A Budapest-Országúti Szent István első vértanú templom homlokzatán emléktáblát helyeztek el P. Kriszten Rafael ferences vértanú tiszteletére. Markolt Sebestyén szobrászművész alkotását szeptember 14-én, vasárnap délelőtt avatta fel és áldotta meg Horváth Pál Achilles OFM káplán, gvardián.
Az eseményen jelen volt Berhidai Piusz, a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány vezetője; Verő Tamás, a budai Frankel Leó úti zsinagóga vallási vezetője; Fülöp Attila, a Belügyminisztérium gondoskodáspolitikáért felelős államtitkára; Őrsi Gergely, a II. kerület polgármestere és több tucat hívő.
A magyarországi Ferences Rendtartomány hét olyan ferences papot tart számon, akik a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúrák alatt segítették az embereket, menekítettek zsidókat, népkonyhát létesítettek, majd a kommunista diktatúra idején különböző helyeken életüket adták Krisztusért, hitükért, vértanúk lettek: Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Perbál, Kriszten Rafael, Károlyi Bernát. Boldoggá avatásuk folyamatban van.
Az országúti ferences plébánia számára különösen fontos Kriszten Rafael, aki 1941 és 1946 között itt szolgált plébánosként, illetve házfőnökként.
Az ünnepségen Horváth Pál Achilles atya köszöntötte a megjelenteket.
Ezt követően Kis Balázs Efrém ferences szerzetes pap olvasott fel részleteket Kriszten Rafael életéből: Kőrösbányán született 1899-ben, 1916-ban első fogadalmat tett, 1922-ben szentelték pappá. Már egyik őse is vértanú volt, aki a norvégiai katolikus üldözés idején adta oda életét. Lelkipásztori szolgálatával a rábízott egyházközségek életének középpontjába emelte a szegények támogatását és a szentségi életet. Nagy hangsúlyt fektetett a felnőttek hitismereti képzésére. Az országúti ferences plébánián 1944–45-ben közel 2200 embert kereszteltek meg, akik így a náci rémuralom idején reménykedhettek a megmenekülésben. Élete kockáztatásával is érvényt szerzett a zsidó–keresztény házasságoknak. Az üldözöttek számára mentőhálózatot szervezett. A nunciatúrával együttműködve az országhatárról az ő segítségével fordítottak vissza egy elhurcoltakkal telezsúfolt vagont. Budapest ostroma alatt folyamatosan látogatta az óvóhelyeket, prédikációkban készítette fel az embereket a tökéletes bánat megindítására. A Margit híd felrobbantása után csónakkal járta be a Duna érintett szakaszát, hogy feladhassa a betegek szentségét a haldoklóknak. A súlyos élelmiszerhiány idején is közölte: a papok, ferencesek is addig esznek csak, amíg a híveik.
Kriszten Rafael a háború idején, majd azt követően is 140 személy számára tartott fenn népkonyhát, amit a nuncius is megköszönt. Már betegen került 1949-ben Hatvanba. Ekkor előző szolgálati helyéről visszahelyezését kérték a hívek. Elöljárójának azonban meggyőződése volt, hogy „jó Rafael atyát” a Gondviselés vezérelte Hatvanba. „Ott minden a legnagyobb rendben zajlik. Tiszteletre méltóan fegyelmezett szerzetesi magatartás, melyet jó Rafael atya tanúsít, és bámulatos a lelkierő, odaadás, mellyel minden munkáját végzi, és a legdicséretesebb az, hogy a testvérek között zavartalan összhangot tart. Rafael atya a gondviselés kiszabott útján halad.”
Kis Balázs Efrém kiemelte: a kommunista hatalom 1950 júniusában nyomást gyakorolt a püspökre, hogy fogadják el a párt diktátumát. A hatvani lakosok érzékelték, hogy elviszik a ferenceseket, a hatalom így provokálta ki a későbbi, rendszerellenesnek nyilvánított tüntetést, amiért Rafael atyát tették felelőssé. A későbbi per szerepel a belső feljegyzésükben is. A vádlottak padjára kerülnek a szerzetesek és a tüntetésen résztvevők közül két személy. A szerzetesek és a tüntetés hangadói között nem mutatható ki kapcsolat, ennek ellenére a ferenceseket véresre verve és megbilincselve hurcolták el. Rafael atyát annyira megverték, hogy orrán, száján csorgott a vére. „Felszentelésemkor kapott, vékony kis stólámon még mindig ott vannak vérének nyomai. Ereklyeként őrzöm” – jegyezte fel később egy helyszínen tartózkodó piarista szerzetes.
Rafael atyát 1951. január 31-én életfogytiglani börtönre ítélték. „Én télikabátban is fáztam, ő meg egy rongyos cipőben, a bricsesznadrágban, és egy khaki színű, teljesen szétszakadt ingben volt, sapka nélkül. Annyira didergett, hogy lehetett hallani a fogai vacogását. Az inge alól kilátszott a meztelen teste. Más nem volt rajta. Az ingen látszott, hogy erőszakkal tépték szét rajta, és úgy nézett ki, mintha vadállatok cibálták volna szét” – emlékezett vissza egy szemtanú. Rafael atya egyik rabtársa pedig felidézte: amikor a nagy hidegben elvitték őket Vácra, Rafael atya kabátban volt, de ing nélkül. Az őr azt kérdezte tőle: „Te pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet?”
Rafael atya 1952. szeptember 15-én halt meg, a kegyetlen börtönviszonyok következtében.
A vértanúhalált halt ferences pap, szerzetes életének ismertetését követően Markolt Sebestyén, az emléktábla alkotója osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. Ez a templom az ő szellemi ébredésének a helye – mondta az egykori ferences diák. Szeretne visszaadni valamit abból, amit kapott, ez a dombormű egyik jele ennek. Kriszten Rafael személyisége legjobban az irgalmas szamaritánuséhoz hasonlít. A művész ezt szerette volna kifejezni az emléktáblával.
Bemutatva domborművét, Markolt Sebestyén kifejtette, három szereplője van: a szamaritánus, a szegény, sérült ember, akit ő felkarol és a szamár, amelynek a hátára felsegíti. A művész szándékainak megfelelően a két arcon látszik az a belső pillanat, amikor önmagukra ismernek. „Ha én nem ismerek önmagamra, és nem irgalmazom önmagamnak, akkor nem lesz igazán hiteles a másik ember felé gyakorolt irgalmam.” Ezért ezt a belső pillanatot szerette volna nagyon fókuszáltan megjeleníteni.
Van egy tükörtengely, egyik felén a transzparens állapot, a másik felén a sértett, sérült ember. Az alkotó a megkötözöttség állapotát akarta kifejezni. Ez mindig sebeket takar, amelyek gyógyulásra várnak. Amit a legkisebbekkel tesztek, velem teszitek – idézte a művész Jézus szavait. Ezért jelenik meg Krisztus alakja a megvert emberben, próbálta kifejezni, hogy akit felkarolnak, akin segítenek, az mindig Krisztus.
Markolt Sebestyén a megkötözöttség mellett a vakságot is szerette volna kidomborítani. Szent Ferencnek intelmei közt találunk a szamárról szólót is: etetni kell, gondoskodni róla. A szamár fejére rakott szemellenző a vakság kifejeződése, és ellenpontozza a napkorongot. Az alkotó ennek ábrázolásával a sötétséget és a fényt próbálta megjeleníteni. Napjainkban, amikor a médiának szinte elképzelhetetlenül nagy hatalma van, megmondja, mit tegyünk, mit ne tegyünk, a legintimebb pillanatainkba is beférkőzik, nagyon aktuális fölismerni, hogy ki és mit rakott ránk szemellenző gyanánt. Ugyanilyen fontos azonban az is, hogy én magam milyen szemellenzőket raktam magamra.
Markolt Sebestyén emlékeztetett rá: Rafael atyának az ing lett az attribútuma. Ezért mindenképpen meg akarta jeleníteni az inget. A szobrászművész itt kitért Jézus jeruzsálemi bevonulására: az emberek Messiásként ünneplik, és eléje terítik a ruháikat, ingüket. Az ing nélküli Rafael atya pedig a mártírságában részesül kicsit Krisztus dicsőségében.
A dombormű alkotója kitért arra is, hogy a szamaritánus a zsidók szemében tisztátalan lélek volt, akivel nem volt szabad érintkezniük. Mikor tud ráismerni „ez a zsidó ember” arra, hogy a szamaritánus párhuzamban van vele, egység van köztük? Amikor megsérül, amikor fájdalom, szenvedés éri. És most, amikor folytatódik a régi történet, rengeteg gyötrelem, szenvedés van zsidók és nem zsidók között, „én azt mondanám, testvérek, hogy a mindenkori tettesek ismerjék fel az áldozatok szemében önmagukat. Ismerjék fel a saját sötétségüket!” Ez csak magasabb szintű lelki emelkedettség révén lehetséges – tette hozzá.
Ezt követően Horváth Pál Achilles gvardián megáldotta a felavatott emléktáblát.
Az emléktábla-avatáson a ferences testvérek Assisi Szent Ferenc zsolozsmájából és a ferencesek Tranzitus imádságából énekeltek istendicsérő énekeket. Az ünnepség a Himnusz eléneklésével ért véget.
Fotó: Fábián Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
