Szeptember 28-án délelőtt, az évközi idő 26. vasárnapján a Szentatya a katekéták jubileuma alkalmából mutatott be szentmisét a Szent Péter téren.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közöljük.
Kedves testvéreim!
Jézus szavai elmondják, hogyan tekint Isten a világra minden korban és minden helyen. Az evangéliumban, melyet hallottunk (Lk 16,19–31), tekintete egy szegényre és egy gazdagra irányul: az egyik halálosan éhezik, a másik meg előtte lakmározik; látja az egyik fényűző ruháit és a másik sebeit, amelyeket kutyák nyalogatnak (vö. Lk 16,19–21). De nemcsak ennyit: az Úr az emberek szívét is látja, és az ő szemén keresztül egy nélkülözőt és egy közömbös embert ismerünk fel. Lázárról megfeledkezik az, aki vele szemben él, közvetlenül a ház ajtaján túl, Isten azonban közel van hozzá és emlékszik a nevére. A bőségben élő ember viszont névtelen, mert megfeledkezve felebarátjáról elveszíti önmagát. Szíve gondolataiban szétszórtan él, szíve tele van dolgokkal, szeretet viszont nincs benne. Vagyona nem teszi őt jóvá.
A történet, melyet Krisztus elénk ad, sajnos nagyon időszerű. A jólét kapujában ma egész népek nyomora áll, melyek háborútól és kizsákmányolástól szenvednek. A századok során semmi sem változott: hány és hány Lázár hal meg az igazságosságról megfeledkező kapzsiság, a szeretetet eltipró haszonvágy, a nyomorban élők fájdalma iránt vak gazdagság miatt! Az evangélium azonban biztosít bennünket arról, hogy Lázár szenvedései véget érnek. Véget érnek fájdalmai, miként véget ér a gazdag dőzsölése is, és Isten igazságot szolgáltat mindkettejüknek: „Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették” (Lk 16,22). Az Egyház lankadatlanul hirdeti az Úrnak ezt a beszédét, hogy megtérésre indítsa szívünket.
Kedveseim, különös egybeesés, hogy ugyanezt az evangéliumi szakaszt hallottuk a katekétáknak azon a jubileumán is, amelyet az irgalmasság szentévében tartottunk. Ferenc pápa akkor a Rómába érkezett zarándokokhoz szólva hangsúlyozta: Isten minden rossztól megváltja a világot, életét adva üdvösségünkért. Az ő cselekedete a mi küldetésünk kezdete, arra hív ugyanis, hogy odaadjuk önmagunkat mindenki javára. A pápa így szólt a katekétákhoz:
(Homília, 2016. szeptember 25.). E szavak elgondolkodtatnak bennünket a gazdag ember és Ábrahám párbeszédén, melyet az evangéliumban hallottunk: a gazdag könyörög, hogy megmentse testvéreit, és ez számunkra kihívássá válik.
Ábrahámhoz fordulva ugyanis a gazdag ezt kiáltja: „Ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának” (Lk 16,30). Ábrahám így válaszol: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek” (Lk 16,31). Nos, valaki feltámadt a halottak közül: Jézus Krisztus. A Szentírás szavai tehát nem csalódást vagy csüggedést akarnak kiváltani, hanem fel akarják ébreszteni lelkiismeretünket. Mózesre és a prófétákra hallgatni azt jelenti, hogy emlékezünk Isten parancsaira és ígéreteire, akinek gondviselése soha senkit nem hagy el. Az evangélium azt hirdeti, hogy mindenki élete megváltozhat, mert
Ti, katekéták, Jézus azon tanítványai vagytok, akik tanúságtevőkké válnak: szolgálatotok neve a görög katékheó igéből származik, amely azt jelenti: élő szóval tanítani, megszólaltatni. Ez azt jelenti, hogy a katekéta az ige embere, aki életével mondja ki az igét. Ezért az első katekéták a szüleink, akik először szóltak hozzánk, és megtanítottak beszélni. Ahogyan megtanultuk az anyanyelvünket, ugyanígy a hit hirdetését sem lehet másokra ruházni: ott történik, ahol élünk. Mindenekelőtt otthonainkban, az asztal körül:
amikor van egy hang, egy gesztus, egy arc, amely Krisztushoz vezet, a család megtapasztalja az evangélium szépségét.
Gyermekként és fiatalként, majd felnőttként és idősként is katekéták kísérnek bennünket a hitben, állandóan osztozva velünk az úton, ahogyan ti is tettétek ezekben a napokban a jubileumi zarándoklatotok során. Ez a dinamika az egész Egyházat áthatja: miközben ugyanis Isten népe férfiakat és nőket vezet el a hitre, „egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is” (Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 8). E közösségben a katekizmus az az „útitárs”, amely megóv az individualizmustól és a széthúzástól, mert az egész katolikus Egyház hitét tanúsítja.
Így tanítanak a katekéták: belső jelet hagynak. Amikor ugyanis a hitre nevelünk, nem csupán tanítást adunk, hanem az élet igéjét ültetjük a szívbe, hogy a helyes élet gyümölcseit hozza. Amikor Deogratias diakónus megkérdezte, hogyan lehet jó katekéta, Szent Ágoston így válaszolt: „Úgy mondd mindezt el, hogy az, akinek beszélsz, a hallottak alapján higgyen, e hit alapján reméljen, e remény alapján pedig szeressen” (De catechizandis rudibus [A képzetlenek hitre neveléséről], 4, 8).
Kedves testvéreim, tegyük magunkévá ezt a tanácsot! Ne feledjük: senki sem adhatja azt, amije nincs. Ha az evangélium gazdag embere megkönyörült volna Lázáron, jót tett volna nemcsak a szegénnyel, hanem önmagával is. Ha annak a névtelen embernek lett volna hite, Isten minden gyötrelemtől megszabadította volna: a földi javakhoz való ragaszkodása vette el tőle az igazi és örök jó reményét. Amikor mi is a kapzsiság és a közömbösség kísértésébe esünk, a mai sok Lázár emlékeztet bennünket Jézus szavára, amely még hatékonyabb katekézissé válik számunkra ebben a szentévben, amely mindenki számára a megtérés és a megbocsátás ideje, az igazságosságért végzett munka és az őszinte békekeresés időszaka.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
