás és fotó: Ferences Média; ofm.org
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
