„Kész az én szívem” – Interjú az örökfogadalmára készülő Kovács Virág Kata FMM nővérrel

„Kész az én szívem” – Interjú az örökfogadalmára készülő Kovács Virág Kata FMM nővérrel

Virág nővér, a Ferences Mária Misszionárius Nővérek szerzetesrend tagja október 4-én, szombaton 11 órakor ünnepélyes szentmise keretében tesz örökfogadalmat Budapesten, a Hermina úti Szeplőtelen Fogantatás templomban. A szentmisét Berhidai Piusz OFM mutatja be.

Kovács Virág Kata 1991-ben született Hódmezővásárhelyen. Két nővére van. Iskoláit Székesfehérváron, Móron és Szobon végezte; a budapesti Patrona Hungariae Gimnáziumban érettségizett. A soproni Nyugat-magyarországi Egyetem (ma Soproni Egyetem) szociálpedagógia alapszakán szerzett diplomát; két éve elvégezte a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola pasztorális tanácsadó mesterképzését.

Az örökfogadalmára készülő szerzetesnővérrel Nyáry Borbála készített interjút, melyből részleteket közlünk.

„Olyan családban nőttem fel, ahol a szüleim nem igazán gyakorolták a hitüket, viszont a néhai keresztanyám nagyon szerette volna, hogy katolikus hitre neveljenek minket. A szüleink nagyon komolyan vették ezt a kívánságát, úgyhogy mindent megtettek annak érdekében, hogy katolikus hitben nevelkedjünk föl a nővéreimmel. Ennek értelmében úgy alakult az életem, hogy jártam templomba, hitoktatásban részesültem. (…) amikor elvégeztem az általános iskolát, továbbmentem a szobi Szent László Gimnáziumba, és ott egy gyónás alkalmával a gyóntató pap rákérdezett, hogy nem gondolkodtam-e már azon, hogy szerzetesnővér legyek. Én a kamasz éveim kellős közepén akkor azt gondoltam, hogy nem, ez nem nekem való, hagyjanak békén. De azért ez a kérdés minden egyes évben előjött, és egy idő után elkezdett idegesíteni. Nyugtalansággal töltött el, mégis valamiért vonzott, kíváncsivá tett. (…) elkezdtem kutakodni az interneten, ami elérhető volt a különféle női szerzetesrendekről, és elkezdtem látogatni őket. Meg akartam nézni, hogy élnek, milyen is az a szerzetesi életforma. Tényleg olyan borzalmas-e, ahogy én azt elképzeltem, ahogy a filmekben láttam, hogy csak imádkoznak egész nap. Ezek a sztereotípiák éltek bennem akkoriban. Egyik rendet látogattam a másik után, és meglepetten tapasztaltam, hogy ezek a nővérek nagyon hitelesen éltek. (…)

Ahogy közeledett az érettségi, komolyabban elkezdtem gondolkodni, hogy lehet, hogy Isten tényleg szerzetesnek hív, de nem mertem még beszélni erről a szüleimnek. (…) amikor egyetemre kerültem Sopronba, akkor érlelődött meg bennem a döntés, hogy igent mondok Istennek. Ebben sokat segített, hogy időközben elkezdtem mélyebb imaéletet élni, találkoztam szerzetesnővérekkel, voltam különféle lelkigyakorlatokon, és kezdett megerősödni bennem, hogy Isten erre az útra hív. A gimnázium utolsó két évében, tizenhat-tizenhét évesen ismerkedtem meg a Ferences Mária Misszionárius Nővérekkel, a keresésem közben. Ez a kapcsolat az egyetemi éveim alatt újra fellendült, vissza-visszajártam hozzájuk; nagyon megfogott a lelkiségük, az alapító anyánk (az Úr Szenvedéséről nevezett Boldog Mária, Helene Chappotin de Neuville) karizmája.

A diplomám átvétele után két héttel, Szent Bálint napján léptem át a rendházunk küszöbét, hivatalosan pedig május 13-án, a Fatimai Szűzanya emléknapján léptem be a jelöltségbe.”

„Az örökfogadalomig tíz éven keresztül tart az alapképzés. A jelöltség időszakában az emberi érettségről, Szent Ferenc életútjáról, az ő lelkiségéről tanulunk. A noviciátusban aztán jobban megismerjük alapító anyánk életét, karizmáját, és nagyon fontos az is, hogy mélyebb lelki kapcsolatot alakítsunk ki Istennel. Ilyenkor elbúcsúzunk a világtól – havonta egyszer levélben tarthattuk a kapcsolatot a szeretteinkkel, telefont nem használtunk, vagyis megvolt ennek a szükséges és egészséges szigora.

De ez sokat segített az elmélyülésben és az első fogadalomra való felkészülésben. Ekkor kapjuk meg az első küldetésünket, amellyel elkezdődik a fiatal nővéri szakasz – ez átlagosan hat évig tart. Ez az idő készít fel minket az örökfogadalomra. Ebbe a hat évbe sok minden belefér: jellemzően missziós munkát végzünk itthon, vagy pár évig tartományon kívüli küldetésben. (…) ez kihívás, de sokkal gazdagabbak leszünk általa: többet látunk a világ más kultúráiból, ugyanakkor saját kultúránk gazdagságát is felfedezzük, és kialakul bennünk egy hatalmas tisztelet minden iránt.”

Hírdetés

„Gyakran hívtak táborokba nyáron, ahol lelkinapokat tartottam, lelki beszélgetéseket, imákat, szentségimádás alatti elmélkedéseket vezettem, besegítettem a zenei szolgálatba. (…) rendházunkban is tartottam lelkinapot fiatal lányoknak, illetve egy idősek otthonában is.”

„Alapító anyánk mondta azt, hogy a mi hazánk a szeretet, és ezzel én is egyetértek. Mi igazából mindenhol misszióban vagyunk, minden hely a világon missziós terület. Persze minden területnek más, sajátos igényei, szükségletei vannak. Magyarország nagyon nehéz időszakon ment keresztül az elmúlt ötven-hatvan évben, a kommunizmus időszakában, és látjuk Európa-szerte a statisztikákat, mennyire csökken a papi hivatást választók száma, bezárnak a szemináriumok. Úgy gondolom, az Egyháznak van ezzel feladata. De nem emelnék ki külön csoportot – hogy inkább a fiatalokkal, családokkal érdemes foglalkozni, vagy az időseket felkarolni, szegényeknek segíteni. Számomra mindez egyformán fontos. Az a lényeg, hogy Isten szeretetét közvetítsük, bárhol is vagyunk.”

„Az örökfogadalmamra készült emlékképen szerepel egy mondat: »Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem« (Zsolt 57,8). (…) Amikor elkezdtem tanulni, hogyan kell imádkozni a zsolozsmát, erre a zsoltárra tévedt a tekintetem, és annyira megérintett, hogy végig vezetett az utamon.

„Fel kell tennünk magunkban a kérdést: miért (…), kiért vágyom erre, és mit mond erre Jézus?

Azt hiszem, Ferenc pápa is ezt mondta: álljunk fel a kanapéról, és menjünk előre. Persze az sem elhanyagolható, hogy beszéljünk a gyóntató atyánkkal, esetleg találkozzunk egy szerzetesnővérrel vagy atyával, aki tud tanácsot adni.

A rendszeres imádság is nagyon fontos, ahogy az is, hogy ismerjük önmagunkat: mi az, ami megmozgat minket? (…) hagyjuk, hogy Isten vezessen minket, és engedjük, hogy Szentlelke bátorságot adjon a szívünkbe. (…) Lehet, hogy nincs bátorságom válaszolni, elrémítenek kósza gondolatok, vagy esetleg a gonosz lélek azt súgja, hogy »nem vagy erre képes, inkább ne is gondolkodj erről«. De hagyjuk, hogy Isten vezesse a szívünket, és merjünk válaszolni a hívására.”

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: Ferences Média

Fotó: Ferences Mária Misszionárius Nővérek Facebook-oldala

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »