A várományos című darab az Örkény István Színház egyik legkülönösebb előadása. Műfaji besorolása szerint komédia, s a műfaji követelményeknek jól meg is felel, a helyzetkomikum helyett azonban a jellemkomikum kap nagyobb teret benne. Ehhez adódik hozzá az a mélyen pesszimista hangulat, ami alapjaiban határozza meg a darab arculatát.
A Jean-Luc Lagarce francia színházi rendező és drámaíró által jegyzett színpadi mű utolsó előadását augusztus 31-én tartották. Az Ascher Tamás rendezésében színpadra vitt darab az Örkényben debütált, azután különböző színházi fesztiválokon is látható volt, legutóbb a VIDOR Fesztivál versenyprogramjában szerepelt. Az előadás bizonyos értelemben kilógott az Örkény Színház repertoárjából, ám úgy tűnik, kifejezetten szerencsés döntés volt műsorra tűzni, hiszen 2023 óta sikerrel futott.
A cselekmény egy igazgatóváltás eseményeit kísér végig. A leköszönő igazgató, Paul Ranot – akit Gyabronka József alakít – megtörten veszi tudomásul, hogy eddigi karrierjének vége. A saját jogán vezető pozícióba jutott igazgató felismeri, hogy a teljesítmény helyét az ügyeskedés és az átláthatatlan bürokrácia vette át, talán ennek is szerepe lehet abban, hogy nyugdíjazzák. Az ugyanakkor titokban marad, hogy pontosan miért kell távoznia, nem tudni, hibázott-e, vagy esetleg csak a személye nem illeszkedik a helyi hatóságok elképzeléseibe. Munkatársait azonban jobban izgatja az igazgatóválasztás ténye, és mindenki magának vagy a maga favoritjának drukkol.
Csak felesége (Für Anikó) áll a leköszönő igazgató mellett. Ranot munkatársa (Vajda Mihály) és annak házastársa (Szandtner Anna) bizonyos mértékig kívül maradnak az eseményeken, a szálakat a náluk befolyásosabbak mozgathatják, mint a helyi közigazgatás képviselői (Takács Nóra Diána és Ficza István). A hiteles színészi alakítás igazi kihívás ebben a darabban: a kortárs dráma szövege nem egyszerű, ugyanakkor a csinovnyikirodalomból ismerős karakterek színrevitele nagyfokú mértéktartást is igényel. A munkatársakat és a hivatalnokokat, valamint azok hozzátartozóit alakító művészek (Dóra Béla, Józsa Bettina, Tenki Réka, Friedenthal Zoltán, Baksa Imre, Novkov Máté) azonban sikerrel oldják meg ezt a feladatot. A tizenhét szereplő a darab nagyobb részében egyidejűleg áll a színpadon, kisebb-nagyobb csoportokban beszélgetnek, láthatóan mindennapi dolgokról, általában minden lelkesedés nélkül.
A darab egészét tekintve apróságnak tűnhet, de kiemelt fontosságú pillanat az első jelenet. Az üres kultúrház előterében szürkéskék kabátban, egyszerű öltönyben áll a letaglózott igazgató. Maga elé mered, mozdulatlanságában és szótlanságában egy karrier elgyászolása tükröződik. Gyabronka József alakítása rendkívül erős, a puszta színpadi jelenléte is jelentést hordoz. A szavak nélkül kifejezett megélés itt, az előadás első percében megalapozza a későbbi eseményeket, melyekben a szavak már szinte el is veszítik jelentésüket.
A nyílt küzdelmek helyett az ügyeskedésé a főszerep a történetben, különösen akkor, amikor az új igazgató kiléte a kérdés. A pozíciót Später (Patkós Márton) nyeri el, ő lesz Ranot utóda, ám mintha a darab logikája szerint igazából lényegtelen lenne, ki áll majd a társulat élén. Ezt erősíti az is, hogy a végkifejletként kibontakozó beiktatási ceremónia is súlytalan, papírszagú beszédekkel teletűzdelt esemény. Természetesen az ilyenkor szokásos manírok és körmönfontságok sem maradhatnak el, minden pillanatot átsző a feszengés. A változás valódi jelentősége, a leváltott igazgató sorsa, a kultúrház életének gyökeres megváltozása szinte fel sem merül az ünneplőkben, akik mintha egytől egyig csak magukat ünnepelnék. A cselekmény helyszíne – az Örkény Színházét megidéző előcsarnok – modern, de kortalan. Ez a hatás érződik a jelmezeken is, melyek Giliga Ilka munkáját dicsérik. A szürkés árnyalatú zakók, az egyenalkatra szabott konfekcióöltönyök úgy hatnak, mint jelleg nélküli hivatalnoki uniformisok. A rezignált karakterek mind a beletörődés és a kívülállás jeleiként olvashatók. A szereplők sorban megköszönik Paul Ranot eddigi munkáját, s a közönybe hajló búcsúztatóra a leváltott igazgató is csak közönnyel felelhet.
A komikum a darab e hosszú lezárásában kap igazán teret. A műviségek, a cinizmus és a semmitmondás egyszersmind a modernség élményét is adja. Az üresen kongó szavak, a jelentésnélküliség Esterházy Péter szövegeit éppen úgy eszünkbe juttathatják, mint Csehov drámáinak dramaturgiai megoldásait. Egyre inkább látható, hogy a figurák csak árnyékai valaminek, amik korábban voltak. A Csuja Imre által színre vitt felügyelőbizottsági tag, ez a lassú mozgású, borgőzös alak éppen úgy fémjelzi a társaságot, mint a Terhes Sándor alakította minisztériumi képviselő, aki úgy jár-kel a többiek között, mintha mindannyian a markában lennének. Ez részben így is van, de az általános közönyön ez sem képes lyukat ütni.
A kortalanság mint hatás más aspektusból is fontos. Bár Lagarce az 1980-as években írta a darabot, annak viszonyai, dinamikái és szituációi éppen úgy ismerősek lehetnek a közönség számára ma, mint akár harminc-negyven évvel ezelőtt. Ezért is válik párját ritkító gesztussá, hogy a színpdi látványt az Örkény Színház aulájának színpadi mása határozza meg, ami a mai magyarországi körülményekre tett utalásként is érthető. A darab kissé paradox módon éppen ettől lesz élő és friss, ezért érezheti a néző azt, hogy személyesen neki is viszonya van mindehhez. A darab, illetve Ascher Tamás rendezésének időtállóságát elsősorban ez az élmény bizonyítja, amit az utolsó, remekül sikerült előadás alkalmával is megtapasztalhattak a nézők.
Szöveg: Szabó Benedek
Fotó: Örkény István Színház
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. szeptember 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
