Ádám László írása
Nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a finnugorok (nyelvészeink nyomán szabadon).
A 791. évben háborúság támad a frankok és az avarok között. Az első nyílt ütközetre Alsó-Ausztriában, Tulln és Zieselmauer között kerül sor. A magyar hírmondók is beszámolnak e csatáról (czézönmauri ütközet), avarok helyett azonban Attila népéről, hunokról beszélnek. Attila (Ethela, Ethele; mongol edzen: fejedelem) e helyt nem az óbolgár uralkodó, hanem az avarok kagánja.
A 794. évben belháború, hatalmi harc dúlt az avarok országában, s a főemberek széthúzása okán (közrejátszhattak ebben a frankok és szövetségeseik is mint felbujtók) a nemesség pártokra szakadt. A harcok során megölték a kagánt és a jugurrust.
Avarjaink ez után – Aventinus szerint – Chaia-t (Csaba) tették meg királyuknak. Az avarok birodalmának nyugati fele a viszálykodás nyomán a frankok, illetve hűbéreseik uralma alá került. A keleten élő avarok helyi hatalmasságok, illetve a bolgárok fennhatósága alá jutottak, s testvérnépnél – a kelet-európai magyaroknál – kerestek menedéket.
Avarjaink utóbb a magyarok köznépévé lettek, és nevüket székelyre (székhelyire, vagyis helyben lakóra) változtatták.
A magyar hírmondók szerint a hunok (avarok) közössége pártokra szakadt. Némelyek, „a józanabb rész” Csabát, Ethele egyik fiát, mások, „az idegen nemzet” Aladárt, a kagán másik fiát akarták királlyá tenni. A két párt hívei először Ethela városánál (Etzilburg: Óbuda) csaptak össze, ahol Csaba hívei győztek.
A két hétig tartó második összecsapásban azonban Csaba hadát szétverték. Csaba tizenötezer hunnal Görögországba (Bizánc) futott, és onnan „visszatért” Szkítiába (a kelet-európai pusztára).
A Képes Krónika szerint Csaba 13 évig időzött Görögországban, s a veszedelmes és nehéz utak miatt még egy esztendeig tartott visszatérése szittya földre. Csaba tehát vélhetően a 809. év táján érkezett meg, alkalmasint az ötogurok földjére, kik Donmagyarban laktak. Felesége, hagyomány szerint, korozmini (kalászi) származású, azaz az őrsök törzséből való volt.
Eleved házassága Donmagyarban
Eleved (Anonymusnál Ugek, vagyis ügyekező), a Toghrul (Turul) nemzetség sarja, Attila, óbolgár uralkodó ivadéka a 819. évben, Doni Magyarországban nejül vette Jenő-beli (Eunedubeliani) Emes anyánkat, a szabar Jenő (Yeŋï) törzs fejedelmének leányát.
Nászukból született, mint azt Emes álombéli látomásának leírása is hírül adja, Álmos, a magyar nép első fejedelme.
Eleved a 803. év táján született Donmagyarban. Születésének idejét, nem különben Álmosét és Árpádét (820, illetve 836 körül) csak házasságának a Névtelen jegyző által rögzített időpontjához viszonyítva, találgatással tudjuk megállapítani.
Fiaikat elődeink tízéves koruk táján tekintették teljes jogú családtagnak, és korán kiházasították őket. Nem tévedhetünk sokat, ha Eleveddel és utódaival kapcsolatban tizenhat éves korban kötött házassággal számolunk.
A magyar nép a történelem színpadára lép
A kazárok kötelékében élő kavarók, avagy bolgárok (a 837. évben) fellázadtak a kazár vezetés ellen. A belháború valószínűleg a judaista államvallás bevezetése, illetve a 809. év táján végrehajtott államcsíny okán törhetett ki.
A felkelésben részt vevő ötogurokat a hatalom birtokosai (vélhetően idegen erők közreműködésével) leverték. A legyőzöttek egy része lakóhelyéről, a Kubány, a Kuma és a Manyics vidékéről „Levediába”, a Volga (Atel, Etel) és az oghuzok (ouzoi) későbbi birtokai, másként fogalmazva a Volga és az Urál folyó közé költözvén foglalt magának új lakóhelyet, mégpedig a Szamara folyó mentén.
A bolgárok, avagy kavarók e szakadár csoportja (Nyék, Megyer, Kürtgyarmat), s a velük közös sorsot vállaló négy szabar törzs (Tarján, Jenő, Kér, Keszi) szövetsége ekkor lépett önálló népként a történelem színpadára. Fejedelemként a törzsfők Eleved fiát, az ifjú Álmost emelték maguk fölé.
A bizánciak jobbára türköknek nevezték magyarjainkat, mások (a szót saját nyelvükhöz igazítva) onoguroknak címezték őket a hun szövetség tíz népből szerveződött ágazatának neve nyomán.
Első vajdájuk – ótörök boyla (elöljáró, felügyelő) – megszólítása görögösen Lebediasz – névszói toldalék és országnév képző nélkül Lebed –, magyarosan Eleved, mai szóhasználattal Előd volt.
Magyarjaink „együtt laktak” a kazárokkal három esztendeig, és a két népet szövetséges viszony fűzte egymáshoz. A szövetséget a kazárok házassággal is megerősítették. Eleved, avagy Ugek, a magyarok első ügyekezője nemes kazár nőt kapott feleségül.
A besenyők és az Etelköz
A besenyőket a 840. esztendő táján elűzték közép-ázsiai hazájukból az oghuzok. A besenyők háborút kezdtek a kazárokkal, de vereséget szenvedtek.
Feldúlták magyarjaink szálláshelyét – a türkök, azaz a magyarok fő serege ez időben Anatóliában harcolt az arabok oldalán, Theophilosz bizánci császár hadai ellen –, és maguk telepedtek le a Szamara mentén.
VII. Kónsztantinosz, bizánci császár híradása a magyarok e lakóhelyét illeti az elhibázott Atelkouzou, Etel kai kouzou (Etel és úzok) névvel. E szókapcsolatból alkotta meg Budai Ézsaiás az Atelcuzu (Etelköz) nevet.
A magyarok népessége a besenyőkkel folytatott hadakozás nyomán – alkalmasint nem elsősorban a vereség, hanem megosztottsága okán – kettészakadt. A szabarok egy csoportja visszatért régi hazájába, a Keleti-Kaukázus északi előterébe, a Kuma folyó vidékére.
Magyarjaink derékhada átkelt a Szamara folyón, és a Cseremsan folyóig terjedő pusztán, vagyis a volgai bolgárok lakóhelyétől délre foglalt magának területet. A Volga és az Urál folyó között találkozott velük, pontosabban a helyben maradt magyarokkal, azaz a baskírokkal, a 922. évben Ahmad ibn Fadlán a volgai bolgárokhoz utaztában.
Nem valószínű, hogy magyarjaink nyomban a besenyő támadás után útra keltek volna nyugat felé. S az sem valószínű, hogy ne küldtek volna kémlelőket, előőrsöket, felderítendő választott új hazájuk viszonyait, előkészítendő a bevonulást.
Mindezekről azonban hírmondóink beszámolóiban nem esik szó, s ha mégis, nem tudjuk időponthoz kötni az eseményeket.
A magyarok beköltözése idején – a nyolcszázas évek második felében – a Kárpát-medence korábban avarok által birtokolt területei részben idegen hatalmak kezén voltak.
A Kárpát-medence nyugati fele a frankok, illetve hűbéreseik érdekkörébe tartozott. Az Alsó-Tisza vidékét s a Maros völgyét a (dunai) bolgárok tartották ellenőrzésük alatt. Bolgárjainkat mindenekelőtt Erdély aranya érdekelte.
A medence keleti felében lakó avarokról, sorsukról hírmondóink a magyarok beköltözéséig lényegét tekintve hallgatnak.
Kézai Simon a Volga–Urál folyó közétől a Kárpát-medencéig vezető útról nyúlfarknyi leírást ad. A magyarok, mondja szerzőnk, a besenyők és a fehér (keleti) kunok földjén átvonulva Susdaliába, Rutheniába és a fekete (nyugati) kunok birtokaira nyomulván, végül említésre méltó veszteségek nélkül a Tiszáig jutottak.
Amikor pedig a hunoknak is nevezett székelyek (vagyis a Kárpát-medencei avarok) értesültek a magyarok bejöveteléről, eléjük mentek Ruténia (a Kijevi Rusz) határához. Lényegében erről szól, részletesebben, Anonymus tudósítása is.
Más források a magyarok ezen költözéséről részletekkel nem szolgálnak, a vonulás útvonaláról pedig semmit sem tudnak. Állomásai közül is csak Kijevről emlékeznek meg.
A Dnyeper–Szeret vidékének (a mondvacsinált Etelköz) birtokbavételéről viszont nemzeti hagyományunk nem szól. Magyarjaink, ez látszik leginkább valószínűnek, sohasem laktak nevezett területen.
Kijev hűségét – Anonymus szerint esztendőnként tízezer márka aranyat fizetett a magyaroknak – biztosíthatta egy kisebb helyőrség, illetve egy helyi hűbéres főember.
Kézai szerint a magyarok a 872. esztendőben jöttek be „ismét” Pannoniába. A vezérkar, „a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak” Anonymus szerint a 884. évben indult útnak Ó-Magyarországból.
Árpád neve először a 894–895. év eseményeivel kapcsolatban bukkan fel Kárpát-medencei hírekkel kapcsolatban.
Ahogyan ez népek költözése esetében lenni szokott, a magyarok népességének egy része visszamaradt a Szamara folyó táján Ó-Magyarország (Magna Hungaria) területén. A mongol hódítás idején e magyarok eltörökösödtek, s ma baskortoknak nevezik magukat.
Az első nyugati kútfők
Az első nyugati kútfő, mely bizonyosan a magyarok Kárpát-medencei jelenlétére utal, a Salzburgi évkönyv. E forrás szerint az onogurok (ungri) és a kavarók (cowari) a 881. (hihetőbben a 891.) évben Alsó-Ausztriában hadakoztak.
A kavarókat biztosan azonosíthatjuk, az ungrok, illetve a korábbi híradások hun, türk, ungr, ungri stb. néven említett szereplői lehettek avarok, bolgárok stb. is.
A 895. évi balkáni hadjáratot magyarjaink már új hazájukból indították. Bizánc, illetve VI. León megbízottja, Niketasz Szklérosz, és a magyarok főemberei, Árpád és Kuszanész (Kusány) az Al-Dunánál, talán a Vaskapu alatt találkoztak (a 894. vagy a 895. évben), s kötöttek szövetséget a bolgárok ellen.
A magyar sereg jelentős csapást mért a bolgárokra, majd visszatért saját földjére. A hadjáratot Árpád fia vezette, akit Kónsztantinosz Liountika névvel illet. Személyével kapcsolatban – talán Jutocsa – csak találgatni tudunk.
A magyar nép neve
Jákút al Rúmi – Ahmad ibn Fadlán tudósítására hivatkozva – a baskírokról, vagyis a Volga és az Urál folyó vidékén visszamaradt magyarokról hosszasan értekezik.
Hivatkozik, jóllehet nevét (Mag) nem említi, a magyarok névadó istenségére is.
„Mindegyikök magának fából egy priapus [hímvessző] alakú bálványt faragott, melyet aztán (nyakába) akasztott. Ha utazni ment, vagy csatára készült, bálványát megcsókolta s így imádkozott hozzá: oh uram, add meg nekem ezt vagy azt! Tolmácsomnak megparancsoltam, hogy egyiköktől tudakozná meg, mi a bizonyítékok erre nézve s a faragványt miért tartja istennek. Mire az illető azt válaszolta, hogy egy ehhez hasonló nemzette s mást nem ismer, a kitől származott volna.”
A magyar nép nyelve
A közös alapszókincs, melynek elemei szabályszerűen felelnek meg egymásnak, valamint a nyelvtani rendszer egyezései és a közös jellemvonások.
Nyelvészeink állítása szerint ezek teszik az urálinak stb. minősített nyelvek (származás szerinti) rokonságát. Feltételezik, hogy a szóban forgó nyelveknek volt egy közös ősük, az úgynevezett alapnyelv.
Mai, élő nyelvekből bonyolult, kivételektől sem mentes szabályok szerint előállítanak, szerkesztenek egy (nevezzük így) kikövetkeztetett alapnyelvet. Feltételezik, hogy ezen kikövetkeztetett alapnyelv nagyjában-egészében megegyezik egy hajdan beszélt alapnyelvvel.
Feltételezik, hogy utóbbi – nevezzük feltételezett alapnyelvnek – egykor valóságosan is létezett. Igen ám, de a vizsgálni kívánt korból – a több ezer éves múltból – egyetlen adatunk, nyelvemlékünk sincsen.
Vagyis semmi sem bizonyítja, hogy az urálinak stb. minősített népek egykor a feltételezett alapnyelvet vagy a kikövetkeztetett alapnyelvet beszélték. Csak találgatni tudunk, milyen nyelvet beszélhettek. Nincsenek történeti forrásaink sem, melyek a szóban forgó népek feltételezett együttélését bizonyítanák.
A történeti összehasonlító nyelvészet nyelvemlékek nélküli időszakok nyelvi viszonyairól nem tud ellenőrizhető feltételezésekkel szolgálni. Minden ilyen korszakra vonatkozó állítása találgatás, lényegét tekintve befolyásos tudósok és elvbarátaik hiedelme, véleménye a tudományos igazság mezébe bújtatva.
Feltevéseik közül egyiket sem tudjuk ellenőrizni. Márpedig, ha erre nincs módunk, akkor állításaikat sem igazolni, sem cáfolni nem tudjuk.
Nyelvészeink elképzeléséről ugyanazt mondhatjuk, mint Plessa Elek állításáról. Nyelvünk finnugor eredete feltételezés. Valószínűtlennek látszik, ám igaz is lehet. Vizsgálati anyag, adatok híján azonban nem lehet ellenőrizni, s ennélfogva igazolni és cáfolni sem.
Ilyenformán nem minősül tudományos elgondolásnak. Álljon elő valaki bizonyítékokkal, s visszatérünk e kérdésre.
Olvasmányok
·
· Deansdale barátunk cikkei a Férfihangon: A magyarság genetikája, A magyarság nyelvészete, A magyarság története, Na, már megint a magyar őstörténet, Miért nem finnugor nyelv a magyar?
·
·
· Ádám, L. (2021): Finnugor. Elmélet vagy vélelem? Budapest.
·
· Ádám, L. (2023): Finnugor. Dilettáns álláspont. Budapest.
·
· Ádám, L. (2024): Magyarok cselekedetei. Budapest.
·
· Pamjav, H., Fehér, T., Németh, E. és Csáji, L. K. (2019): Genetika és őstörténet. A magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében. Javított, bővített, elektronikus könyvkiadás. In Csáji, L. K. (szerk.): Ómúltunk Tára 12. Budapest.
·
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
