Rétek és legelők. A fű és a lágyszárúak birodalmában Károly Beáta2025. 09. 04., cs – 10:03
Európa tájai változatosak, egyben változékonyak is a geológiai idő mércéjében. Az utóbbi évszázezredek – a jégkorszakok és meleg időszakok váltakozásai – alaposan próbára tették a környezetet, aminek eredménye egy dinamikusan fej-lődő táj lett – hol erdősült, hol tundrává lett. Ebbe a természet diktálta folyamatba lépett be az ember néhány ezer éve.
Ha visszautazhatnánk a fiatalabb kőkorba vagy a bronzkorba, a Kárpát-medencét főleg erdős, helyenként gyepes-vizes-mocsaras tájnak látnánk. Ekkor kezdett terjedni a külterjes, legeltető állattartás kelet felől, Kis-Ázsiából. Ennek következménye az első komolyabb emberi tájalakítás is a területeinken. Az állattartás és földművelés egyre nagyobb területeket kebelezett be, arányosan csökkentek az erdők, a Kárpát-medence egykor uralkodó növénytakarója. Tájaink átalakítása azonban nem mindenütt járt a biológiai sokféleség visszaszorulásával. A fás legelők, rétek, kaszálók és erdőfoltok együttese egy sokszínű mozaiktájat hozott létre. Gazdagon strukturált vidéket olyan állatokkal és növényekkel, amelyeknek az elterjedését azelőtt az erdők korlátozták.
Mi is a rét?
A rétek gyakran másodlagos élőhelyek. Ez azt jelenti, hogy olyan területen jöttek létre, amelyet korábban más növényzet borított. Ez lehetett erdő, vagy akár mocsár is. Az emberi beavatkozást és igényeket követve terjedtek el az új területek jellegzetes növényei. Stabilitásuk abban rejlik, hogy a növényi anyag egy részét rendszeresen eltávolítják róluk kaszálással vagy legeltetéssel.
Ez a két tevékenység a becserjésedést és az újraerdősödést akadályozza meg. Ám egyensúlyt is fenntart a réti növényvilágban a füves és a kétszikű lágyszárú növények között, mivel fékezi a gyorsabban terjedő fűféléket. Ezenkívül az elhalt fűtömeg nem marad a talajon, így az könnyebben levegőzik, amitől a lebontási folyamatok dinamikusabbak lesznek. Legeltetés és kaszálás nélkül a gyepterületeink beerdősülnének.
Legeltetés vagy kaszálás?
A hozzánk köthető két művelési mód közül a legeltetés a természetesebb, ősidők óta ehhez alkalmazkodtak a gyepek. Ugyanis az ember és háziállatai érkezése előtt is éltek nálunk nagy testű növényevők, amelyek fenntartották ezt az élőhelyet. Ilyen lehetett az őstulok is, a háziasított szarvasmarha őse, ami a 17. század elején pusztult ki. Ennek a hosszú távú kapcsolatnak hála a legelők élővilága jellemzően gazdagabb, mint a kaszálóké. Az állattartás jelentős természetvédelmi szerepe az egészséges talajban is megmutatkozik. Háziállataink lába alatt, a szemünk elől rejtve egy valódi, parányokkal teli életközösség létezik. A földigiliszták, férgek, bogarak, hangyák, talajban fészkelő méhek, kisemlősök világa ez, amelyre táplálékhálózatok épülnek fel.
A kaszálás drasztikusabb, egy adott pillanatban egy nagyobb területet egyszerre érintő folyamat. Ráadásul a növényvilágon kívül a rovarokat sem kíméli. Egyrészt közvetlenül is veszélyezteti a létüket, másrészt a kopárra nyírt területen jóval kevesebb a táplálék, valamint az élő- és rejtekhely, mint a legeléssel fenntartott réteken.
A rétek rovarvilága rendkívül gazdag. Ennek egyszerű oka a sok növényi táplálék. És bár kisebb részét adják ennek a kétszikű lágyszárúak, ám annál változatosabb forrást jelentenek. Ha a kaszálás vagy legelés elmarad, akkor ezek a lágyszárúak háttérbe szorulnak. Így aztán számos olyan állatfaj is megritkul vagy el is tűnik, ami ezekhez a növényekhez kötődik a nektár és pollen miatt.
A legelő állatok trágyája sem elhanyagolható része a legelőkön zajló életnek. Egy sor trágyafogyasztó gerinctelen jelent táplálékot a madarak seregének.
Nem mindegy, hogyan legel
Az egyes háziállatfajok, illetve azok fajtái különböző módon legelnek.
Vannak kifejezetten válogatósak, mint mondjuk a lovak. Meglehetősen szelektíven legelnek, egyes helyeket teljesen lecsupaszítanak, másokat viszont elkerülnek, aminek gyomosodás a következménye.
A juhok igazi fűnyírók, szinte golfpályává alakítják a gyepet, amelynek növényvilága így fajszegénnyé válik. Ez az állapot nem kedvez a madaraknak sem, talán az egyik kivétel ez alól a bíbic. Viszont a birkák pozitívuma az összes legelő állatunk közül a legkisebb taposási kár.
Velük szemben viszont a szarvasmarha akár segítheti is a fajgazdagság fenntartását. A szarvasmarha változatos területeken is egyenletesebben legel, így fenntartja a mozaikosságot. A nedvesebb területeket is kedveli, visszaszorítja a gyékényt és a nádat, visszaállítja a zsombékosságot. A legszélesebb körben elterjedt legelőgépünk taposása jóval nagyobb, lazább talajokon könnyen okoz eróziót. Ám ezt egy kellően nagy területen tartott állománnyal el lehet kerülni.
Kapcsolódó cikkünk
Nyárutó a Duna csallóközi árterében. A holtágak vize már hetek óta apad, előtűnnek iszapos partjaik. A madárvonulás és szarvasbőgés kezdete ez az időszak. Általában ilyen helyeken fekszem rejtekben, mocsárgőzben. Előttem madarak csapatai, főleg kócsagok és gémek. De itt pásztázzák a vizet a fekete gólyák is. A sekély vízben rekedt halak százai-ezrei teszik vonzóvá a helyet. Róka látogatja a partokat, a csalóka iszapban vaddisznók járnak-kelnek. Igazi vad paradicsom ez. Egyike az utolsóknak.
A holtágak, a Duna gyermekei, „mellékhajtásai” régebben keresztül-kasul szőtték a vidéket, magas vízálláskor elvezették és kordában tartották az emelkedő vizet.
A holtágak partján mintha az elhagyatottság világában járnánk. Mindent körbeleng az érintetlenség szelleme. Az ember ritkábban fordul itt meg, ha nyomot is hagy a tájon, azt a természet aránylag ügyesen eltünteti. A víz folyamatosan elvisz, átrendez, kitakarít, vagy éppen behord, lerak. Messziről szállítja hordalékát vagy távoli helyek ismeretlen sorsú fatörzseit. Talán ezek az ártér legérintetlenebb részei. Hajnali vagy esti misztikus hangulatukat nehéz leírni, ám annál intenzívebben lehet megélni.
Születés és megszűnés
Hogyan is alakul ki a holtágak világa? Ahol a folyó vize le tud lassulni, ott lerakja a hordalékát. Ahogy ez felgyülemlik, arra kényszeríti a vizet, hogy kitérjen, megkerülje a saját maga által lerakott üledéket. Így egy kanyarulat jön létre, amely egyre hangsúlyosabb, hasasabb lesz, idővel felveszi egy patkó, vagy inkább az ómega betű (Ω) alakját. Majd jön egy akkora vízhozam, hogy erős sodrásával átvágja a patkó tövét. A fizika törvényeit követve, a könnyebb utat választva nem a kanyar vonalát fogja követni, végigfolyva a patkón, hanem egyenesen folyik majd tovább. Majd újra és újra megteszi ezt a hosszú évek alatt. Ezzel szép lassan levágja a patkót, a kanyart a folyótól, s az holtággá válik. Az elszigeteltsége egyre hangsúlyosabb lesz, egyre ritkábban jut víz az egykori folyókanyarba. Mocsarasodik, majd idővel lassan kiszárad.
Az évtizedek, évszázadok alatt a víz-ellátottsággal együtt változik a növénytakarója is. A vízinövényeket sás, nádas váltja fel, majd bokrok. Végül a holtág megszűnik létezni – feltöltődik, fák telepednek meg rajta, erdő lesz a helyén.
Máshol viszont épp új holtág van születőben. Ebben rejlik a folyamat szépsége – legalábbis addig, amíg nem zárjuk kordába a folyókat.
Boldogulás egy változó világban
Mivel az ártéren belül is a holtágak és morotvák a legdinamikusabban változó élőhelyek, nem csodálkozhatunk azon, hogy lakóik is folyamazosan alkalmazkodnak a változáshoz.
A vándorkagyló
Manapság helyenként teljesen ellepi az ártér víz borította részeit. Felfelé terjed a Fekete-tenger folyóinak alsóbb szakaszaiból. A hajózás könnyíti meg a dolgát, tömegesen telepszik meg a hajótesteken, így jutott el hozzánk is. Itt az ártérben fekvő holt fákon telepedett meg, kiszorítva az őshonos puhatestűeket. Inváziós faj tehát, de a beözönlésnek sem kell egyoldalú folyamatnak lennie, nem feltétlenül jelent katasztrófát. Ahogy a kagylót behozza az áradás, felgyülemlik a kopolyákban, vízzel telt mélyedésekben. Tömeges elszaporodása ebben az esetben akár áldásként is tekinthető – a holtágak nagyobb testű látogatói, így a vízi madarak és vaddisznók számára kifejezetten fontos táplálékforrás.
A halott fa szerepe
Az elhalt fák nem csupán kagylók gyűjtőhelyei, egy egészen más közösségnek is otthon nyújtanak. Mégpedig a mohák sokaságának, melyek áldásos tevékenysége abban rejlik, hogy szivacsként magukba szívják, s meg is tartják a nedvességet, majd párologtatással mérséklik a klíma kilengéseit az ártérben. Fontos szabályozók tehát.
A fekete gólya
Az ilyen erdőkben megbújó, megtelő-leapadó vizek szolgálnak táplálkozóhelyéül. Nagy kóborló, de luxus is lenne a helyhezkötöttség az ártér dinamikus világában. Az ártér és a folyó szövevényes kapcsolata talán számunkra láthatatlan, ám az itt élő madarak, így a fekete gólya számára is a holtágak igazi terülj, terülj asztalkámat jelentenek. Áradáskor a vízzel együtt halak kerülnek a holtágakba, a kopolyákba. Majd a víz elvonulásával ezek a mélyedések csapdában tartják őket, az apadással egyre kisebb helyen összezsúfolódva. Egyre nagyobb a tolongás a víz alatt és a víz felett is. A bőség ideje és helye ez a madarak számára.
A törpeharcsa és feketetörpeharcsa
Az ellentétes oldalon, a zsákmány szerepében újabb szereplők tűnnek fel, mégpedig a törpeharcsák. Túlszaporodásuknak egyértelműen vannak negatív hatásai a hazai halvilágra, ám tagadhatatlan, hogy ebből a madárvilág is profitál. Amerikából érkeztek, és rugalmas túlélési stratégiájuk, szaporodási szokásaik – többek között a szülők áldozatos felügyelete az utódokra – igazi nyertesekké tette őket. Tömegével fordulnak elő a holtágakban. Ez, valamint ízletes húsuk kívánatos célponttá teszi őket.
Fekete Zoltán medertúrái
A Csallóközben csak néhányan ismerik behatóan ezen különleges élőhelyek titkait. Egyikük a bősi erdész, Fekete Zoltán. Több mint egy évtizede az ő újító ötlete volt az élménytúrának is beillő mederjárások megszervezése, elindítása. Nincs nála avatottabb vezető, tapasztalata és gyakorlata segít abban, hogy eligazodjunk ezeken a helyeken. A túra során folyton szembesülhetünk a víz erejével. Ideális ezeket a helyeket télen, fagyos időben végigjárni, amikor befagynak a többnyire iszapos, nehezen járható partok, ráadásul akkor a legalacsonyabb a vízállás is.
Tavasszal a holtág egészen más arcát mutatja. A felmelegedést használják ki a kétéltűek a szaporodásra és a peterakásra. Rengeteg csomóba lerakott békapetére bukkanhatunk a vizekben. A medrek lankás partjait helyenként közvetlenül a víz mellett fiatal fűzfahajtások vesszői lepik el, bizonyítékául annak, hogy ez a környezet az egyik legdinamikusabb élőhely. Az élet gyorsan elfoglalja a felszabadult területeket. A mederjárások alkalmával találkozhatunk a vaddisznók nyomaival: a holtágak iszapjában igazi dagonyázókádakat, valamint túrásokat hagynak maguk után.
Veszélyek
A folyószabályozások miatt a holtágak egyre inkább kihaló, veszélyeztetett élőhelyek lettek. Az értékes ártéri élőhelyek, a valaha jobb napokat látott holtágrendszer fenntartására a bősi vízerőmű megépítése óta nincs más alternatíva, csak a művi árasztás. Elmaradása vagy nem megfelelő kivitelezése az elmúlt évtizedekben az értékes élővilág fokozatos degradációjához, vízkészleteink megcsappanásához vezetett.
Az Alpok vize tölti fel a holtágainkat. Nálunk ennek a víznek a nagy része a víz-erőmű és a felvízcsatorna üzemeltetéséhez kell. „Szomjuktól” függ az, mennyi víz marad az ártér számára. Először emberi létesítményeinket kell megitatni, aztán jöhet csak az ártér, a holtágak, a természet igényeinek kielégítése. Ami hosszú távon egybefonódik a mi érdekünkkel is.
Szerző: Fodor Péter
Kapcsolódó cikkünk
Az ártéri erdőt a folyó szülte és élteti, a víz határozza meg. A folyó rábízza a vizét az erdőre, mintha szülő bízná gyermekére a hagyatékát, hogy helyesen gazdálkodjon vele. Az erdő gazdálkodása az élőhelyek sokaságában és a dinamikában, a gyorsan változó körülményekben mutatkozik meg. No meg a bámulatos fajgazdagságban. Nemhiába tartják a trópusi esőerdők megfelelőjének.
Az ártéri erdőknek már csak néhány háborítatlan maradványa található nálunk. A Duna melletti erdőkben sétálva jobbára már csak az egykori ligeterdők helyén termelt ültetvények egyenes sorait láthatjuk. Az ártér tehát megmaradt, ám faösszetétele változott.
Erdőknek hívjuk ezeket, ám sokkal inkább különféle fás részek, holtágak, nádasok, rejtett vízfolyások, időszakos tavacskák, tocsogók mozaikjai. Oda-vissza világok. Az áradás feltölti ezeket a helyeket, majd az apadás szépen le is húzza a vizüket.
A folyók hullámterében a buja növénytakaró tovább tartja, lassítja az árhullámok vizét. A látszólagos rendetlenség, káosz hozza a magasabb fokú rendet a természetnek ebbe a szegletébe.
Az ártéri erdők legfontosabb szerepe a vízháztartás. Hatalmas fáik nagy mennyiségű víz felvételét és megtartását teszik lehetővé, szabályozzák a vízeloszlást. A vizet, amit áradáskor a testükbe zárnak, később párologtatással juttatják vissza környezetükbe, csökkentve annak páraéhségét s az aszályok kialakulását. Úgy tűnik, a szélsőségek korában élünk. Esetenként környezetünk sem tudja kivonni magát a klímaváltozás okozta kilengések alól, ám az ártéri erdő stabilizál. A víz tárolása, szabályozott elvezetése csökkenti a csapadékos és aszályos időszakok vízellátási szélsőségeit.
Növényvilág – függőleges kuszaság, vízszintes rendezettség
Az ártéri erdők növényvilága alkalmazkodott az áradások és a szárazabb időszakok váltakozásához, új folyóágak születéséhez, mások berakódásához – tehát a táj folytonos átalakulásához. Attól függően, hogy az ártér egy-egy része milyen gyakran és milyen hosszú ideig kap elöntést, jellemző sávokban borítja a növényzet.
A folyókat a rendszeresen elárasztott mélyebb részeken bokorfüzesek szegélyezik. A folyótól távolabb puhafás liget-erdőben találjuk magunkat. Itt a fehér és a törékeny fűz, a fehér és a fekete nyár, no meg a mézgás éger nő.
A ligeterdőre jellemző a „fátyoltársulás”, ezek a nagyobb növényekre telepedő kúszónövények, amelyek összekapcsolják a szinteket. Helyenként teljes zöld függönyt alkotnak. A kúszónövények, avagy liánok kusza, zabolátlanul burjánzó rengetegétől lesz olyan vadregényes az ártér. A komló, az erdei iszalag, az ebszőlő csucsor, valamint az idegenhoni fajok, mint a parti és vadszőlő vagy a süntök – ezek mind-mind hozzájárulnak a dzsungelérzethez.
Az aljnövényzet sok tagját, így a nagy csalánt is nemes egyszerűséggel gyomnak nevezzük, pedig őshonos, szerves része az itteni erdőknek. De mellette akadnak szebb, dekoratívabb tagjai a növényvilágnak, amelyek tavasszal-nyáron szőnyegként borítják el az árteret, mint például a tavaszi és nyári tőzike.
A keményfa ligeterdők feljebb, az elöntéstől mentes részeken jelennek meg. Méltóságteljes uralkodó fajaik a kocsányos tölgy, a kőris és a szil. Az alattuk virító apróságok hada igen gazdag, csillagvirágok, keltikék, medvehagyma, salátaboglárka és még sok más kap itt elegendő fényt a tavasz során.
A víz közvetve, a fákon keresztül rendkívül sok úgynevezett mikroélőhely kialakulását teszi lehetővé, amelyekhez számos speciális igényű állatfaj kötődik. A fák itt gyorsan nőnek, gyakoriak az olyan faóriások, amelyek elbírják a nagyobb testű madarak – pl. fekete gólya, rétisas néha több mázsás gallyfészkeit. A füzek és nyárfák fája puha, ezért a harkályok könnyen dolgoznak a belsejükbe odúkat. Főleg a két legnagyobb fajuk, a fekete harkály és a zöld küllő készít olyan méretű odúkat, amelyeket más madarak, kisemlősök is használnak. Lakóhely tekintetében nemegyszer nagyon erős más fajok ráutaltsága ezekre a madarakra. Ha pedig az idős fák egy-egy része letörik, holtukban is számos fajnak kínálnak élőhelyet az erdő alján.
A négyek társasága
Ez a csoportosítás ugyan nem hivatalos kategória, ám a következő négy, nagy testű állatfajról elmondható, hogy tényleg meghatározói az ártéri erdőknek. A két madár a ritkaság, a két emlős pedig – épp ellenkezőleg – a túlszaporodás miatt érdemel figyelmet.
A fekete gólya
Összetéveszthetetlen szimbóluma a sértetlen ártereknek. Fehér unokatestvérétől eltérően nem kér az ember közelségéből, sem az emberi tevékenység bármilyen formájából. Hatalmas, öreg, őshonos fáink a vízzel bőven ellátott ártérben előszeretettel ágaznak szét, buja koronát hozva létre. Ezekben az elágazásokban fészkel a fekete gólya. Csőre és lábai vérvörösek, ám a tollazatában a fekete szín dominál, amely közelebbről nézve gyönyörű, sajátos zöldes-lilás színben irizál, már ha a nap fénye megfelelő szögben éri testét. És ezekben a pillanatokban a fekete-fehér madár a szemünk láttára válik sokszínűvé. Míg a fekete-fehér tollazat meg a vörös kontrasztjának vonalai élesek, jól láthatók, ebben az irizálásban van valami megfoghatatlan, tűnékeny. Meg-megjelenik, majd elillan, tovasuhan, tündöklő olajfoltként kergetőzik a gólya testén.
A rétisas
Az ártér csúcsragadozója, s aki látta már fenségesen szárnyalni az erdő felett, nemigen szállna vitába ezzel a megállapítással. Megjelenése, szárnyfesztávolsága, de akár több méter magas fészkének látványa is tiszteletet parancsol. Jellegzetes, dallamos hangja pedig különleges kulisszája az ártéri életnek. Talán soha nem volt gyakori nálunk – ezt egyébként a táplálékláncban betöltött szerepe sem engedné meg –, viszont még ritkaságában sem tudtuk megbecsülni. A múlt század végén, amikor az ártéri erdőinkben oly jellemző tarvágással sikerült élőhelyeinek nagy részét likvidálnunk, a rétisas kipusztult. Aztán visszatért, holott csupán kis foltokban sikerült megóvni érintetlen erdőt, teret, környezetet e nagyon érzékeny élőlény számára. Zavartalan nászrepülésről, udvarlásról, ami január környékén zajlik, szó sem lehet. Ennek ellenére, kész csodaként, a madarak visszajöttek, s minden évben költenek itt.
A vaddisznó
A vaddisznóról mindent tudunk, gondolhatnánk. Pedig életének nagy része, az ártér nehezen megközelíthető részei, nádasai, a dagonyázó vagy pihenőhelyei rejtve maradnak előlünk. Talán ez az egyik legjobban félreismert erdei lény. Szociális, intelligens, az egyedek kötődnek egymáshoz, szükségük van az érintésre. És igen, olykor durvának és zajosnak is tűnhetnek, de ők így, „ olaszosan” intézik a maguk dolgait. És a vaddisznó is beszédes példája annak, hogy a klímaváltozás milyen változatos módon tud bekeverni az életünkbe. A Bécsi Állatorvos-tudományi Egyetem vadbiológiai munkatársai 12 európai ország és az elmúlt 150 év hőmérsékleti és csapadékmennyiségi adatait összehasonlítva azt a következtetést vonták le, hogy az enyhébb telek után mindig jelentősen megnőtt a vaddisznók száma, a kemény teleken viszont csökkent. Ez azt jelentette, hogy az állomány önmagát szabályozta, a hideg idő megfékezte a túlszaporodást. A melegebb teleken ennek pont az ellenkezője történik. Az egyre enyhébb telek a vaddisznók egyedszámának exponenciális növekedését idézik elő.
A gímszarvas
Ha van emlős, amelynek jót tett az ártér vízmentesítése, akkor erdeink királyának, a gímszarvasnak mindenképpen. Az egykor mocsarasabb vidék, bőséges vízborítás kevesebb, élelmet biztosító fafajnak adott otthont. Viszont most a szárazabb részeken akár el is szaporodhatnak például a tölgyek, kiváló táplálékforrást biztosítva az őszi időben, a télre való felkészülés során. Ez, valamint ragadozóink kiirtása okozta e nemes vad elszaporodását. A rendszeres és egyben mégis szeszélyesen érkező árvizek nemigen kedveztek a szarvasnak. Később a legeltetők láttak benne konkurenciát, ám ez az életforma is a múlté már. Érdekes módon tehát a folyók szabályozása és az ősi életmód letűnése jót tett a szarvas elszaporodásának.
A nagyvadállomány kártétele az ártérben nem újkeletű probléma. A vaddisznó a tölgymakkért rajong, míg a gímszarvas a friss hajtásokért.
Veszélyek
Az árteret elvágtuk a folyótól. Az egyenes folyó sodrása erősebb, medre mélyül, még nagyobb áradáskor sem tud befolyni az egykori árterekbe. A nagy vízigényű fák sínylődnek, gyengülnek. Helyüket inváziószerűen veszik át más fafajok, mint például az északi-amerikai jövevények – a zöld juhar, az amerikai kőris vagy a cserjeszinten a gyalogakác. De a liánok sincsenek biztonságban – a vadszőlő vagy a süntök sem őshonosak. Könnyű terjedésüket maga a folyó is gyorsítja, hisz völgyében, hathatós szállítóképessége révén is terjednek. Gyakorlatilag tehát ártéri erdeink teljes növénytakarója kicserélődőben van, az egész erdőkép átalakul, ami törvényszerűen maga után vonja egyes állatfajok megváltozását, szegényedését is.
Ahogy kivontuk a vizet a tájból, ezzel arányosan pusztulásra ítéltük az ártéri erdőket is. Maradványaik mára a töltések közé szorultak. Egyes elemzések arra utalnak, hogy alig egy százaléka maradt meg csupán eredeti kiterjedésüknek! Ám velük s a fajok sokaságával együtt más is elpusztult: életmódok, mesterségek, a rideg állattartás, a halgazdaság, a méhészkedés, a malmok s még sok minden más is odaveszett.
Helyszínek
A Duna Menti Ligeterdők Tájvédelmi Körzeten belül találkozhatunk még néhány helyen az eredeti állapotokat idéző ártéri erdővel. A csaknem két méter magas csalánrengeteg, szúnyogok és pókok nyilván nem hozzák meg a kedvet a felfedezésükhöz, ám a kora tavasz vagy késő ősz, esetleg a tél ideális időszak az ilyen helyek felfelfedezésére, megértésére.
Bős magasságában, bent az erdőben, főleg a holtágak, mélyedések partjain találhatunk még puhafás ligeterdőket, melyek könnyen felismerhetők fűzfáikról. Ilyen hely az Isztrága mocsárvilága is.
Medve környékén pedig a medvei ártér nyújt talán még könnyebben elérhető, őseredeti ártéri élményt.
Szerző: Fodor Péter
Kapcsolódó cikkünk
Egy hely, ahol odaadással gondoskodnak minden állatról
A béke szigetére érkezünk, Bogár János madár- és kisállatmentő központjába. Különféle madárhangok kísérik az utunkat a lugasba, ahol madármintás pohárba kapunk üdítőt. A mellettünk lévő ketrecben mókus szaltózik, pár hete még le volt bénulva, itt viszont visszakaphatta vidám mókuséletét. A lehető legjobb helyre került, ahogy a többi kis páciens is.
Bogár János gyerekkora óta foglalkozik állatokkal. A nagyszülei postagalambokat tenyésztettek, de voltak lovaik, bárányaik, baromfiaik meg még mindenféle más állatuk. „A galambok nagyon különlegesek, mert szabadon vannak, mégis visszajönnek. Aztán elkezdtem a többi madárral is foglalkozni. Természetfilmeket néztem, könyveket gyűjtöttem róluk. Már tizenévesen ápoltam vércséket, héjákat, egerész-ölyveket, varjúkat. Akkor még a törvény engedte az ilyen jellegű madarak otthoni tartását” – meséli János, aki autodidakta módon tanult meg mindent a madarakról: hogyan élnek, hogyan kell őket ápolni, sőt még azt is, hogy hívják őket latinul.
A sérüléstől a kirepülésig
Az állatmentő központ Bogárék családi házának telkén található. Két éve nyílt meg hivatalosan, azóta pedig folyamatosan bővül. Nyugodt környezetben, a kíváncsiskodó szemektől távol lábadozhatnak a négy- és kétlábú kis páciensek, jelenleg nagyjából ötvenen. Vannak állandó lakók, házi kedvencek, halak, békák, szabad madarak is az állatállományban. A kaputól nem mesze például egy keverék kutyus figyel minket, őt egy komáromi lakásból mentették ki, mert a gazdája nem törődött vele. Itt végre van tere a boldog kutyaéletre. De ha körbenézünk, láthatunk aranyhalakat, békákat, teknősöket, macskákat is. Vendéglátónktól megtudom, hogy vendégeskedett itt már egy hód is, akit egy kutya tépett meg. Sajnos nem élte túl, túl mélyek voltak a sebei.
A madarak hátul vannak. Oda kell figyelni az elhelyezésükre, hiszen nem lehetnek együtt az éjjeli és nappali madarak, ahogy a rovarevők sem a húsevőkkel, és ez csak néhány a betartandó szabályok közül. De János mindenre gondol. „Vadmacska páciens még nem volt, de ha úgy alakulna, akkor helye az lenne, hiszen folyamatosan fejlesztünk” – mondja.
Hogy hogyan kerülnek ide a sérült állatok? A leggyakrabban a természetvédelem munkatársai hozzák őket. Akik tudnak a marcelházi menhely létezéséről, azok sokan eleve Jánost hívják, ha sérült állatot találnak. János az évek során már megtanulta, hogy melyik sérülést hogyan kell ellátni, de kapcsolatban van állatorvosi klinikákkal is, szorosan együttműködik Andrej Alaksa állatorvossal, az ország azon állatorvosainak egyikével, akinek a madarak gyógyítása a szakterülete.
Ha egészen pici fiókaként kerülnek a menhelyre a madarak, akkor általában három hónapra van szükségük a felépüléshez.
Az önellátásra képes madarak repülhetnek ki.
„Ha már rendesen vadásznak, hordják magukkal az élelmet, és nem lent a földön esznek, akkor mehetnek. Jó több madarat is egy kalitkába tenni, mert féltik egymás elől az ennivalót, és ebből is ki lehet szűrni, hogy melyik egyedek a gyengébbek. Kirepülés előtt minden madarat meggyűrűzünk, így később követni tudjuk, merre járnak” – magyarázza.
Sajnos Bogár János sem tud csodát tenni, így voltak állatok, amelyek a menhelyen pusztultak el, nem lehetett őket megmenteni. A tetemeket kijelölt helyen kell elásni, szigorú előírásoknak megfelelően.
Törött szárnyú gólya
Bogár János három műszakban dolgozik az egyik helyi élelmiszeripari üzemben, mégis van ideje az összes állatot rendben tartani. Sőt, polgári társulást is vezet, melynek tagjaival leginkább az invazív növények irtásán dolgoznak, de saját készítésű madár-etetőket, madárodúkat, tájékoztató táblákat is helyeznek ki, valamint madarakat gyűrűznek. A vadászvizsgát azért tette le, hogy szabadabban járhassa a természetet, illetve az öreg vadászoktól tanulhasson az állatokról. A környezete hamar észrevette, hogy milyen jól bánik a tollas és tollatlan barátokkal. „Összeismerkedtem Lengyel József zoológussal, aki az állami természetvédelemnél dolgozik. Egyszer csak hívott, hogy talált egy törött szárnyú gólyát, elhozhatná-e? Elhozta, megnéztem, ápoltam. A gólya életben maradt, meggyógyult. Lengyel úr látta, hogy tudok vele bánni, ezért rákérdezett, hogy bevállalnék-e esetleg több madarat is. Így jött az ötlet, hogy hozzunk létre egy mentőállomást. Egyébként csak 5-6 ilyen önkéntes állomás van Szlovákiában, a legközelebbi Pozsonyborostyánkőn (Borinka).”
Ragaszkodó páciensek
Bogár János hihetetlen türelemmel és odaadással gondoskodik az állatokról. Nem csoda, ha az állatok ragaszkodnak hozzá. „Az egyik kuvik, akit kiengedtünk, még két hétig visszajárt hozzánk. Sötétedéskor mindig hallottuk a hangját, válaszolt a füttyögésemre, aztán egyre messzebb és messzebb ment, majd eltűnt. A madár addig ragaszkodik, amíg kicsi. Amint elkezd megváltozni a tollazata, egyre inkább távolodik az embertől, de vannak egyedi, igazán ragaszkodó esetek is” – mondja a madármentő. A beszélgetésünk alatt is károgó kis varjú például hiába lett elengedve a Duna partján, inkább visszaszállt gondozója autójába, jelezvén, hogy szeretne vele hazamenni.
Vannak bentlakó páciensek is, akik a vadonban már nem tudnának teljes életet élni a sérülésük miatt. „Keltettünk már gyöngybaglyot is inkubátorban. A koronavírus-járvány idején ugyanis az egyik állatkert likvidálta a húsevő madarait, mert nem volt bevétel. A gyöngybaglyok hozzánk kerültek, lett két kicsinyük, megtanultak vadászni. Különleges élmény volt végigkövetni a fejlődésüket.”
Egy Lujza névre keresztelt fülesbagoly is belopta magát a Bogár család szívébe: „Annyira ragaszkodott a feleségemhez, hogy amikor megpróbáltuk szabadon engedni, nem akart elrepülni a válláról. Végignézte, ahogy a többi madár elrepül, de ő csak ült. Baglyoknál ritkaság, hogy így megszokják az embert.”
Mit eszik a kígyászölyv?
Tiszteletét tette a menhelyen egy kígyász-ölyv is, mely súlyosan veszélyeztetett fajnak számít. Amikor ide került, az önkéntes madármentő problémákba is ütközött: „A hüllővédők azt mondták, nem szeretnék, hogy itt ilyen madár legyen, mert minden hüllő védett, és nem egyeznek bele, hogy én kígyókkal, békákkal etessem a madarat. De mivel ennek a madárnak ez a tápláléka, ezt kell neki adni. A kígyóbőrrel tisztítja például a gyomrát. Több hivatalt is felhívtam, elmondták, hogy mivel ez egy súlyosan veszélyezetetett faj, nyugodtan adjam neki azt, amit eredetileg is eszik. A kígyászölyv képes egy egyméteres kígyót akár másfél perc alatt lenyelni egészben. Másfél hónapot volt itt, söréteket találtak benne. Meg lehetett menteni, de szerencséje is volt, mert ha egy kicsit alacsonyabban repült volna, nem éli túl a lövést” – emlékezik vissza a madármentő.
Mindeközben egy őzike sétálgatott a kertben, őt János felesége eteti kecsketejjel. A kis Bambi egyébként különösen szereti a gyümölcsfák leveleit, és a szőlőlevet is jó csemegének gondolja.
Segítő kezek
A marcelházi menhely családi vállalkozás. Jánosnak a felesége és a fia segítenek az állatok körüli mindennapi teendőkben. Van mit csinálni. Nyáron például oda kell figyelni, hogy ne rohadjon meg a melegben a hús, az éjjeli állatokat éjjel kell ellátni, a sérülteket állatorvoshoz kell vinni, tisztítani kell a sebeket, és még sorolhatnánk. Ottlétünkkor a legigényesebb páciens a sárgarigó volt. Mivel rovarevő madár, legfeljebb ötóránként ennie kell. A bogár lehet szárított is, de a házilag felállított légycsapdában talált falatok a kedvencei.
A jól teljesítő menhelyeket az Állami Természetvédelmi Hivatal (ŠOPSR) anyagi támogatásban részesíti, de jön segítség a ragadozó madarak védelmét szolgáló civil szervezettől (Ochrana dravcov na Slovensku) és a Komáromi Regionális Állategészségügyi és Élelmezésügyi Intézettől, egy helyi vaskereskedés és egy nagyobb üzletlánc is támogatja a menhelyet, és egyéni támogatók is akadnak.
A mákfüggő hattyúk kálváriája
A nyár elején a Pat és Izsa közti mákföldeken tanyázó hattyúktól volt hangos a sajtó. A madarak károkat okoztak, és agresszíven viselkedtek az ópiátokat is tartalmazó mák fogyasztása miatt. János részt vett a mentésükben, az erősebb, jobb állapotban lévő hattyúkat a közeli vízpartokra szállították. Néhányukat pedig a marcelházi központba vitték. Sokukat nem lehetett megmenteni, mert függővé váltak. A mák tönkretette az emésztőrendszerüket, de nem voltak hajlandóak más táplálékot magukhoz venni, így dehidratálódtak, elgyengültek, és elpusztultak. Az erősebbeknek két-három hét alatt kitisztult a szervezetük, majd mehettek vissza a szabadba.
A természetfilmes látogatása
Ahogy a madárkalitkák közt sétálunk, János lelkesen meséli, hogy néhány hete Nigel Marven brit dokumentumfilmes – aki évekig dolgozott David Attenborough-val – látogatta meg őt filmes csapatával. Marven a Wild Slovakia című projekten dolgozik, melynek célja, hogy megismertesse a világot az itt élő legkülönlegesebb állatfajokkal. Ilyen állat például a mocsári teknős is, mely Szlovákia egyetlen őshonos, vadon élő, kritikusan veszélyeztetett teknősfaja. A film egyik operatőre Jánost kérte meg arra, hogy keressen egy olyan területet, ahol nyugodt körülmények közt filmezhetők le a teknősök.
A réti sas, aki Regi névre hallgat, egy etetéskor csontig belevágta a karmát János kezébe, a fia és egy állatorvos kellett ahhoz, hogy leszedjék róla, majd mehetett tetanusz elleni oltásra
Vaduló réti sas
A kecskék az agresszív legelésük miatt főleg az elhagyott területek helyreállításának kezdeti szakaszában játszhatnak szerepet.
A külterjesen tartott sertéseknek egykor a tavak parti zónájának növénytelenítésében lehetett szerepük, ám mindenevőként, illetve erőteljes túrásuk miatt inkább károkat okozhatnak más, fajgazdag előhelyeken.
Egy elveszett életmód elveszett fajai
Nem lehet világokat eltüntetni fajszegényedés nélkül. Így a legeltetés és a kaszálórétek megszűnése is áldozatokat követelt. Több karizmatikus rétlakó, füves területeket kedvelő fajunk került veszélybe, sőt pusztult ki. Az alábbi fajok nemcsak élő- és fészkelőhelyüket, hanem táplálkozási bázisukat is elveszítették. Utóbbihoz a vegyszerhasználat, a rovar- és gyomirtók kíméletlen használata is alaposan hozzájárult. Több fronton támadtuk meg ezen állatok létét. Ezt egyetlen faj sem tudja veszteségek nélkül átvészelni.
A túzok
A mezőgazdaság gépesítése a túzok boldogabb napjainak végét jelentette. A zavarásra különösen érzékeny, a földön fészkel, életmódja miatt többszörösen hátrányos helyzetben van. Ma világszerte veszélyeztetett, Magyarországon a célzott védelemnek köszönhetően sikerült megerősíteni az állományát. A Dévaványán létrehozott túzokrezervátum a védelmi program központja, a mellékelt felvételek is ott készültek. Élőhelyein fontos a költő- és dürgőhelyek nyugalma, a vetésszerkezetnél is gondolni kell az életkörülményeire, a gépi munkálatokat pedig időben szabályozni.
Ürge
Az ürgét igazán nehéz csúfnak nevezni, de még ez sem mentette meg a végtől. Nemcsak a rétek megszűnése, a legeltetés felszámolása, hanem a nagy mezőgazdasági gépek megjelenése sem tett jót neki. A talaj mélyén lakik, járataiba menekül veszély esetén is. Ám a föld alatti létét nem a közismert, vízzel való kiöntése, hanem többek között a mélyszántás sodorta veszélybe.
Kuvik
A kuvik méretéhez képest kifejezetten nagy egyéniség. A tanyavilág lakója, a régi tanyák, ólak, hodályok tetőszerkezete alá szokott költözni, költeni. Tehát egy letűnt világba. Azaz nemcsak a táplálékbázisa van megszűnőben, hanem fészkelési lehetőségei is. Kuvik még él nálunk. Az odvas fák, például a botlófüzek drasztikus megfogyatkozása alaposan szűkítette a kis bagoly fészkelési lehetőségeit. Ezt az akadályt a múlt századokban még bravúrosan vette madarunk, az emberi települések közelébe költözött, régi épületekbe, istállókba. De a legelők és tanyák fokozatos felszámolása miatt száma fogyatkozik.
Szalakóta
Ez a díszes tollas, impozáns, rátermett vártamadár. Miközben figyeli az ember, azon kapja magát, hogy újra és újra rácsodálkozik a színeire, és azon gondolkodik, hogy kerül egy ilyen színfolt az egyébként aránylag egyhangú legelőkre. Szinte üdítő a szemnek ez a csókányi tovaszálló ékszer. Az erdős pusztákat, legelőket kedveli, öreg, odvasodó nyár- és fűzligeteket. Az öreg fák megfogyatkozása, illetve a rajtuk élő – s méretes odúkat gyártani képes –, nagy harkályfajok ritkulása miatt a szalakóta sem jut kibérelhető fészkelőhelyhez. A fekete harkály és a zöld küllő azok a kulcsfajok, amelyek erős csőrüknek hála képesek meglehetősen tágas és komfortos odúkat vájni idősebb fákba (nyárfák előnyben). Ezekbe később szívesen költözik bele többek között a szalakóta is.
Utószó a rétek védelmében
A múlt század első évtizedeitől számítva a természetes mezők csaknem 90%-a tűnt el. Részben a városok és falvak terjeszkedése, részben zöld, monoton mezőgazdasági területekké való átalakulásuk miatt. Ezek a mezők állatok és növények tömegének adtak otthont. Valaha szénát szolgáltattak télre a háziállatoknak, ma már csak nosztalgiát kiváltó maradványai egy eltűnő világnak.
Szöveg: Fodor Péter
Kapcsolódó cikkünk
A maga módján minden élőhely különleges, de csupán néhány van, amit az ember nem rontott el, és igazán kivételes eset az, amikor az ember hozza létre
a természetet, fényt mutatva ezzel a természet iránti nemtörődömségünk sötétjében. A halastavak pontosan ilyen fáklyavivők. Ugyan elsősorban emberi igényeket elégítenek ki, ám jelentőségük ennél jóval nagyobb. Mesterségesen kialakított helyek, de nem igaz rájuk az, hogy amihez hozzányúlunk, abból a természet számára csak pusztulás jöhet.
Óriási kincset veszítettünk el az utóbbi évszázadok vízrendezési munkálataival. Természetes vizeink nagy része eltűnt. Mondhatnánk, hogy nyomtalanul és örök érvényűen, de ez nem igaz. Az egykori mocsarak, lápok, kisebb-nagyobb időszakos vagy állandó vízfelületek szerepét a kultúrtájban most a halastavak vették át. A 20. században alakítottak ki nagyobb számban halastavakat, általában ott, ahol a terep nem volt művelésre alkalmas. A tógazdálkodás az 1900-as évek elejétől fejlődött erőteljesen, azóta bőven kinőtte eredeti gazdasági szerepét, funkciója sokrétű lett. Kiemelt jelentőséggel bír természetvédelmi, klimatikus és vízgazdálkodási szempontból egyaránt.
Mitől működik?
Az egész rendszert az tartja fenn, hogy a benne alkalmazott technológia folyamatosan biztosítja a halak utánpótlását. A halgazdaság fenntartásához sajátos ökológiai jellemzők szükségesek.
Hogy mik is ezek?
Az éves lecsapolásoknak és feltöltéseknek rendjük van. Változatos, ökológiailag stabil élőhelyfoltok alakulnak ki nagyon kis területen. A nyílt vizes jelleg fontos – ezt a hatalmas halállomány (és esetenként a halgazda) tartja fenn. A halak tömegét pedig a fokozott tápanyagbevitel, ami azonban növeli a táplálékhálózat minden tagjának populációját, nem csak a halakét. Mert az élővilág örömmel alkalmazkodik ezekhez a paradicsomi állapotokhoz.
Kapcsolódó cikkünk
Van valami ősi a mocsarakban, valami, ami arra készteti az embert, hogy másképp nézzen az időre. Mint valamire, aminek súlya és terhe van. És van bennük valami ijesztő és sötét titokzatosság, amitől lápi lidérceket képzelünk a világukba. Viszolygunk a mocsaraktól és lápoktól. Akad szép számmal emberek okozta szomorú történet, amelyet nem tudunk kikerülni, ha meg akarjuk érteni ezeket a helyeket.
A hajdan roppant gazdag vízi világ utolsó hírmondói régiónk nagyon ritka mocsarai, melyek ma is őrzik vegetáció- és tájképtörténetünk különböző állapotait. Már csak ezért is fontos lenne, hogy ezek a korántsem hétköznapi élőhelyek fennmaradjanak. Funkcióik azonban ma még fontosabbak, mint történelmi értékük.
Mocsár vagy láp?
Átmeneti jellegűek – se nem vízi, se nem szárazföldi élőhelyek. A mocsár sűrűbben benőtt, akár fás szárú növényekben is bővelkedhet, de sima víztükörként is megjelenhet. A lápokon főleg lágy szárúak nőnek. Így tehát nem egyértelmű, hol is járunk. Ám a legfőbb különbség az, hogy a lápok mélyén tőzeg képződik. Az idő látható, kézzel fogható lenyomatát a tőzeg őrzi, mely évezredek óta rakódik le. Jelenléte egyedülálló értéket jelent. Főleg mohákból, sásokból, fűfélékből képződik, a bomlást megakadályozza a láp mélyének oxigénmentes közege. Az évezredek alatt több méter vastagságban halmozódhat fel ez a kincs, melyet a múltban egyes helyeken téglagyártásra, tüzelőanyagként, napjainkban pedig virágföldként és talajjavítóként használnak. Korunkban nem elhanyagolható az sem, hogy a tőzeg növényi anyagai megkötik a szén-dioxidot, amely így nem jut vissza a légkörbe. A lápok nem kis mértékben járulnak hozzá a globális felmelegedés mérsékléséhez.
Folyékony tőkénk
A vizes élőhelyek között is különlegesek a mocsarak és a lápok. A világ legtermékenyebb ökoszisztémái közé tartoznak. Óriási szivacsként vagy tározóként kell őket elképzelni. Magukba szívják és tárolják a heves esőzések okozta áradások vizét. Tehát vízraktározók is egyben, fenntartják a talajvíz szintjét, felfogják az üledékeket és a tápanyagokat, megtisztítják a vizeket a mezőgazdasági és ipari termelés nemkívánatos következményeitől és a háztartások szennyeződéseitől. A vizes élőhelyek a biológiai sokféleség bölcsői, amelyektől számtalan növény- és állatfaj függ. Persze kedvező ökológiai állapot kell ahhoz, hogy el tudják végezni természetes funkcióikat, miközben az ember régóta haszontalan és szükségtelen területnek tekinti őket. Lecsapolta vagy feltöltötte, helyén ipari és mezőgazdasági területeket hozott létre, vagy vidámparkokat és luxusszállodákat épített.
A természetfigyelmeztető jelei
A kétéltűek Európa-szerte tipikus mocsári lények, egyben a leginkább veszélyeztetett állatcsoportot alkotják. Ennek egyik oka a vizes élőhelyek rossz állapota. A legfrissebb statisztikák azt mutatják, hogy ezek a kis vízlakók nagyon érzékenyen reagálnak a klímaváltozásra is, amelynek mérséklésére épp a mocsarak lennének hivatottak. A vizes élőhelyek változása számos vízimadárfaj interkontinentális vonulási útvonalának megszakítását jelenti. Melegebb körülmények között felmerül az invazív fajok gyorsabb megtelepedésének problémája. A hidrológiai körülmények változása hatással lesz a szélsőséges események, például az árvizek és aszályok gyakoriságára és erősségére és a talajvízrendszerek feltöltődésére is. A vizes élőhely hidrológiájában vagy növényközösségében bekövetkező bármely jelentős változás megváltoztathatja a szénciklust, és ezáltal a vizes élőhely szénelnyelő funkcióját is.
Darvak
Ha választani kellene egy ikonikus mocsárlakót, amely a múlt és jelen közötti élő kapocs lehetne, akkor bizonyosan a daru lenne az. Még néphagyományunkhoz is erős szálakkal kötődik ez a fenséges madár. Néprajzunk őrzi emlékét, a legények a tollát tűzték kalapjukba. Mégis hagytuk elszállni, engedtük, hogy elszakadjon a Csallóköztől. Régen a darvak az Aranykert lakói voltak, az utóbbi százegynéhány évben csupán átszállnak felettünk tavaszi és őszi vonulásuk során. Néha le is szállnak, megpihennek nálunk a hosszú úton, az arra alkalmas, kevés vizes helyen. Európa-szerte nő a darvak populációja, így van esély rá, hogy előbb-utóbb újra megjelenjenek nálunk. Ehhez persze vissza kellene hoznunk valamit abból a vidékből, ami számára a hazát jelentette egykor, és amit annak idején elvettünk tőle. Azokat a félreeső, értékes helyeket, ahol nyugalomra lelhet. Ez a legkevesebb, amit tehetünk, amiért egykor oly könnyen lemondtunk róla.
Mocsári teknős
Egyedüli őshonos teknősfajunkról szinte nincs is feljegyzés az utóbbi száz évben a Csallóköz belső részein. Annyit tudunk, hogy élt itt valaha, de a vizes élőhelyek megszűnése számára is a véget jelentette. De hála a visszatelepítési programoknak, most talán ismét megjelenhetnek nálunk, bár egyelőre még kisebb szenzációnak számít, ha valahol felbukkan egy egyed. Ha csak tehetik, a szakemberek DNS-mintát vesznek, GPS-jeladóval látják el, majd megtalálásának helyén a természetes közegébe engedik vissza. Ez reményeink szerint hozzájárul majd ahhoz, hogy többet megtudjunk erről a fajról.
Tündérrózsa
A szabad természetben a fehér színű virág a „miénk”, más színváltozatok külföldről származnak. Őshonos fajunknak a mocsarak állóvizei kedveznek. Itt tud tipikusan társulási növényfajként elterjedni akár az egész vízfelületet beborítva. Rekordtartó – a legnagyobb virágot növesztő, szabadon élő növényünk. Virágait a növény egyedülálló módon óvja – éjjelre a virágok összezáródnak, a víz alá süllyednek, majd reggel újra felbukkannak, kinyílnak, s a nap járását követik, hogy aztán az egész ciklus megismétlődjön. A növény maga is külön élőhelyet képez: virágai, leveleinek felülete, szőnyege, sok élőlény otthona, pihenő- és búvóhelye. A levelek megbírják kisebb madarak súlyát is, van olyan szárnyas, amely a levelein fészkel. Tisztán tartja a vizet, mert árnyéka gátolja a napfény okozta algásodást.
Lápi póc
Összeurópai szempontból a mocsarak és a lápok hanyatlásával a halak is rendkívül veszélyeztetettek. Közülük is ki kell emelnünk a lápi pócot, amely ma már fokozottan védett fajnak számít. Amilyen jelentéktelennek tűnt – és ennek megfelelően rendesen el is bántunk vele a múltban –, olyan csodaszámba megy biológiai szempontból: alig tíz centis, mégis sok sekély, növényekkel benőtt víznek a csúcsragadozója. Szinte minden nála kisebb élőlény a zsákmánya lehet. Teljesen a lápi viszonyokhoz alkalmazkodott, így nem csoda, hogy ezek felszámolása óta – talán ha 3 százalékuk maradt meg csupán – alaposan megritkult. Hogy mitől is oly különleges? A legtöbb haltól eltérően jól bírja a pangó vizeket, a csekély oxigénszintet, mi több, a levegő oxigénjét is képes felvenni. Akár 20 napot is kibír minimális vízszint mellett a szárazság idején, várva az áradást. Egykor oly elterjedt volt, hogy állattakarmányként szolgált – kacsákat és disznókat hizlaltak vele. Most már bezzeg az egyik legkiemeltebb természeti értékünk, igazi endemikus kincsünk.
Kapcsolódó cikkünk
Nyárutó a Duna csallóközi árterében. A holtágak vize már hetek óta apad, előtűnnek iszapos partjaik. A madárvonulás és szarvasbőgés kezdete ez az időszak. Általában ilyen helyeken fekszem rejtekben, mocsárgőzben. Előttem madarak csapatai, főleg kócsagok és gémek. De itt pásztázzák a vizet a fekete gólyák is. A sekély vízben rekedt halak százai-ezrei teszik vonzóvá a helyet. Róka látogatja a partokat, a csalóka iszapban vaddisznók járnak-kelnek. Igazi vad paradicsom ez. Egyike az utolsóknak.
A holtágak, a Duna gyermekei, „mellékhajtásai” régebben keresztül-kasul szőtték a vidéket, magas vízálláskor elvezették és kordában tartották az emelkedő vizet.
A holtágak partján mintha az elhagyatottság világában járnánk. Mindent körbeleng az érintetlenség szelleme. Az ember ritkábban fordul itt meg, ha nyomot is hagy a tájon, azt a természet aránylag ügyesen eltünteti. A víz folyamatosan elvisz, átrendez, kitakarít, vagy éppen behord, lerak. Messziről szállítja hordalékát vagy távoli helyek ismeretlen sorsú fatörzseit. Talán ezek az ártér legérintetlenebb részei. Hajnali vagy esti misztikus hangulatukat nehéz leírni, ám annál intenzívebben lehet megélni.
Születés és megszűnés
Hogyan is alakul ki a holtágak világa? Ahol a folyó vize le tud lassulni, ott lerakja a hordalékát. Ahogy ez felgyülemlik, arra kényszeríti a vizet, hogy kitérjen, megkerülje a saját maga által lerakott üledéket. Így egy kanyarulat jön létre, amely egyre hangsúlyosabb, hasasabb lesz, idővel felveszi egy patkó, vagy inkább az ómega betű (Ω) alakját. Majd jön egy akkora vízhozam, hogy erős sodrásával átvágja a patkó tövét. A fizika törvényeit követve, a könnyebb utat választva nem a kanyar vonalát fogja követni, végigfolyva a patkón, hanem egyenesen folyik majd tovább. Majd újra és újra megteszi ezt a hosszú évek alatt. Ezzel szép lassan levágja a patkót, a kanyart a folyótól, s az holtággá válik. Az elszigeteltsége egyre hangsúlyosabb lesz, egyre ritkábban jut víz az egykori folyókanyarba. Mocsarasodik, majd idővel lassan kiszárad.
Az évtizedek, évszázadok alatt a víz-ellátottsággal együtt változik a növénytakarója is. A vízinövényeket sás, nádas váltja fel, majd bokrok. Végül a holtág megszűnik létezni – feltöltődik, fák telepednek meg rajta, erdő lesz a helyén.
Máshol viszont épp új holtág van születőben. Ebben rejlik a folyamat szépsége – legalábbis addig, amíg nem zárjuk kordába a folyókat.
Boldogulás egy változó világban
Mivel az ártéren belül is a holtágak és morotvák a legdinamikusabban változó élőhelyek, nem csodálkozhatunk azon, hogy lakóik is folyamazosan alkalmazkodnak a változáshoz.
A vándorkagyló
Manapság helyenként teljesen ellepi az ártér víz borította részeit. Felfelé terjed a Fekete-tenger folyóinak alsóbb szakaszaiból. A hajózás könnyíti meg a dolgát, tömegesen telepszik meg a hajótesteken, így jutott el hozzánk is. Itt az ártérben fekvő holt fákon telepedett meg, kiszorítva az őshonos puhatestűeket. Inváziós faj tehát, de a beözönlésnek sem kell egyoldalú folyamatnak lennie, nem feltétlenül jelent katasztrófát. Ahogy a kagylót behozza az áradás, felgyülemlik a kopolyákban, vízzel telt mélyedésekben. Tömeges elszaporodása ebben az esetben akár áldásként is tekinthető – a holtágak nagyobb testű látogatói, így a vízi madarak és vaddisznók számára kifejezetten fontos táplálékforrás.
A halott fa szerepe
Az elhalt fák nem csupán kagylók gyűjtőhelyei, egy egészen más közösségnek is otthon nyújtanak. Mégpedig a mohák sokaságának, melyek áldásos tevékenysége abban rejlik, hogy szivacsként magukba szívják, s meg is tartják a nedvességet, majd párologtatással mérséklik a klíma kilengéseit az ártérben. Fontos szabályozók tehát.
A fekete gólya
Az ilyen erdőkben megbújó, megtelő-leapadó vizek szolgálnak táplálkozóhelyéül. Nagy kóborló, de luxus is lenne a helyhezkötöttség az ártér dinamikus világában. Az ártér és a folyó szövevényes kapcsolata talán számunkra láthatatlan, ám az itt élő madarak, így a fekete gólya számára is a holtágak igazi terülj, terülj asztalkámat jelentenek. Áradáskor a vízzel együtt halak kerülnek a holtágakba, a kopolyákba. Majd a víz elvonulásával ezek a mélyedések csapdában tartják őket, az apadással egyre kisebb helyen összezsúfolódva. Egyre nagyobb a tolongás a víz alatt és a víz felett is. A bőség ideje és helye ez a madarak számára.
A törpeharcsa és feketetörpeharcsa
Az ellentétes oldalon, a zsákmány szerepében újabb szereplők tűnnek fel, mégpedig a törpeharcsák. Túlszaporodásuknak egyértelműen vannak negatív hatásai a hazai halvilágra, ám tagadhatatlan, hogy ebből a madárvilág is profitál. Amerikából érkeztek, és rugalmas túlélési stratégiájuk, szaporodási szokásaik – többek között a szülők áldozatos felügyelete az utódokra – igazi nyertesekké tette őket. Tömegével fordulnak elő a holtágakban. Ez, valamint ízletes húsuk kívánatos célponttá teszi őket.
Fekete Zoltán medertúrái
A Csallóközben csak néhányan ismerik behatóan ezen különleges élőhelyek titkait. Egyikük a bősi erdész, Fekete Zoltán. Több mint egy évtizede az ő újító ötlete volt az élménytúrának is beillő mederjárások megszervezése, elindítása. Nincs nála avatottabb vezető, tapasztalata és gyakorlata segít abban, hogy eligazodjunk ezeken a helyeken. A túra során folyton szembesülhetünk a víz erejével. Ideális ezeket a helyeket télen, fagyos időben végigjárni, amikor befagynak a többnyire iszapos, nehezen járható partok, ráadásul akkor a legalacsonyabb a vízállás is.
Tavasszal a holtág egészen más arcát mutatja. A felmelegedést használják ki a kétéltűek a szaporodásra és a peterakásra. Rengeteg csomóba lerakott békapetére bukkanhatunk a vizekben. A medrek lankás partjait helyenként közvetlenül a víz mellett fiatal fűzfahajtások vesszői lepik el, bizonyítékául annak, hogy ez a környezet az egyik legdinamikusabb élőhely. Az élet gyorsan elfoglalja a felszabadult területeket. A mederjárások alkalmával találkozhatunk a vaddisznók nyomaival: a holtágak iszapjában igazi dagonyázókádakat, valamint túrásokat hagynak maguk után.
Veszélyek
A folyószabályozások miatt a holtágak egyre inkább kihaló, veszélyeztetett élőhelyek lettek. Az értékes ártéri élőhelyek, a valaha jobb napokat látott holtágrendszer fenntartására a bősi vízerőmű megépítése óta nincs más alternatíva, csak a művi árasztás. Elmaradása vagy nem megfelelő kivitelezése az elmúlt évtizedekben az értékes élővilág fokozatos degradációjához, vízkészleteink megcsappanásához vezetett.
Az Alpok vize tölti fel a holtágainkat. Nálunk ennek a víznek a nagy része a víz-erőmű és a felvízcsatorna üzemeltetéséhez kell. „Szomjuktól” függ az, mennyi víz marad az ártér számára. Először emberi létesítményeinket kell megitatni, aztán jöhet csak az ártér, a holtágak, a természet igényeinek kielégítése. Ami hosszú távon egybefonódik a mi érdekünkkel is.
Szerző: Fodor Péter
Kapcsolódó cikkünk
Az ártéri erdőt a folyó szülte és élteti, a víz határozza meg. A folyó rábízza a vizét az erdőre, mintha szülő bízná gyermekére a hagyatékát, hogy helyesen gazdálkodjon vele. Az erdő gazdálkodása az élőhelyek sokaságában és a dinamikában, a gyorsan változó körülményekben mutatkozik meg. No meg a bámulatos fajgazdagságban. Nemhiába tartják a trópusi esőerdők megfelelőjének.
Az ártéri erdőknek már csak néhány háborítatlan maradványa található nálunk. A Duna melletti erdőkben sétálva jobbára már csak az egykori ligeterdők helyén termelt ültetvények egyenes sorait láthatjuk. Az ártér tehát megmaradt, ám faösszetétele változott.
Erdőknek hívjuk ezeket, ám sokkal inkább különféle fás részek, holtágak, nádasok, rejtett vízfolyások, időszakos tavacskák, tocsogók mozaikjai. Oda-vissza világok. Az áradás feltölti ezeket a helyeket, majd az apadás szépen le is húzza a vizüket.
A folyók hullámterében a buja növénytakaró tovább tartja, lassítja az árhullámok vizét. A látszólagos rendetlenség, káosz hozza a magasabb fokú rendet a természetnek ebbe a szegletébe.
Az ártéri erdők legfontosabb szerepe a vízháztartás. Hatalmas fáik nagy mennyiségű víz felvételét és megtartását teszik lehetővé, szabályozzák a vízeloszlást. A vizet, amit áradáskor a testükbe zárnak, később párologtatással juttatják vissza környezetükbe, csökkentve annak páraéhségét s az aszályok kialakulását. Úgy tűnik, a szélsőségek korában élünk. Esetenként környezetünk sem tudja kivonni magát a klímaváltozás okozta kilengések alól, ám az ártéri erdő stabilizál. A víz tárolása, szabályozott elvezetése csökkenti a csapadékos és aszályos időszakok vízellátási szélsőségeit.
Növényvilág – függőleges kuszaság, vízszintes rendezettség
Az ártéri erdők növényvilága alkalmazkodott az áradások és a szárazabb időszakok váltakozásához, új folyóágak születéséhez, mások berakódásához – tehát a táj folytonos átalakulásához. Attól függően, hogy az ártér egy-egy része milyen gyakran és milyen hosszú ideig kap elöntést, jellemző sávokban borítja a növényzet.
A folyókat a rendszeresen elárasztott mélyebb részeken bokorfüzesek szegélyezik. A folyótól távolabb puhafás liget-erdőben találjuk magunkat. Itt a fehér és a törékeny fűz, a fehér és a fekete nyár, no meg a mézgás éger nő.
A ligeterdőre jellemző a „fátyoltársulás”, ezek a nagyobb növényekre telepedő kúszónövények, amelyek összekapcsolják a szinteket. Helyenként teljes zöld függönyt alkotnak. A kúszónövények, avagy liánok kusza, zabolátlanul burjánzó rengetegétől lesz olyan vadregényes az ártér. A komló, az erdei iszalag, az ebszőlő csucsor, valamint az idegenhoni fajok, mint a parti és vadszőlő vagy a süntök – ezek mind-mind hozzájárulnak a dzsungelérzethez.
Az aljnövényzet sok tagját, így a nagy csalánt is nemes egyszerűséggel gyomnak nevezzük, pedig őshonos, szerves része az itteni erdőknek. De mellette akadnak szebb, dekoratívabb tagjai a növényvilágnak, amelyek tavasszal-nyáron szőnyegként borítják el az árteret, mint például a tavaszi és nyári tőzike.
A keményfa ligeterdők feljebb, az elöntéstől mentes részeken jelennek meg. Méltóságteljes uralkodó fajaik a kocsányos tölgy, a kőris és a szil. Az alattuk virító apróságok hada igen gazdag, csillagvirágok, keltikék, medvehagyma, salátaboglárka és még sok más kap itt elegendő fényt a tavasz során.
A víz közvetve, a fákon keresztül rendkívül sok úgynevezett mikroélőhely kialakulását teszi lehetővé, amelyekhez számos speciális igényű állatfaj kötődik. A fák itt gyorsan nőnek, gyakoriak az olyan faóriások, amelyek elbírják a nagyobb testű madarak – pl. fekete gólya, rétisas néha több mázsás gallyfészkeit. A füzek és nyárfák fája puha, ezért a harkályok könnyen dolgoznak a belsejükbe odúkat. Főleg a két legnagyobb fajuk, a fekete harkály és a zöld küllő készít olyan méretű odúkat, amelyeket más madarak, kisemlősök is használnak. Lakóhely tekintetében nemegyszer nagyon erős más fajok ráutaltsága ezekre a madarakra. Ha pedig az idős fák egy-egy része letörik, holtukban is számos fajnak kínálnak élőhelyet az erdő alján.
A négyek társasága
Ez a csoportosítás ugyan nem hivatalos kategória, ám a következő négy, nagy testű állatfajról elmondható, hogy tényleg meghatározói az ártéri erdőknek. A két madár a ritkaság, a két emlős pedig – épp ellenkezőleg – a túlszaporodás miatt érdemel figyelmet.
A fekete gólya
Összetéveszthetetlen szimbóluma a sértetlen ártereknek. Fehér unokatestvérétől eltérően nem kér az ember közelségéből, sem az emberi tevékenység bármilyen formájából. Hatalmas, öreg, őshonos fáink a vízzel bőven ellátott ártérben előszeretettel ágaznak szét, buja koronát hozva létre. Ezekben az elágazásokban fészkel a fekete gólya. Csőre és lábai vérvörösek, ám a tollazatában a fekete szín dominál, amely közelebbről nézve gyönyörű, sajátos zöldes-lilás színben irizál, már ha a nap fénye megfelelő szögben éri testét. És ezekben a pillanatokban a fekete-fehér madár a szemünk láttára válik sokszínűvé. Míg a fekete-fehér tollazat meg a vörös kontrasztjának vonalai élesek, jól láthatók, ebben az irizálásban van valami megfoghatatlan, tűnékeny. Meg-megjelenik, majd elillan, tovasuhan, tündöklő olajfoltként kergetőzik a gólya testén.
A rétisas
Az ártér csúcsragadozója, s aki látta már fenségesen szárnyalni az erdő felett, nemigen szállna vitába ezzel a megállapítással. Megjelenése, szárnyfesztávolsága, de akár több méter magas fészkének látványa is tiszteletet parancsol. Jellegzetes, dallamos hangja pedig különleges kulisszája az ártéri életnek. Talán soha nem volt gyakori nálunk – ezt egyébként a táplálékláncban betöltött szerepe sem engedné meg –, viszont még ritkaságában sem tudtuk megbecsülni. A múlt század végén, amikor az ártéri erdőinkben oly jellemző tarvágással sikerült élőhelyeinek nagy részét likvidálnunk, a rétisas kipusztult. Aztán visszatért, holott csupán kis foltokban sikerült megóvni érintetlen erdőt, teret, környezetet e nagyon érzékeny élőlény számára. Zavartalan nászrepülésről, udvarlásról, ami január környékén zajlik, szó sem lehet. Ennek ellenére, kész csodaként, a madarak visszajöttek, s minden évben költenek itt.
A vaddisznó
A vaddisznóról mindent tudunk, gondolhatnánk. Pedig életének nagy része, az ártér nehezen megközelíthető részei, nádasai, a dagonyázó vagy pihenőhelyei rejtve maradnak előlünk. Talán ez az egyik legjobban félreismert erdei lény. Szociális, intelligens, az egyedek kötődnek egymáshoz, szükségük van az érintésre. És igen, olykor durvának és zajosnak is tűnhetnek, de ők így, „ olaszosan” intézik a maguk dolgait. És a vaddisznó is beszédes példája annak, hogy a klímaváltozás milyen változatos módon tud bekeverni az életünkbe. A Bécsi Állatorvos-tudományi Egyetem vadbiológiai munkatársai 12 európai ország és az elmúlt 150 év hőmérsékleti és csapadékmennyiségi adatait összehasonlítva azt a következtetést vonták le, hogy az enyhébb telek után mindig jelentősen megnőtt a vaddisznók száma, a kemény teleken viszont csökkent. Ez azt jelentette, hogy az állomány önmagát szabályozta, a hideg idő megfékezte a túlszaporodást. A melegebb teleken ennek pont az ellenkezője történik. Az egyre enyhébb telek a vaddisznók egyedszámának exponenciális növekedését idézik elő.
A gímszarvas
Ha van emlős, amelynek jót tett az ártér vízmentesítése, akkor erdeink királyának, a gímszarvasnak mindenképpen. Az egykor mocsarasabb vidék, bőséges vízborítás kevesebb, élelmet biztosító fafajnak adott otthont. Viszont most a szárazabb részeken akár el is szaporodhatnak például a tölgyek, kiváló táplálékforrást biztosítva az őszi időben, a télre való felkészülés során. Ez, valamint ragadozóink kiirtása okozta e nemes vad elszaporodását. A rendszeres és egyben mégis szeszélyesen érkező árvizek nemigen kedveztek a szarvasnak. Később a legeltetők láttak benne konkurenciát, ám ez az életforma is a múlté már. Érdekes módon tehát a folyók szabályozása és az ősi életmód letűnése jót tett a szarvas elszaporodásának.
A nagyvadállomány kártétele az ártérben nem újkeletű probléma. A vaddisznó a tölgymakkért rajong, míg a gímszarvas a friss hajtásokért.
Veszélyek
Az árteret elvágtuk a folyótól. Az egyenes folyó sodrása erősebb, medre mélyül, még nagyobb áradáskor sem tud befolyni az egykori árterekbe. A nagy vízigényű fák sínylődnek, gyengülnek. Helyüket inváziószerűen veszik át más fafajok, mint például az északi-amerikai jövevények – a zöld juhar, az amerikai kőris vagy a cserjeszinten a gyalogakác. De a liánok sincsenek biztonságban – a vadszőlő vagy a süntök sem őshonosak. Könnyű terjedésüket maga a folyó is gyorsítja, hisz völgyében, hathatós szállítóképessége révén is terjednek. Gyakorlatilag tehát ártéri erdeink teljes növénytakarója kicserélődőben van, az egész erdőkép átalakul, ami törvényszerűen maga után vonja egyes állatfajok megváltozását, szegényedését is.
Ahogy kivontuk a vizet a tájból, ezzel arányosan pusztulásra ítéltük az ártéri erdőket is. Maradványaik mára a töltések közé szorultak. Egyes elemzések arra utalnak, hogy alig egy százaléka maradt meg csupán eredeti kiterjedésüknek! Ám velük s a fajok sokaságával együtt más is elpusztult: életmódok, mesterségek, a rideg állattartás, a halgazdaság, a méhészkedés, a malmok s még sok minden más is odaveszett.
Helyszínek
A Duna Menti Ligeterdők Tájvédelmi Körzeten belül találkozhatunk még néhány helyen az eredeti állapotokat idéző ártéri erdővel. A csaknem két méter magas csalánrengeteg, szúnyogok és pókok nyilván nem hozzák meg a kedvet a felfedezésükhöz, ám a kora tavasz vagy késő ősz, esetleg a tél ideális időszak az ilyen helyek felfelfedezésére, megértésére.
Bős magasságában, bent az erdőben, főleg a holtágak, mélyedések partjain találhatunk még puhafás ligeterdőket, melyek könnyen felismerhetők fűzfáikról. Ilyen hely az Isztrága mocsárvilága is.
Medve környékén pedig a medvei ártér nyújt talán még könnyebben elérhető, őseredeti ártéri élményt.
Szerző: Fodor Péter
Kapcsolódó cikkünk
Egy hely, ahol odaadással gondoskodnak minden állatról
A béke szigetére érkezünk, Bogár János madár- és kisállatmentő központjába. Különféle madárhangok kísérik az utunkat a lugasba, ahol madármintás pohárba kapunk üdítőt. A mellettünk lévő ketrecben mókus szaltózik, pár hete még le volt bénulva, itt viszont visszakaphatta vidám mókuséletét. A lehető legjobb helyre került, ahogy a többi kis páciens is.
Bogár János gyerekkora óta foglalkozik állatokkal. A nagyszülei postagalambokat tenyésztettek, de voltak lovaik, bárányaik, baromfiaik meg még mindenféle más állatuk. „A galambok nagyon különlegesek, mert szabadon vannak, mégis visszajönnek. Aztán elkezdtem a többi madárral is foglalkozni. Természetfilmeket néztem, könyveket gyűjtöttem róluk. Már tizenévesen ápoltam vércséket, héjákat, egerész-ölyveket, varjúkat. Akkor még a törvény engedte az ilyen jellegű madarak otthoni tartását” – meséli János, aki autodidakta módon tanult meg mindent a madarakról: hogyan élnek, hogyan kell őket ápolni, sőt még azt is, hogy hívják őket latinul.
A sérüléstől a kirepülésig
Az állatmentő központ Bogárék családi házának telkén található. Két éve nyílt meg hivatalosan, azóta pedig folyamatosan bővül. Nyugodt környezetben, a kíváncsiskodó szemektől távol lábadozhatnak a négy- és kétlábú kis páciensek, jelenleg nagyjából ötvenen. Vannak állandó lakók, házi kedvencek, halak, békák, szabad madarak is az állatállományban. A kaputól nem mesze például egy keverék kutyus figyel minket, őt egy komáromi lakásból mentették ki, mert a gazdája nem törődött vele. Itt végre van tere a boldog kutyaéletre. De ha körbenézünk, láthatunk aranyhalakat, békákat, teknősöket, macskákat is. Vendéglátónktól megtudom, hogy vendégeskedett itt már egy hód is, akit egy kutya tépett meg. Sajnos nem élte túl, túl mélyek voltak a sebei.
A madarak hátul vannak. Oda kell figyelni az elhelyezésükre, hiszen nem lehetnek együtt az éjjeli és nappali madarak, ahogy a rovarevők sem a húsevőkkel, és ez csak néhány a betartandó szabályok közül. De János mindenre gondol. „Vadmacska páciens még nem volt, de ha úgy alakulna, akkor helye az lenne, hiszen folyamatosan fejlesztünk” – mondja.
Hogy hogyan kerülnek ide a sérült állatok? A leggyakrabban a természetvédelem munkatársai hozzák őket. Akik tudnak a marcelházi menhely létezéséről, azok sokan eleve Jánost hívják, ha sérült állatot találnak. János az évek során már megtanulta, hogy melyik sérülést hogyan kell ellátni, de kapcsolatban van állatorvosi klinikákkal is, szorosan együttműködik Andrej Alaksa állatorvossal, az ország azon állatorvosainak egyikével, akinek a madarak gyógyítása a szakterülete.
Ha egészen pici fiókaként kerülnek a menhelyre a madarak, akkor általában három hónapra van szükségük a felépüléshez.
Az önellátásra képes madarak repülhetnek ki.
„Ha már rendesen vadásznak, hordják magukkal az élelmet, és nem lent a földön esznek, akkor mehetnek. Jó több madarat is egy kalitkába tenni, mert féltik egymás elől az ennivalót, és ebből is ki lehet szűrni, hogy melyik egyedek a gyengébbek. Kirepülés előtt minden madarat meggyűrűzünk, így később követni tudjuk, merre járnak” – magyarázza.
Sajnos Bogár János sem tud csodát tenni, így voltak állatok, amelyek a menhelyen pusztultak el, nem lehetett őket megmenteni. A tetemeket kijelölt helyen kell elásni, szigorú előírásoknak megfelelően.
Törött szárnyú gólya
Bogár János három műszakban dolgozik az egyik helyi élelmiszeripari üzemben, mégis van ideje az összes állatot rendben tartani. Sőt, polgári társulást is vezet, melynek tagjaival leginkább az invazív növények irtásán dolgoznak, de saját készítésű madár-etetőket, madárodúkat, tájékoztató táblákat is helyeznek ki, valamint madarakat gyűrűznek. A vadászvizsgát azért tette le, hogy szabadabban járhassa a természetet, illetve az öreg vadászoktól tanulhasson az állatokról. A környezete hamar észrevette, hogy milyen jól bánik a tollas és tollatlan barátokkal. „Összeismerkedtem Lengyel József zoológussal, aki az állami természetvédelemnél dolgozik. Egyszer csak hívott, hogy talált egy törött szárnyú gólyát, elhozhatná-e? Elhozta, megnéztem, ápoltam. A gólya életben maradt, meggyógyult. Lengyel úr látta, hogy tudok vele bánni, ezért rákérdezett, hogy bevállalnék-e esetleg több madarat is. Így jött az ötlet, hogy hozzunk létre egy mentőállomást. Egyébként csak 5-6 ilyen önkéntes állomás van Szlovákiában, a legközelebbi Pozsonyborostyánkőn (Borinka).”
Ragaszkodó páciensek
Bogár János hihetetlen türelemmel és odaadással gondoskodik az állatokról. Nem csoda, ha az állatok ragaszkodnak hozzá. „Az egyik kuvik, akit kiengedtünk, még két hétig visszajárt hozzánk. Sötétedéskor mindig hallottuk a hangját, válaszolt a füttyögésemre, aztán egyre messzebb és messzebb ment, majd eltűnt. A madár addig ragaszkodik, amíg kicsi. Amint elkezd megváltozni a tollazata, egyre inkább távolodik az embertől, de vannak egyedi, igazán ragaszkodó esetek is” – mondja a madármentő. A beszélgetésünk alatt is károgó kis varjú például hiába lett elengedve a Duna partján, inkább visszaszállt gondozója autójába, jelezvén, hogy szeretne vele hazamenni.
Vannak bentlakó páciensek is, akik a vadonban már nem tudnának teljes életet élni a sérülésük miatt. „Keltettünk már gyöngybaglyot is inkubátorban. A koronavírus-járvány idején ugyanis az egyik állatkert likvidálta a húsevő madarait, mert nem volt bevétel. A gyöngybaglyok hozzánk kerültek, lett két kicsinyük, megtanultak vadászni. Különleges élmény volt végigkövetni a fejlődésüket.”
Egy Lujza névre keresztelt fülesbagoly is belopta magát a Bogár család szívébe: „Annyira ragaszkodott a feleségemhez, hogy amikor megpróbáltuk szabadon engedni, nem akart elrepülni a válláról. Végignézte, ahogy a többi madár elrepül, de ő csak ült. Baglyoknál ritkaság, hogy így megszokják az embert.”
Mit eszik a kígyászölyv?
Tiszteletét tette a menhelyen egy kígyász-ölyv is, mely súlyosan veszélyeztetett fajnak számít. Amikor ide került, az önkéntes madármentő problémákba is ütközött: „A hüllővédők azt mondták, nem szeretnék, hogy itt ilyen madár legyen, mert minden hüllő védett, és nem egyeznek bele, hogy én kígyókkal, békákkal etessem a madarat. De mivel ennek a madárnak ez a tápláléka, ezt kell neki adni. A kígyóbőrrel tisztítja például a gyomrát. Több hivatalt is felhívtam, elmondták, hogy mivel ez egy súlyosan veszélyezetetett faj, nyugodtan adjam neki azt, amit eredetileg is eszik. A kígyászölyv képes egy egyméteres kígyót akár másfél perc alatt lenyelni egészben. Másfél hónapot volt itt, söréteket találtak benne. Meg lehetett menteni, de szerencséje is volt, mert ha egy kicsit alacsonyabban repült volna, nem éli túl a lövést” – emlékezik vissza a madármentő.
Mindeközben egy őzike sétálgatott a kertben, őt János felesége eteti kecsketejjel. A kis Bambi egyébként különösen szereti a gyümölcsfák leveleit, és a szőlőlevet is jó csemegének gondolja.
Segítő kezek
A marcelházi menhely családi vállalkozás. Jánosnak a felesége és a fia segítenek az állatok körüli mindennapi teendőkben. Van mit csinálni. Nyáron például oda kell figyelni, hogy ne rohadjon meg a melegben a hús, az éjjeli állatokat éjjel kell ellátni, a sérülteket állatorvoshoz kell vinni, tisztítani kell a sebeket, és még sorolhatnánk. Ottlétünkkor a legigényesebb páciens a sárgarigó volt. Mivel rovarevő madár, legfeljebb ötóránként ennie kell. A bogár lehet szárított is, de a házilag felállított légycsapdában talált falatok a kedvencei.
A jól teljesítő menhelyeket az Állami Természetvédelmi Hivatal (ŠOPSR) anyagi támogatásban részesíti, de jön segítség a ragadozó madarak védelmét szolgáló civil szervezettől (Ochrana dravcov na Slovensku) és a Komáromi Regionális Állategészségügyi és Élelmezésügyi Intézettől, egy helyi vaskereskedés és egy nagyobb üzletlánc is támogatja a menhelyet, és egyéni támogatók is akadnak.
A mákfüggő hattyúk kálváriája
A nyár elején a Pat és Izsa közti mákföldeken tanyázó hattyúktól volt hangos a sajtó. A madarak károkat okoztak, és agresszíven viselkedtek az ópiátokat is tartalmazó mák fogyasztása miatt. János részt vett a mentésükben, az erősebb, jobb állapotban lévő hattyúkat a közeli vízpartokra szállították. Néhányukat pedig a marcelházi központba vitték. Sokukat nem lehetett megmenteni, mert függővé váltak. A mák tönkretette az emésztőrendszerüket, de nem voltak hajlandóak más táplálékot magukhoz venni, így dehidratálódtak, elgyengültek, és elpusztultak. Az erősebbeknek két-három hét alatt kitisztult a szervezetük, majd mehettek vissza a szabadba.
A természetfilmes látogatása
Ahogy a madárkalitkák közt sétálunk, János lelkesen meséli, hogy néhány hete Nigel Marven brit dokumentumfilmes – aki évekig dolgozott David Attenborough-val – látogatta meg őt filmes csapatával. Marven a Wild Slovakia című projekten dolgozik, melynek célja, hogy megismertesse a világot az itt élő legkülönlegesebb állatfajokkal. Ilyen állat például a mocsári teknős is, mely Szlovákia egyetlen őshonos, vadon élő, kritikusan veszélyeztetett teknősfaja. A film egyik operatőre Jánost kérte meg arra, hogy keressen egy olyan területet, ahol nyugodt körülmények közt filmezhetők le a teknősök.
A réti sas, aki Regi névre hallgat, egy etetéskor csontig belevágta a karmát János kezébe, a fia és egy állatorvos kellett ahhoz, hogy leszedjék róla, majd mehetett tetanusz elleni oltásra
Vaduló réti sas A jövő kihívásai
A jövő problémája az, hogy a növekvő népesség, a tájjal való meggondolatlan és arrogáns gazdálkodás, a gazdasági növekedés és az életszínvonal javításának erős nyomása még mindig szembemegy a vizes élőhelyeink fenntartásával. A vizes élőhelyek és fajok elvesztése és pusztulása évszázadok óta zajlik, és a világ minden régiójában fokozódik. Miközben az emberi társadalomhoz való hozzájárulásuk globális értéke a becslések szerint évi 15 trillió dollár (2010-es adat), ami a bolygónk összes természetes rendszere által az emberi társadalom számára biztosított teljes érték 45%-a. A vizes élőhelyek pusztulnak a leggyorsabban más ökoszisztémákhoz képest.
A vizes élőhelyek egyre fontosabb szerepet kapnak az árvízvédelemben, az özönvízszerű esőzések és egyéb szélsőséges időjárási események hatásait segíthetnek enyhíteni. A vizes élőhelyek gondozásának ezért a társadalom legfontosabb prioritásai közé kell tartoznia.
Epilógus
Mikor a darvak hangját hallom, krúgatásuk mintha a múlt hívása lenne. Semmi nem tudja jobban fenntartani bennem az érthetetlen nosztalgia érzetét, mint a darvak, amelyekkel soha nem találkozhattam testközelből a szülőföldünkön. Ebben rejlik számomra a mocsarak szomorúsága. Úgy érzem, büszke sértettséggel mellőznek minket és ezt a tájat. Ahogy Aldo Leopold írta, a mocsarak legnagyobb értéke a vadságuk, érintetlenségük, és a darvak ennek az inkarnációi.
Szöveg: Fodor Péter
Kapcsolódó cikkünk
Az ártéri erdőt a folyó szülte és élteti, a víz határozza meg. A folyó rábízza a vizét az erdőre, mintha szülő bízná gyermekére a hagyatékát, hogy helyesen gazdálkodjon vele. Az erdő gazdálkodása az élőhelyek sokaságában és a dinamikában, a gyorsan változó körülményekben mutatkozik meg. No meg a bámulatos fajgazdagságban. Nemhiába tartják a trópusi esőerdők megfelelőjének.
Az ártéri erdőknek már csak néhány háborítatlan maradványa található nálunk. A Duna melletti erdőkben sétálva jobbára már csak az egykori ligeterdők helyén termelt ültetvények egyenes sorait láthatjuk. Az ártér tehát megmaradt, ám faösszetétele változott.
Erdőknek hívjuk ezeket, ám sokkal inkább különféle fás részek, holtágak, nádasok, rejtett vízfolyások, időszakos tavacskák, tocsogók mozaikjai. Oda-vissza világok. Az áradás feltölti ezeket a helyeket, majd az apadás szépen le is húzza a vizüket.
A folyók hullámterében a buja növénytakaró tovább tartja, lassítja az árhullámok vizét. A látszólagos rendetlenség, káosz hozza a magasabb fokú rendet a természetnek ebbe a szegletébe.
Az ártéri erdők legfontosabb szerepe a vízháztartás. Hatalmas fáik nagy mennyiségű víz felvételét és megtartását teszik lehetővé, szabályozzák a vízeloszlást. A vizet, amit áradáskor a testükbe zárnak, később párologtatással juttatják vissza környezetükbe, csökkentve annak páraéhségét s az aszályok kialakulását. Úgy tűnik, a szélsőségek korában élünk. Esetenként környezetünk sem tudja kivonni magát a klímaváltozás okozta kilengések alól, ám az ártéri erdő stabilizál. A víz tárolása, szabályozott elvezetése csökkenti a csapadékos és aszályos időszakok vízellátási szélsőségeit.
Növényvilág – függőleges kuszaság, vízszintes rendezettség
Az ártéri erdők növényvilága alkalmazkodott az áradások és a szárazabb időszakok váltakozásához, új folyóágak születéséhez, mások berakódásához – tehát a táj folytonos átalakulásához. Attól függően, hogy az ártér egy-egy része milyen gyakran és milyen hosszú ideig kap elöntést, jellemző sávokban borítja a növényzet.
A folyókat a rendszeresen elárasztott mélyebb részeken bokorfüzesek szegélyezik. A folyótól távolabb puhafás liget-erdőben találjuk magunkat. Itt a fehér és a törékeny fűz, a fehér és a fekete nyár, no meg a mézgás éger nő.
A ligeterdőre jellemző a „fátyoltársulás”, ezek a nagyobb növényekre telepedő kúszónövények, amelyek összekapcsolják a szinteket. Helyenként teljes zöld függönyt alkotnak. A kúszónövények, avagy liánok kusza, zabolátlanul burjánzó rengetegétől lesz olyan vadregényes az ártér. A komló, az erdei iszalag, az ebszőlő csucsor, valamint az idegenhoni fajok, mint a parti és vadszőlő vagy a süntök – ezek mind-mind hozzájárulnak a dzsungelérzethez.
Az aljnövényzet sok tagját, így a nagy csalánt is nemes egyszerűséggel gyomnak nevezzük, pedig őshonos, szerves része az itteni erdőknek. De mellette akadnak szebb, dekoratívabb tagjai a növényvilágnak, amelyek tavasszal-nyáron szőnyegként borítják el az árteret, mint például a tavaszi és nyári tőzike.
A keményfa ligeterdők feljebb, az elöntéstől mentes részeken jelennek meg. Méltóságteljes uralkodó fajaik a kocsányos tölgy, a kőris és a szil. Az alattuk virító apróságok hada igen gazdag, csillagvirágok, keltikék, medvehagyma, salátaboglárka és még sok más kap itt elegendő fényt a tavasz során.
A víz közvetve, a fákon keresztül rendkívül sok úgynevezett mikroélőhely kialakulását teszi lehetővé, amelyekhez számos speciális igényű állatfaj kötődik. A fák itt gyorsan nőnek, gyakoriak az olyan faóriások, amelyek elbírják a nagyobb testű madarak – pl. fekete gólya, rétisas néha több mázsás gallyfészkeit. A füzek és nyárfák fája puha, ezért a harkályok könnyen dolgoznak a belsejükbe odúkat. Főleg a két legnagyobb fajuk, a fekete harkály és a zöld küllő készít olyan méretű odúkat, amelyeket más madarak, kisemlősök is használnak. Lakóhely tekintetében nemegyszer nagyon erős más fajok ráutaltsága ezekre a madarakra. Ha pedig az idős fák egy-egy része letörik, holtukban is számos fajnak kínálnak élőhelyet az erdő alján.
A négyek társasága
Ez a csoportosítás ugyan nem hivatalos kategória, ám a következő négy, nagy testű állatfajról elmondható, hogy tényleg meghatározói az ártéri erdőknek. A két madár a ritkaság, a két emlős pedig – épp ellenkezőleg – a túlszaporodás miatt érdemel figyelmet.
A fekete gólya
Összetéveszthetetlen szimbóluma a sértetlen ártereknek. Fehér unokatestvérétől eltérően nem kér az ember közelségéből, sem az emberi tevékenység bármilyen formájából. Hatalmas, öreg, őshonos fáink a vízzel bőven ellátott ártérben előszeretettel ágaznak szét, buja koronát hozva létre. Ezekben az elágazásokban fészkel a fekete gólya. Csőre és lábai vérvörösek, ám a tollazatában a fekete szín dominál, amely közelebbről nézve gyönyörű, sajátos zöldes-lilás színben irizál, már ha a nap fénye megfelelő szögben éri testét. És ezekben a pillanatokban a fekete-fehér madár a szemünk láttára válik sokszínűvé. Míg a fekete-fehér tollazat meg a vörös kontrasztjának vonalai élesek, jól láthatók, ebben az irizálásban van valami megfoghatatlan, tűnékeny. Meg-megjelenik, majd elillan, tovasuhan, tündöklő olajfoltként kergetőzik a gólya testén.
A rétisas
Az ártér csúcsragadozója, s aki látta már fenségesen szárnyalni az erdő felett, nemigen szállna vitába ezzel a megállapítással. Megjelenése, szárnyfesztávolsága, de akár több méter magas fészkének látványa is tiszteletet parancsol. Jellegzetes, dallamos hangja pedig különleges kulisszája az ártéri életnek. Talán soha nem volt gyakori nálunk – ezt egyébként a táplálékláncban betöltött szerepe sem engedné meg –, viszont még ritkaságában sem tudtuk megbecsülni. A múlt század végén, amikor az ártéri erdőinkben oly jellemző tarvágással sikerült élőhelyeinek nagy részét likvidálnunk, a rétisas kipusztult. Aztán visszatért, holott csupán kis foltokban sikerült megóvni érintetlen erdőt, teret, környezetet e nagyon érzékeny élőlény számára. Zavartalan nászrepülésről, udvarlásról, ami január környékén zajlik, szó sem lehet. Ennek ellenére, kész csodaként, a madarak visszajöttek, s minden évben költenek itt.
A vaddisznó
A vaddisznóról mindent tudunk, gondolhatnánk. Pedig életének nagy része, az ártér nehezen megközelíthető részei, nádasai, a dagonyázó vagy pihenőhelyei rejtve maradnak előlünk. Talán ez az egyik legjobban félreismert erdei lény. Szociális, intelligens, az egyedek kötődnek egymáshoz, szükségük van az érintésre. És igen, olykor durvának és zajosnak is tűnhetnek, de ők így, „ olaszosan” intézik a maguk dolgait. És a vaddisznó is beszédes példája annak, hogy a klímaváltozás milyen változatos módon tud bekeverni az életünkbe. A Bécsi Állatorvos-tudományi Egyetem vadbiológiai munkatársai 12 európai ország és az elmúlt 150 év hőmérsékleti és csapadékmennyiségi adatait összehasonlítva azt a következtetést vonták le, hogy az enyhébb telek után mindig jelentősen megnőtt a vaddisznók száma, a kemény teleken viszont csökkent. Ez azt jelentette, hogy az állomány önmagát szabályozta, a hideg idő megfékezte a túlszaporodást. A melegebb teleken ennek pont az ellenkezője történik. Az egyre enyhébb telek a vaddisznók egyedszámának exponenciális növekedését idézik elő.
A gímszarvas
Ha van emlős, amelynek jót tett az ártér vízmentesítése, akkor erdeink királyának, a gímszarvasnak mindenképpen. Az egykor mocsarasabb vidék, bőséges vízborítás kevesebb, élelmet biztosító fafajnak adott otthont. Viszont most a szárazabb részeken akár el is szaporodhatnak például a tölgyek, kiváló táplálékforrást biztosítva az őszi időben, a télre való felkészülés során. Ez, valamint ragadozóink kiirtása okozta e nemes vad elszaporodását. A rendszeres és egyben mégis szeszélyesen érkező árvizek nemigen kedveztek a szarvasnak. Később a legeltetők láttak benne konkurenciát, ám ez az életforma is a múlté már. Érdekes módon tehát a folyók szabályozása és az ősi életmód letűnése jót tett a szarvas elszaporodásának.
A nagyvadállomány kártétele az ártérben nem újkeletű probléma. A vaddisznó a tölgymakkért rajong, míg a gímszarvas a friss hajtásokért.
Veszélyek
Az árteret elvágtuk a folyótól. Az egyenes folyó sodrása erősebb, medre mélyül, még nagyobb áradáskor sem tud befolyni az egykori árterekbe. A nagy vízigényű fák sínylődnek, gyengülnek. Helyüket inváziószerűen veszik át más fafajok, mint például az északi-amerikai jövevények – a zöld juhar, az amerikai kőris vagy a cserjeszinten a gyalogakác. De a liánok sincsenek biztonságban – a vadszőlő vagy a süntök sem őshonosak. Könnyű terjedésüket maga a folyó is gyorsítja, hisz völgyében, hathatós szállítóképessége révén is terjednek. Gyakorlatilag tehát ártéri erdeink teljes növénytakarója kicserélődőben van, az egész erdőkép átalakul, ami törvényszerűen maga után vonja egyes állatfajok megváltozását, szegényedését is.
Ahogy kivontuk a vizet a tájból, ezzel arányosan pusztulásra ítéltük az ártéri erdőket is. Maradványaik mára a töltések közé szorultak. Egyes elemzések arra utalnak, hogy alig egy százaléka maradt meg csupán eredeti kiterjedésüknek! Ám velük s a fajok sokaságával együtt más is elpusztult: életmódok, mesterségek, a rideg állattartás, a halgazdaság, a méhészkedés, a malmok s még sok minden más is odaveszett.
Helyszínek
A Duna Menti Ligeterdők Tájvédelmi Körzeten belül találkozhatunk még néhány helyen az eredeti állapotokat idéző ártéri erdővel. A csaknem két méter magas csalánrengeteg, szúnyogok és pókok nyilván nem hozzák meg a kedvet a felfedezésükhöz, ám a kora tavasz vagy késő ősz, esetleg a tél ideális időszak az ilyen helyek felfelfedezésére, megértésére.
Bős magasságában, bent az erdőben, főleg a holtágak, mélyedések partjain találhatunk még puhafás ligeterdőket, melyek könnyen felismerhetők fűzfáikról. Ilyen hely az Isztrága mocsárvilága is.
Medve környékén pedig a medvei ártér nyújt talán még könnyebben elérhető, őseredeti ártéri élményt.
Szerző: Fodor Péter
Kapcsolódó cikkünk
Egy hely, ahol odaadással gondoskodnak minden állatról
A béke szigetére érkezünk, Bogár János madár- és kisállatmentő központjába. Különféle madárhangok kísérik az utunkat a lugasba, ahol madármintás pohárba kapunk üdítőt. A mellettünk lévő ketrecben mókus szaltózik, pár hete még le volt bénulva, itt viszont visszakaphatta vidám mókuséletét. A lehető legjobb helyre került, ahogy a többi kis páciens is.
Bogár János gyerekkora óta foglalkozik állatokkal. A nagyszülei postagalambokat tenyésztettek, de voltak lovaik, bárányaik, baromfiaik meg még mindenféle más állatuk. „A galambok nagyon különlegesek, mert szabadon vannak, mégis visszajönnek. Aztán elkezdtem a többi madárral is foglalkozni. Természetfilmeket néztem, könyveket gyűjtöttem róluk. Már tizenévesen ápoltam vércséket, héjákat, egerész-ölyveket, varjúkat. Akkor még a törvény engedte az ilyen jellegű madarak otthoni tartását” – meséli János, aki autodidakta módon tanult meg mindent a madarakról: hogyan élnek, hogyan kell őket ápolni, sőt még azt is, hogy hívják őket latinul.
A sérüléstől a kirepülésig
Az állatmentő központ Bogárék családi házának telkén található. Két éve nyílt meg hivatalosan, azóta pedig folyamatosan bővül. Nyugodt környezetben, a kíváncsiskodó szemektől távol lábadozhatnak a négy- és kétlábú kis páciensek, jelenleg nagyjából ötvenen. Vannak állandó lakók, házi kedvencek, halak, békák, szabad madarak is az állatállományban. A kaputól nem mesze például egy keverék kutyus figyel minket, őt egy komáromi lakásból mentették ki, mert a gazdája nem törődött vele. Itt végre van tere a boldog kutyaéletre. De ha körbenézünk, láthatunk aranyhalakat, békákat, teknősöket, macskákat is. Vendéglátónktól megtudom, hogy vendégeskedett itt már egy hód is, akit egy kutya tépett meg. Sajnos nem élte túl, túl mélyek voltak a sebei.
A madarak hátul vannak. Oda kell figyelni az elhelyezésükre, hiszen nem lehetnek együtt az éjjeli és nappali madarak, ahogy a rovarevők sem a húsevőkkel, és ez csak néhány a betartandó szabályok közül. De János mindenre gondol. „Vadmacska páciens még nem volt, de ha úgy alakulna, akkor helye az lenne, hiszen folyamatosan fejlesztünk” – mondja.
Hogy hogyan kerülnek ide a sérült állatok? A leggyakrabban a természetvédelem munkatársai hozzák őket. Akik tudnak a marcelházi menhely létezéséről, azok sokan eleve Jánost hívják, ha sérült állatot találnak. János az évek során már megtanulta, hogy melyik sérülést hogyan kell ellátni, de kapcsolatban van állatorvosi klinikákkal is, szorosan együttműködik Andrej Alaksa állatorvossal, az ország azon állatorvosainak egyikével, akinek a madarak gyógyítása a szakterülete.
Ha egészen pici fiókaként kerülnek a menhelyre a madarak, akkor általában három hónapra van szükségük a felépüléshez.
Az önellátásra képes madarak repülhetnek ki.
„Ha már rendesen vadásznak, hordják magukkal az élelmet, és nem lent a földön esznek, akkor mehetnek. Jó több madarat is egy kalitkába tenni, mert féltik egymás elől az ennivalót, és ebből is ki lehet szűrni, hogy melyik egyedek a gyengébbek. Kirepülés előtt minden madarat meggyűrűzünk, így később követni tudjuk, merre járnak” – magyarázza.
Sajnos Bogár János sem tud csodát tenni, így voltak állatok, amelyek a menhelyen pusztultak el, nem lehetett őket megmenteni. A tetemeket kijelölt helyen kell elásni, szigorú előírásoknak megfelelően.
Törött szárnyú gólya
Bogár János három műszakban dolgozik az egyik helyi élelmiszeripari üzemben, mégis van ideje az összes állatot rendben tartani. Sőt, polgári társulást is vezet, melynek tagjaival leginkább az invazív növények irtásán dolgoznak, de saját készítésű madár-etetőket, madárodúkat, tájékoztató táblákat is helyeznek ki, valamint madarakat gyűrűznek. A vadászvizsgát azért tette le, hogy szabadabban járhassa a természetet, illetve az öreg vadászoktól tanulhasson az állatokról. A környezete hamar észrevette, hogy milyen jól bánik a tollas és tollatlan barátokkal. „Összeismerkedtem Lengyel József zoológussal, aki az állami természetvédelemnél dolgozik. Egyszer csak hívott, hogy talált egy törött szárnyú gólyát, elhozhatná-e? Elhozta, megnéztem, ápoltam. A gólya életben maradt, meggyógyult. Lengyel úr látta, hogy tudok vele bánni, ezért rákérdezett, hogy bevállalnék-e esetleg több madarat is. Így jött az ötlet, hogy hozzunk létre egy mentőállomást. Egyébként csak 5-6 ilyen önkéntes állomás van Szlovákiában, a legközelebbi Pozsonyborostyánkőn (Borinka).”
Ragaszkodó páciensek
Bogár János hihetetlen türelemmel és odaadással gondoskodik az állatokról. Nem csoda, ha az állatok ragaszkodnak hozzá. „Az egyik kuvik, akit kiengedtünk, még két hétig visszajárt hozzánk. Sötétedéskor mindig hallottuk a hangját, válaszolt a füttyögésemre, aztán egyre messzebb és messzebb ment, majd eltűnt. A madár addig ragaszkodik, amíg kicsi. Amint elkezd megváltozni a tollazata, egyre inkább távolodik az embertől, de vannak egyedi, igazán ragaszkodó esetek is” – mondja a madármentő. A beszélgetésünk alatt is károgó kis varjú például hiába lett elengedve a Duna partján, inkább visszaszállt gondozója autójába, jelezvén, hogy szeretne vele hazamenni.
Vannak bentlakó páciensek is, akik a vadonban már nem tudnának teljes életet élni a sérülésük miatt. „Keltettünk már gyöngybaglyot is inkubátorban. A koronavírus-járvány idején ugyanis az egyik állatkert likvidálta a húsevő madarait, mert nem volt bevétel. A gyöngybaglyok hozzánk kerültek, lett két kicsinyük, megtanultak vadászni. Különleges élmény volt végigkövetni a fejlődésüket.”
Egy Lujza névre keresztelt fülesbagoly is belopta magát a Bogár család szívébe: „Annyira ragaszkodott a feleségemhez, hogy amikor megpróbáltuk szabadon engedni, nem akart elrepülni a válláról. Végignézte, ahogy a többi madár elrepül, de ő csak ült. Baglyoknál ritkaság, hogy így megszokják az embert.”
Mit eszik a kígyászölyv?
Tiszteletét tette a menhelyen egy kígyász-ölyv is, mely súlyosan veszélyeztetett fajnak számít. Amikor ide került, az önkéntes madármentő problémákba is ütközött: „A hüllővédők azt mondták, nem szeretnék, hogy itt ilyen madár legyen, mert minden hüllő védett, és nem egyeznek bele, hogy én kígyókkal, békákkal etessem a madarat. De mivel ennek a madárnak ez a tápláléka, ezt kell neki adni. A kígyóbőrrel tisztítja például a gyomrát. Több hivatalt is felhívtam, elmondták, hogy mivel ez egy súlyosan veszélyezetetett faj, nyugodtan adjam neki azt, amit eredetileg is eszik. A kígyászölyv képes egy egyméteres kígyót akár másfél perc alatt lenyelni egészben. Másfél hónapot volt itt, söréteket találtak benne. Meg lehetett menteni, de szerencséje is volt, mert ha egy kicsit alacsonyabban repült volna, nem éli túl a lövést” – emlékezik vissza a madármentő.
Mindeközben egy őzike sétálgatott a kertben, őt János felesége eteti kecsketejjel. A kis Bambi egyébként különösen szereti a gyümölcsfák leveleit, és a szőlőlevet is jó csemegének gondolja.
Segítő kezek
A marcelházi menhely családi vállalkozás. Jánosnak a felesége és a fia segítenek az állatok körüli mindennapi teendőkben. Van mit csinálni. Nyáron például oda kell figyelni, hogy ne rohadjon meg a melegben a hús, az éjjeli állatokat éjjel kell ellátni, a sérülteket állatorvoshoz kell vinni, tisztítani kell a sebeket, és még sorolhatnánk. Ottlétünkkor a legigényesebb páciens a sárgarigó volt. Mivel rovarevő madár, legfeljebb ötóránként ennie kell. A bogár lehet szárított is, de a házilag felállított légycsapdában talált falatok a kedvencei.
A jól teljesítő menhelyeket az Állami Természetvédelmi Hivatal (ŠOPSR) anyagi támogatásban részesíti, de jön segítség a ragadozó madarak védelmét szolgáló civil szervezettől (Ochrana dravcov na Slovensku) és a Komáromi Regionális Állategészségügyi és Élelmezésügyi Intézettől, egy helyi vaskereskedés és egy nagyobb üzletlánc is támogatja a menhelyet, és egyéni támogatók is akadnak.
A mákfüggő hattyúk kálváriája
A nyár elején a Pat és Izsa közti mákföldeken tanyázó hattyúktól volt hangos a sajtó. A madarak károkat okoztak, és agresszíven viselkedtek az ópiátokat is tartalmazó mák fogyasztása miatt. János részt vett a mentésükben, az erősebb, jobb állapotban lévő hattyúkat a közeli vízpartokra szállították. Néhányukat pedig a marcelházi központba vitték. Sokukat nem lehetett megmenteni, mert függővé váltak. A mák tönkretette az emésztőrendszerüket, de nem voltak hajlandóak más táplálékot magukhoz venni, így dehidratálódtak, elgyengültek, és elpusztultak. Az erősebbeknek két-három hét alatt kitisztult a szervezetük, majd mehettek vissza a szabadba.
A természetfilmes látogatása
Ahogy a madárkalitkák közt sétálunk, János lelkesen meséli, hogy néhány hete Nigel Marven brit dokumentumfilmes – aki évekig dolgozott David Attenborough-val – látogatta meg őt filmes csapatával. Marven a Wild Slovakia című projekten dolgozik, melynek célja, hogy megismertesse a világot az itt élő legkülönlegesebb állatfajokkal. Ilyen állat például a mocsári teknős is, mely Szlovákia egyetlen őshonos, vadon élő, kritikusan veszélyeztetett teknősfaja. A film egyik operatőre Jánost kérte meg arra, hogy keressen egy olyan területet, ahol nyugodt körülmények közt filmezhetők le a teknősök.
A réti sas, aki Regi névre hallgat, egy etetéskor csontig belevágta a karmát János kezébe, a fia és egy állatorvos kellett ahhoz, hogy leszedjék róla, majd mehetett tetanusz elleni oltásra
Vaduló réti sas Szerepek összhangban
Sajnos a vízgazdálkodást illetően rövidlátóak voltunk a múltban – s még manapság is azok vagyunk. A többségében külföldön eredő vízfolyásainkat minél előbb igyekszünk levezetni, gyorsan átfolyatjuk a területünkön. Így egyre kevesebb felszíni vizünk van. A halastavak egyik legfontosabb szerepe pontosan a felszíni vizek megtartása. Mindez kedvezően hat a környezet mikroklímájára is. És bizonyos mértékben képesek befogadni a belvizet vagy az árvizeket is – ez talán az egyik leg(költség)hatékonyabb belvíz- és árvízvédelmi forma.
Ami a természetvédelmi funkciójukat illeti, a halastavak legfontosabb szerepe egyértelműen az, hogy vizes élőhelyként maradnak meg a tájban. Nemcsak táplálkozó- és élőhelyet jelentenek sok madárfajunk számára, de sekély vizük, leeresztett iszappadjaik vonulásuk során eszményi pihenőhelyet is nyújtanak nekik.
Helyenként a védett vagy veszélyeztetett halfajok, mint például a szivárványos ökle, a csíkfajok és a lápi póc utolsó refúgiumai, azaz menedékei. De említsük meg a kevésbé kedvelt, ám annál jelentősebb, fontosabb szereplőket, a kétéltűket, valamint hüllőket is, hisz számukra az ilyen sekély vizes részek létfontosságúak. A növényvilág is profitál a specifikus gondozásból. A tavak nagyszerűen vegyítik egymásba a nyílt vizet és a parti növényzetet. Gyékényesek, sásosok, nádasok a partok mentén, valamint fűzbokrosok, fűzfák a gátjaikon, partjaikon.
Szerepek rangsorban
Nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy a halastavak szerepe elsősorban a haltenyésztés. A természet és a madárvilág csak másodhegedűs lehet. Ha ezeket a szerepeket megfordítanánk, az egész rendszer borulna. A természetvédelem érdeke is, hogy fennmaradjon a halgazdálkodás. Hiszen ha nem lenne az emberi érdek, megszűnne a tavak értelme is, annak pedig hosszú távon a természet látná kárát.
Ez egyébként a helyi lakosság érdeke is, hiszen megfelelő menedzselés mellett ezek az élőhelyek növelik a térség vonzerejét, amennyiben van akarat a kontrollált ökoturizmus és madármegfigyelés fejlesztéséhez. Márpedig lehetőség bőven akad. Többeket lehet bevonni a természet megismerésébe, miközben tehermentesítjük a vadabb, sérülékenyebb vizes élőhelyeket, mocsarakat, ahol az emberi jelenlét zavaró lehet. Így elkerülhetjük, hogy az utolsó érintetlen vizeink környékét romboljuk szét a rekreáció, a természetjárás és az ökoturizmus címszavakkal.
Földi paradicsom kicsiben
Sok halastó magában is természetvédelmi státusszal rendelkezik, vagy egy nagyobb védett terület (nemzeti park), nemzetközi természetvédelmi hálózat (Natura 2000) része. De akár nemzetközileg fontos madaras élőhelyként és Ramsari (vizes) területként is nyilvántarthatják.
Ide tartoznak például az abonyi halastavak is. Szlovákia egyik legkisebb, ugyanakkorfajokban az egyik leggazdagabb vízi ökoszisztémája található ezen a területen, mindössze 92 hektáron. 65 madárfajnak biztosítanak otthont a Csallóköz szívében – ebből 51 vízi, illetve vízhez kötődik, 21 pedig itt is fészkel.
Az ember és a természet számára is kedvező helyzet azóta áll fenn, mióta a közelben lévő Pozsonyivánka szakközépiskolájában 1993-ban megalakult a halgazdálkodási szak. Az iskola megkapta kezelésbe a halastavakat, amiket a diákok oktatására, halak nevelésére, és nem kommersz halászatra vagy sporthorgászatra használnak. A kíméletes gazdálkodásnak köszönhetően a parti növényzet természetes módon őrződik meg. A tó vízszintje épp megfelelő, a fészkek így biztonságban vannak, a récék vadászata ősztől engedélyezett. Három európai jelentőségű faj, a törpegém, az üstökösréce és a kendermagos réce itteni előfordulásának és költésének köszönhetően kapta meg a védelmi státuszt, de országos tekintetben is fontos fészkelőhely a tücsökmadár és a cserregő nádiposzáta számára is.
Kapcsolódó cikkünk
Nyárutó a Duna csallóközi árterében. A holtágak vize már hetek óta apad, előtűnnek iszapos partjaik. A madárvonulás és szarvasbőgés kezdete ez az időszak. Általában ilyen helyeken fekszem rejtekben, mocsárgőzben. Előttem madarak csapatai, főleg kócsagok és gémek. De itt pásztázzák a vizet a fekete gólyák is. A sekély vízben rekedt halak százai-ezrei teszik vonzóvá a helyet. Róka látogatja a partokat, a csalóka iszapban vaddisznók járnak-kelnek. Igazi vad paradicsom ez. Egyike az utolsóknak.
A holtágak, a Duna gyermekei, „mellékhajtásai” régebben keresztül-kasul szőtték a vidéket, magas vízálláskor elvezették és kordában tartották az emelkedő vizet.
A holtágak partján mintha az elhagyatottság világában járnánk. Mindent körbeleng az érintetlenség szelleme. Az ember ritkábban fordul itt meg, ha nyomot is hagy a tájon, azt a természet aránylag ügyesen eltünteti. A víz folyamatosan elvisz, átrendez, kitakarít, vagy éppen behord, lerak. Messziről szállítja hordalékát vagy távoli helyek ismeretlen sorsú fatörzseit. Talán ezek az ártér legérintetlenebb részei. Hajnali vagy esti misztikus hangulatukat nehéz leírni, ám annál intenzívebben lehet megélni.
Születés és megszűnés
Hogyan is alakul ki a holtágak világa? Ahol a folyó vize le tud lassulni, ott lerakja a hordalékát. Ahogy ez felgyülemlik, arra kényszeríti a vizet, hogy kitérjen, megkerülje a saját maga által lerakott üledéket. Így egy kanyarulat jön létre, amely egyre hangsúlyosabb, hasasabb lesz, idővel felveszi egy patkó, vagy inkább az ómega betű (Ω) alakját. Majd jön egy akkora vízhozam, hogy erős sodrásával átvágja a patkó tövét. A fizika törvényeit követve, a könnyebb utat választva nem a kanyar vonalát fogja követni, végigfolyva a patkón, hanem egyenesen folyik majd tovább. Majd újra és újra megteszi ezt a hosszú évek alatt. Ezzel szép lassan levágja a patkót, a kanyart a folyótól, s az holtággá válik. Az elszigeteltsége egyre hangsúlyosabb lesz, egyre ritkábban jut víz az egykori folyókanyarba. Mocsarasodik, majd idővel lassan kiszárad.
Az évtizedek, évszázadok alatt a víz-ellátottsággal együtt változik a növénytakarója is. A vízinövényeket sás, nádas váltja fel, majd bokrok. Végül a holtág megszűnik létezni – feltöltődik, fák telepednek meg rajta, erdő lesz a helyén.
Máshol viszont épp új holtág van születőben. Ebben rejlik a folyamat szépsége – legalábbis addig, amíg nem zárjuk kordába a folyókat.
Boldogulás egy változó világban
Mivel az ártéren belül is a holtágak és morotvák a legdinamikusabban változó élőhelyek, nem csodálkozhatunk azon, hogy lakóik is folyamazosan alkalmazkodnak a változáshoz.
A vándorkagyló
Manapság helyenként teljesen ellepi az ártér víz borította részeit. Felfelé terjed a Fekete-tenger folyóinak alsóbb szakaszaiból. A hajózás könnyíti meg a dolgát, tömegesen telepszik meg a hajótesteken, így jutott el hozzánk is. Itt az ártérben fekvő holt fákon telepedett meg, kiszorítva az őshonos puhatestűeket. Inváziós faj tehát, de a beözönlésnek sem kell egyoldalú folyamatnak lennie, nem feltétlenül jelent katasztrófát. Ahogy a kagylót behozza az áradás, felgyülemlik a kopolyákban, vízzel telt mélyedésekben. Tömeges elszaporodása ebben az esetben akár áldásként is tekinthető – a holtágak nagyobb testű látogatói, így a vízi madarak és vaddisznók számára kifejezetten fontos táplálékforrás.
A halott fa szerepe
Az elhalt fák nem csupán kagylók gyűjtőhelyei, egy egészen más közösségnek is otthon nyújtanak. Mégpedig a mohák sokaságának, melyek áldásos tevékenysége abban rejlik, hogy szivacsként magukba szívják, s meg is tartják a nedvességet, majd párologtatással mérséklik a klíma kilengéseit az ártérben. Fontos szabályozók tehát.
A fekete gólya
Az ilyen erdőkben megbújó, megtelő-leapadó vizek szolgálnak táplálkozóhelyéül. Nagy kóborló, de luxus is lenne a helyhezkötöttség az ártér dinamikus világában. Az ártér és a folyó szövevényes kapcsolata talán számunkra láthatatlan, ám az itt élő madarak, így a fekete gólya számára is a holtágak igazi terülj, terülj asztalkámat jelentenek. Áradáskor a vízzel együtt halak kerülnek a holtágakba, a kopolyákba. Majd a víz elvonulásával ezek a mélyedések csapdában tartják őket, az apadással egyre kisebb helyen összezsúfolódva. Egyre nagyobb a tolongás a víz alatt és a víz felett is. A bőség ideje és helye ez a madarak számára.
A törpeharcsa és feketetörpeharcsa
Az ellentétes oldalon, a zsákmány szerepében újabb szereplők tűnnek fel, mégpedig a törpeharcsák. Túlszaporodásuknak egyértelműen vannak negatív hatásai a hazai halvilágra, ám tagadhatatlan, hogy ebből a madárvilág is profitál. Amerikából érkeztek, és rugalmas túlélési stratégiájuk, szaporodási szokásaik – többek között a szülők áldozatos felügyelete az utódokra – igazi nyertesekké tette őket. Tömegével fordulnak elő a holtágakban. Ez, valamint ízletes húsuk kívánatos célponttá teszi őket.
Fekete Zoltán medertúrái
A Csallóközben csak néhányan ismerik behatóan ezen különleges élőhelyek titkait. Egyikük a bősi erdész, Fekete Zoltán. Több mint egy évtizede az ő újító ötlete volt az élménytúrának is beillő mederjárások megszervezése, elindítása. Nincs nála avatottabb vezető, tapasztalata és gyakorlata segít abban, hogy eligazodjunk ezeken a helyeken. A túra során folyton szembesülhetünk a víz erejével. Ideális ezeket a helyeket télen, fagyos időben végigjárni, amikor befagynak a többnyire iszapos, nehezen járható partok, ráadásul akkor a legalacsonyabb a vízállás is.
Tavasszal a holtág egészen más arcát mutatja. A felmelegedést használják ki a kétéltűek a szaporodásra és a peterakásra. Rengeteg csomóba lerakott békapetére bukkanhatunk a vizekben. A medrek lankás partjait helyenként közvetlenül a víz mellett fiatal fűzfahajtások vesszői lepik el, bizonyítékául annak, hogy ez a környezet az egyik legdinamikusabb élőhely. Az élet gyorsan elfoglalja a felszabadult területeket. A mederjárások alkalmával találkozhatunk a vaddisznók nyomaival: a holtágak iszapjában igazi dagonyázókádakat, valamint túrásokat hagynak maguk után.
Veszélyek
A folyószabályozások miatt a holtágak egyre inkább kihaló, veszélyeztetett élőhelyek lettek. Az értékes ártéri élőhelyek, a valaha jobb napokat látott holtágrendszer fenntartására a bősi vízerőmű megépítése óta nincs más alternatíva, csak a művi árasztás. Elmaradása vagy nem megfelelő kivitelezése az elmúlt évtizedekben az értékes élővilág fokozatos degradációjához, vízkészleteink megcsappanásához vezetett.
Az Alpok vize tölti fel a holtágainkat. Nálunk ennek a víznek a nagy része a víz-erőmű és a felvízcsatorna üzemeltetéséhez kell. „Szomjuktól” függ az, mennyi víz marad az ártér számára. Először emberi létesítményeinket kell megitatni, aztán jöhet csak az ártér, a holtágak, a természet igényeinek kielégítése. Ami hosszú távon egybefonódik a mi érdekünkkel is.
Szerző: Fodor Péter
Kapcsolódó cikkünk
Az ártéri erdőt a folyó szülte és élteti, a víz határozza meg. A folyó rábízza a vizét az erdőre, mintha szülő bízná gyermekére a hagyatékát, hogy helyesen gazdálkodjon vele. Az erdő gazdálkodása az élőhelyek sokaságában és a dinamikában, a gyorsan változó körülményekben mutatkozik meg. No meg a bámulatos fajgazdagságban. Nemhiába tartják a trópusi esőerdők megfelelőjének.
Az ártéri erdőknek már csak néhány háborítatlan maradványa található nálunk. A Duna melletti erdőkben sétálva jobbára már csak az egykori ligeterdők helyén termelt ültetvények egyenes sorait láthatjuk. Az ártér tehát megmaradt, ám faösszetétele változott.
Erdőknek hívjuk ezeket, ám sokkal inkább különféle fás részek, holtágak, nádasok, rejtett vízfolyások, időszakos tavacskák, tocsogók mozaikjai. Oda-vissza világok. Az áradás feltölti ezeket a helyeket, majd az apadás szépen le is húzza a vizüket.
A folyók hullámterében a buja növénytakaró tovább tartja, lassítja az árhullámok vizét. A látszólagos rendetlenség, káosz hozza a magasabb fokú rendet a természetnek ebbe a szegletébe.
Az ártéri erdők legfontosabb szerepe a vízháztartás. Hatalmas fáik nagy mennyiségű víz felvételét és megtartását teszik lehetővé, szabályozzák a vízeloszlást. A vizet, amit áradáskor a testükbe zárnak, később párologtatással juttatják vissza környezetükbe, csökkentve annak páraéhségét s az aszályok kialakulását. Úgy tűnik, a szélsőségek korában élünk. Esetenként környezetünk sem tudja kivonni magát a klímaváltozás okozta kilengések alól, ám az ártéri erdő stabilizál. A víz tárolása, szabályozott elvezetése csökkenti a csapadékos és aszályos időszakok vízellátási szélsőségeit.
Növényvilág – függőleges kuszaság, vízszintes rendezettség
Az ártéri erdők növényvilága alkalmazkodott az áradások és a szárazabb időszakok váltakozásához, új folyóágak születéséhez, mások berakódásához – tehát a táj folytonos átalakulásához. Attól függően, hogy az ártér egy-egy része milyen gyakran és milyen hosszú ideig kap elöntést, jellemző sávokban borítja a növényzet.
A folyókat a rendszeresen elárasztott mélyebb részeken bokorfüzesek szegélyezik. A folyótól távolabb puhafás liget-erdőben találjuk magunkat. Itt a fehér és a törékeny fűz, a fehér és a fekete nyár, no meg a mézgás éger nő.
A ligeterdőre jellemző a „fátyoltársulás”, ezek a nagyobb növényekre telepedő kúszónövények, amelyek összekapcsolják a szinteket. Helyenként teljes zöld függönyt alkotnak. A kúszónövények, avagy liánok kusza, zabolátlanul burjánzó rengetegétől lesz olyan vadregényes az ártér. A komló, az erdei iszalag, az ebszőlő csucsor, valamint az idegenhoni fajok, mint a parti és vadszőlő vagy a süntök – ezek mind-mind hozzájárulnak a dzsungelérzethez.
Az aljnövényzet sok tagját, így a nagy csalánt is nemes egyszerűséggel gyomnak nevezzük, pedig őshonos, szerves része az itteni erdőknek. De mellette akadnak szebb, dekoratívabb tagjai a növényvilágnak, amelyek tavasszal-nyáron szőnyegként borítják el az árteret, mint például a tavaszi és nyári tőzike.
A keményfa ligeterdők feljebb, az elöntéstől mentes részeken jelennek meg. Méltóságteljes uralkodó fajaik a kocsányos tölgy, a kőris és a szil. Az alattuk virító apróságok hada igen gazdag, csillagvirágok, keltikék, medvehagyma, salátaboglárka és még sok más kap itt elegendő fényt a tavasz során.
A víz közvetve, a fákon keresztül rendkívül sok úgynevezett mikroélőhely kialakulását teszi lehetővé, amelyekhez számos speciális igényű állatfaj kötődik. A fák itt gyorsan nőnek, gyakoriak az olyan faóriások, amelyek elbírják a nagyobb testű madarak – pl. fekete gólya, rétisas néha több mázsás gallyfészkeit. A füzek és nyárfák fája puha, ezért a harkályok könnyen dolgoznak a belsejükbe odúkat. Főleg a két legnagyobb fajuk, a fekete harkály és a zöld küllő készít olyan méretű odúkat, amelyeket más madarak, kisemlősök is használnak. Lakóhely tekintetében nemegyszer nagyon erős más fajok ráutaltsága ezekre a madarakra. Ha pedig az idős fák egy-egy része letörik, holtukban is számos fajnak kínálnak élőhelyet az erdő alján.
A négyek társasága
Ez a csoportosítás ugyan nem hivatalos kategória, ám a következő négy, nagy testű állatfajról elmondható, hogy tényleg meghatározói az ártéri erdőknek. A két madár a ritkaság, a két emlős pedig – épp ellenkezőleg – a túlszaporodás miatt érdemel figyelmet.
A fekete gólya
Összetéveszthetetlen szimbóluma a sértetlen ártereknek. Fehér unokatestvérétől eltérően nem kér az ember közelségéből, sem az emberi tevékenység bármilyen formájából. Hatalmas, öreg, őshonos fáink a vízzel bőven ellátott ártérben előszeretettel ágaznak szét, buja koronát hozva létre. Ezekben az elágazásokban fészkel a fekete gólya. Csőre és lábai vérvörösek, ám a tollazatában a fekete szín dominál, amely közelebbről nézve gyönyörű, sajátos zöldes-lilás színben irizál, már ha a nap fénye megfelelő szögben éri testét. És ezekben a pillanatokban a fekete-fehér madár a szemünk láttára válik sokszínűvé. Míg a fekete-fehér tollazat meg a vörös kontrasztjának vonalai élesek, jól láthatók, ebben az irizálásban van valami megfoghatatlan, tűnékeny. Meg-megjelenik, majd elillan, tovasuhan, tündöklő olajfoltként kergetőzik a gólya testén.
A rétisas
Az ártér csúcsragadozója, s aki látta már fenségesen szárnyalni az erdő felett, nemigen szállna vitába ezzel a megállapítással. Megjelenése, szárnyfesztávolsága, de akár több méter magas fészkének látványa is tiszteletet parancsol. Jellegzetes, dallamos hangja pedig különleges kulisszája az ártéri életnek. Talán soha nem volt gyakori nálunk – ezt egyébként a táplálékláncban betöltött szerepe sem engedné meg –, viszont még ritkaságában sem tudtuk megbecsülni. A múlt század végén, amikor az ártéri erdőinkben oly jellemző tarvágással sikerült élőhelyeinek nagy részét likvidálnunk, a rétisas kipusztult. Aztán visszatért, holott csupán kis foltokban sikerült megóvni érintetlen erdőt, teret, környezetet e nagyon érzékeny élőlény számára. Zavartalan nászrepülésről, udvarlásról, ami január környékén zajlik, szó sem lehet. Ennek ellenére, kész csodaként, a madarak visszajöttek, s minden évben költenek itt.
A vaddisznó
A vaddisznóról mindent tudunk, gondolhatnánk. Pedig életének nagy része, az ártér nehezen megközelíthető részei, nádasai, a dagonyázó vagy pihenőhelyei rejtve maradnak előlünk. Talán ez az egyik legjobban félreismert erdei lény. Szociális, intelligens, az egyedek kötődnek egymáshoz, szükségük van az érintésre. És igen, olykor durvának és zajosnak is tűnhetnek, de ők így, „ olaszosan” intézik a maguk dolgait. És a vaddisznó is beszédes példája annak, hogy a klímaváltozás milyen változatos módon tud bekeverni az életünkbe. A Bécsi Állatorvos-tudományi Egyetem vadbiológiai munkatársai 12 európai ország és az elmúlt 150 év hőmérsékleti és csapadékmennyiségi adatait összehasonlítva azt a következtetést vonták le, hogy az enyhébb telek után mindig jelentősen megnőtt a vaddisznók száma, a kemény teleken viszont csökkent. Ez azt jelentette, hogy az állomány önmagát szabályozta, a hideg idő megfékezte a túlszaporodást. A melegebb teleken ennek pont az ellenkezője történik. Az egyre enyhébb telek a vaddisznók egyedszámának exponenciális növekedését idézik elő.
A gímszarvas
Ha van emlős, amelynek jót tett az ártér vízmentesítése, akkor erdeink királyának, a gímszarvasnak mindenképpen. Az egykor mocsarasabb vidék, bőséges vízborítás kevesebb, élelmet biztosító fafajnak adott otthont. Viszont most a szárazabb részeken akár el is szaporodhatnak például a tölgyek, kiváló táplálékforrást biztosítva az őszi időben, a télre való felkészülés során. Ez, valamint ragadozóink kiirtása okozta e nemes vad elszaporodását. A rendszeres és egyben mégis szeszélyesen érkező árvizek nemigen kedveztek a szarvasnak. Később a legeltetők láttak benne konkurenciát, ám ez az életforma is a múlté már. Érdekes módon tehát a folyók szabályozása és az ősi életmód letűnése jót tett a szarvas elszaporodásának.
A nagyvadállomány kártétele az ártérben nem újkeletű probléma. A vaddisznó a tölgymakkért rajong, míg a gímszarvas a friss hajtásokért.
Veszélyek
Az árteret elvágtuk a folyótól. Az egyenes folyó sodrása erősebb, medre mélyül, még nagyobb áradáskor sem tud befolyni az egykori árterekbe. A nagy vízigényű fák sínylődnek, gyengülnek. Helyüket inváziószerűen veszik át más fafajok, mint például az északi-amerikai jövevények – a zöld juhar, az amerikai kőris vagy a cserjeszinten a gyalogakác. De a liánok sincsenek biztonságban – a vadszőlő vagy a süntök sem őshonosak. Könnyű terjedésüket maga a folyó is gyorsítja, hisz völgyében, hathatós szállítóképessége révén is terjednek. Gyakorlatilag tehát ártéri erdeink teljes növénytakarója kicserélődőben van, az egész erdőkép átalakul, ami törvényszerűen maga után vonja egyes állatfajok megváltozását, szegényedését is.
Ahogy kivontuk a vizet a tájból, ezzel arányosan pusztulásra ítéltük az ártéri erdőket is. Maradványaik mára a töltések közé szorultak. Egyes elemzések arra utalnak, hogy alig egy százaléka maradt meg csupán eredeti kiterjedésüknek! Ám velük s a fajok sokaságával együtt más is elpusztult: életmódok, mesterségek, a rideg állattartás, a halgazdaság, a méhészkedés, a malmok s még sok minden más is odaveszett.
Helyszínek
A Duna Menti Ligeterdők Tájvédelmi Körzeten belül találkozhatunk még néhány helyen az eredeti állapotokat idéző ártéri erdővel. A csaknem két méter magas csalánrengeteg, szúnyogok és pókok nyilván nem hozzák meg a kedvet a felfedezésükhöz, ám a kora tavasz vagy késő ősz, esetleg a tél ideális időszak az ilyen helyek felfelfedezésére, megértésére.
Bős magasságában, bent az erdőben, főleg a holtágak, mélyedések partjain találhatunk még puhafás ligeterdőket, melyek könnyen felismerhetők fűzfáikról. Ilyen hely az Isztrága mocsárvilága is.
Medve környékén pedig a medvei ártér nyújt talán még könnyebben elérhető, őseredeti ártéri élményt.
Szerző: Fodor Péter
Kapcsolódó cikkünk
Egy hely, ahol odaadással gondoskodnak minden állatról
A béke szigetére érkezünk, Bogár János madár- és kisállatmentő központjába. Különféle madárhangok kísérik az utunkat a lugasba, ahol madármintás pohárba kapunk üdítőt. A mellettünk lévő ketrecben mókus szaltózik, pár hete még le volt bénulva, itt viszont visszakaphatta vidám mókuséletét. A lehető legjobb helyre került, ahogy a többi kis páciens is.
Bogár János gyerekkora óta foglalkozik állatokkal. A nagyszülei postagalambokat tenyésztettek, de voltak lovaik, bárányaik, baromfiaik meg még mindenféle más állatuk. „A galambok nagyon különlegesek, mert szabadon vannak, mégis visszajönnek. Aztán elkezdtem a többi madárral is foglalkozni. Természetfilmeket néztem, könyveket gyűjtöttem róluk. Már tizenévesen ápoltam vércséket, héjákat, egerész-ölyveket, varjúkat. Akkor még a törvény engedte az ilyen jellegű madarak otthoni tartását” – meséli János, aki autodidakta módon tanult meg mindent a madarakról: hogyan élnek, hogyan kell őket ápolni, sőt még azt is, hogy hívják őket latinul.
A sérüléstől a kirepülésig
Az állatmentő központ Bogárék családi házának telkén található. Két éve nyílt meg hivatalosan, azóta pedig folyamatosan bővül. Nyugodt környezetben, a kíváncsiskodó szemektől távol lábadozhatnak a négy- és kétlábú kis páciensek, jelenleg nagyjából ötvenen. Vannak állandó lakók, házi kedvencek, halak, békák, szabad madarak is az állatállományban. A kaputól nem mesze például egy keverék kutyus figyel minket, őt egy komáromi lakásból mentették ki, mert a gazdája nem törődött vele. Itt végre van tere a boldog kutyaéletre. De ha körbenézünk, láthatunk aranyhalakat, békákat, teknősöket, macskákat is. Vendéglátónktól megtudom, hogy vendégeskedett itt már egy hód is, akit egy kutya tépett meg. Sajnos nem élte túl, túl mélyek voltak a sebei.
A madarak hátul vannak. Oda kell figyelni az elhelyezésükre, hiszen nem lehetnek együtt az éjjeli és nappali madarak, ahogy a rovarevők sem a húsevőkkel, és ez csak néhány a betartandó szabályok közül. De János mindenre gondol. „Vadmacska páciens még nem volt, de ha úgy alakulna, akkor helye az lenne, hiszen folyamatosan fejlesztünk” – mondja.
Hogy hogyan kerülnek ide a sérült állatok? A leggyakrabban a természetvédelem munkatársai hozzák őket. Akik tudnak a marcelházi menhely létezéséről, azok sokan eleve Jánost hívják, ha sérült állatot találnak. János az évek során már megtanulta, hogy melyik sérülést hogyan kell ellátni, de kapcsolatban van állatorvosi klinikákkal is, szorosan együttműködik Andrej Alaksa állatorvossal, az ország azon állatorvosainak egyikével, akinek a madarak gyógyítása a szakterülete.
Ha egészen pici fiókaként kerülnek a menhelyre a madarak, akkor általában három hónapra van szükségük a felépüléshez.
Az önellátásra képes madarak repülhetnek ki.
„Ha már rendesen vadásznak, hordják magukkal az élelmet, és nem lent a földön esznek, akkor mehetnek. Jó több madarat is egy kalitkába tenni, mert féltik egymás elől az ennivalót, és ebből is ki lehet szűrni, hogy melyik egyedek a gyengébbek. Kirepülés előtt minden madarat meggyűrűzünk, így később követni tudjuk, merre járnak” – magyarázza.
Sajnos Bogár János sem tud csodát tenni, így voltak állatok, amelyek a menhelyen pusztultak el, nem lehetett őket megmenteni. A tetemeket kijelölt helyen kell elásni, szigorú előírásoknak megfelelően.
Törött szárnyú gólya
Bogár János három műszakban dolgozik az egyik helyi élelmiszeripari üzemben, mégis van ideje az összes állatot rendben tartani. Sőt, polgári társulást is vezet, melynek tagjaival leginkább az invazív növények irtásán dolgoznak, de saját készítésű madár-etetőket, madárodúkat, tájékoztató táblákat is helyeznek ki, valamint madarakat gyűrűznek. A vadászvizsgát azért tette le, hogy szabadabban járhassa a természetet, illetve az öreg vadászoktól tanulhasson az állatokról. A környezete hamar észrevette, hogy milyen jól bánik a tollas és tollatlan barátokkal. „Összeismerkedtem Lengyel József zoológussal, aki az állami természetvédelemnél dolgozik. Egyszer csak hívott, hogy talált egy törött szárnyú gólyát, elhozhatná-e? Elhozta, megnéztem, ápoltam. A gólya életben maradt, meggyógyult. Lengyel úr látta, hogy tudok vele bánni, ezért rákérdezett, hogy bevállalnék-e esetleg több madarat is. Így jött az ötlet, hogy hozzunk létre egy mentőállomást. Egyébként csak 5-6 ilyen önkéntes állomás van Szlovákiában, a legközelebbi Pozsonyborostyánkőn (Borinka).”
Ragaszkodó páciensek
Bogár János hihetetlen türelemmel és odaadással gondoskodik az állatokról. Nem csoda, ha az állatok ragaszkodnak hozzá. „Az egyik kuvik, akit kiengedtünk, még két hétig visszajárt hozzánk. Sötétedéskor mindig hallottuk a hangját, válaszolt a füttyögésemre, aztán egyre messzebb és messzebb ment, majd eltűnt. A madár addig ragaszkodik, amíg kicsi. Amint elkezd megváltozni a tollazata, egyre inkább távolodik az embertől, de vannak egyedi, igazán ragaszkodó esetek is” – mondja a madármentő. A beszélgetésünk alatt is károgó kis varjú például hiába lett elengedve a Duna partján, inkább visszaszállt gondozója autójába, jelezvén, hogy szeretne vele hazamenni.
Vannak bentlakó páciensek is, akik a vadonban már nem tudnának teljes életet élni a sérülésük miatt. „Keltettünk már gyöngybaglyot is inkubátorban. A koronavírus-járvány idején ugyanis az egyik állatkert likvidálta a húsevő madarait, mert nem volt bevétel. A gyöngybaglyok hozzánk kerültek, lett két kicsinyük, megtanultak vadászni. Különleges élmény volt végigkövetni a fejlődésüket.”
Egy Lujza névre keresztelt fülesbagoly is belopta magát a Bogár család szívébe: „Annyira ragaszkodott a feleségemhez, hogy amikor megpróbáltuk szabadon engedni, nem akart elrepülni a válláról. Végignézte, ahogy a többi madár elrepül, de ő csak ült. Baglyoknál ritkaság, hogy így megszokják az embert.”
Mit eszik a kígyászölyv?
Tiszteletét tette a menhelyen egy kígyász-ölyv is, mely súlyosan veszélyeztetett fajnak számít. Amikor ide került, az önkéntes madármentő problémákba is ütközött: „A hüllővédők azt mondták, nem szeretnék, hogy itt ilyen madár legyen, mert minden hüllő védett, és nem egyeznek bele, hogy én kígyókkal, békákkal etessem a madarat. De mivel ennek a madárnak ez a tápláléka, ezt kell neki adni. A kígyóbőrrel tisztítja például a gyomrát. Több hivatalt is felhívtam, elmondták, hogy mivel ez egy súlyosan veszélyezetetett faj, nyugodtan adjam neki azt, amit eredetileg is eszik. A kígyászölyv képes egy egyméteres kígyót akár másfél perc alatt lenyelni egészben. Másfél hónapot volt itt, söréteket találtak benne. Meg lehetett menteni, de szerencséje is volt, mert ha egy kicsit alacsonyabban repült volna, nem éli túl a lövést” – emlékezik vissza a madármentő.
Mindeközben egy őzike sétálgatott a kertben, őt János felesége eteti kecsketejjel. A kis Bambi egyébként különösen szereti a gyümölcsfák leveleit, és a szőlőlevet is jó csemegének gondolja.
Segítő kezek
A marcelházi menhely családi vállalkozás. Jánosnak a felesége és a fia segítenek az állatok körüli mindennapi teendőkben. Van mit csinálni. Nyáron például oda kell figyelni, hogy ne rohadjon meg a melegben a hús, az éjjeli állatokat éjjel kell ellátni, a sérülteket állatorvoshoz kell vinni, tisztítani kell a sebeket, és még sorolhatnánk. Ottlétünkkor a legigényesebb páciens a sárgarigó volt. Mivel rovarevő madár, legfeljebb ötóránként ennie kell. A bogár lehet szárított is, de a házilag felállított légycsapdában talált falatok a kedvencei.
A jól teljesítő menhelyeket az Állami Természetvédelmi Hivatal (ŠOPSR) anyagi támogatásban részesíti, de jön segítség a ragadozó madarak védelmét szolgáló civil szervezettől (Ochrana dravcov na Slovensku) és a Komáromi Regionális Állategészségügyi és Élelmezésügyi Intézettől, egy helyi vaskereskedés és egy nagyobb üzletlánc is támogatja a menhelyet, és egyéni támogatók is akadnak.
A mákfüggő hattyúk kálváriája
A nyár elején a Pat és Izsa közti mákföldeken tanyázó hattyúktól volt hangos a sajtó. A madarak károkat okoztak, és agresszíven viselkedtek az ópiátokat is tartalmazó mák fogyasztása miatt. János részt vett a mentésükben, az erősebb, jobb állapotban lévő hattyúkat a közeli vízpartokra szállították. Néhányukat pedig a marcelházi központba vitték. Sokukat nem lehetett megmenteni, mert függővé váltak. A mák tönkretette az emésztőrendszerüket, de nem voltak hajlandóak más táplálékot magukhoz venni, így dehidratálódtak, elgyengültek, és elpusztultak. Az erősebbeknek két-három hét alatt kitisztult a szervezetük, majd mehettek vissza a szabadba.
A természetfilmes látogatása
Ahogy a madárkalitkák közt sétálunk, János lelkesen meséli, hogy néhány hete Nigel Marven brit dokumentumfilmes – aki évekig dolgozott David Attenborough-val – látogatta meg őt filmes csapatával. Marven a Wild Slovakia című projekten dolgozik, melynek célja, hogy megismertesse a világot az itt élő legkülönlegesebb állatfajokkal. Ilyen állat például a mocsári teknős is, mely Szlovákia egyetlen őshonos, vadon élő, kritikusan veszélyeztetett teknősfaja. A film egyik operatőre Jánost kérte meg arra, hogy keressen egy olyan területet, ahol nyugodt körülmények közt filmezhetők le a teknősök.
A réti sas, aki Regi névre hallgat, egy etetéskor csontig belevágta a karmát János kezébe, a fia és egy állatorvos kellett ahhoz, hogy leszedjék róla, majd mehetett tetanusz elleni oltásra
Vaduló réti sas Még víz nélkül is fontosak
A halastavakat rendszeresen leengedik és feltöltik. Ám még leengedett állapotukban is nagy szerepük van élőhelyként. A kétéltűek tömegével vonulnak ősszel a száraz tómeder egyes helyeire, hogy beássák magukat a föld alá. Békáink nagy része itt, az iszapban talál menedékre a téli hideg és a fagy elől. Ez a téli menedék a hibernákulum. A hibernáció egy öntudatlan állapot, az életfunkciók drasztikus csökkenését, dermedtséget jelenti. És teljes védtelenséget az ellenséggel szemben, úgyhogy a földmélyi rejtek még így is óvja a kis állatok álmát. Amiből tavasszal ébrednek, és ösztönösen indulnak a legközelebbi víz felé.
Gondok itt is akadnak…
Mindenképpen számolni kell azzal is, hogy a természeti értékek, a természetvédelem, az állat- és növényvilág fenntartása itt és máshol is többletköltséggel jár. Tájaink nagyjából 60 halevő madárfaja közül ki kell emelnünk a kárókatonát, a szürke gémet, a nagy kócsagot, a búbos vöcsköt és a sirályfajokat. A gazdáknak el kell fogadniuk azt, hogy a halak egy része a madarak táplálékául szolgál. Legfontosabb halevő emlősünk, a vidra alig láthatóan, ám annál intezívebben halászik a tavakon. Ott vannak továbbá azok a madarak is, amelyek haltakarmányt fogyasztanak – a tőkés réce és barátréce, valamint a szárcsa. És a madarak közvetett módon is nehezítik a halgazdálkodást. Fészkelési igényeik korlátozzák vagy gátolják a halastavakon elvégezhető munkálatokat, amilyen például a feltöltés és a lecsapolás, a halászat, a hínárkaszálás és a nádkitermelés…
A tanulság
A fentiek alapján a legfontosabb tanulság az, hogy minden érdeket szem előtt kell tartani, és ez csak úgy lehetséges, ha halastavainkat extenzív, természetközeli módon fogjuk kezelni. Amikor a gazdálkodó igazodik a természetvédelmi előírásokhoz, joggal várható el, hogy a természetvédelmi intézményektől megkapjon minden lehetséges támogatást. Annak érdekében, hogy egymás mellett létezve őrizzék meg ezeket a kiemelt jelentőségű, természetes élőhelyeket. Talán nem túlzás azt állítani, hogy állami környezetvédelmi szinten bőven van mit behozni ezen a téren.
Szerző: Fodor Péter
Kapcsolódó cikkünk
Az ártéri erdőt a folyó szülte és élteti, a víz határozza meg. A folyó rábízza a vizét az erdőre, mintha szülő bízná gyermekére a hagyatékát, hogy helyesen gazdálkodjon vele. Az erdő gazdálkodása az élőhelyek sokaságában és a dinamikában, a gyorsan változó körülményekben mutatkozik meg. No meg a bámulatos fajgazdagságban. Nemhiába tartják a trópusi esőerdők megfelelőjének.
Az ártéri erdőknek már csak néhány háborítatlan maradványa található nálunk. A Duna melletti erdőkben sétálva jobbára már csak az egykori ligeterdők helyén termelt ültetvények egyenes sorait láthatjuk. Az ártér tehát megmaradt, ám faösszetétele változott.
Erdőknek hívjuk ezeket, ám sokkal inkább különféle fás részek, holtágak, nádasok, rejtett vízfolyások, időszakos tavacskák, tocsogók mozaikjai. Oda-vissza világok. Az áradás feltölti ezeket a helyeket, majd az apadás szépen le is húzza a vizüket.
A folyók hullámterében a buja növénytakaró tovább tartja, lassítja az árhullámok vizét. A látszólagos rendetlenség, káosz hozza a magasabb fokú rendet a természetnek ebbe a szegletébe.
Az ártéri erdők legfontosabb szerepe a vízháztartás. Hatalmas fáik nagy mennyiségű víz felvételét és megtartását teszik lehetővé, szabályozzák a vízeloszlást. A vizet, amit áradáskor a testükbe zárnak, később párologtatással juttatják vissza környezetükbe, csökkentve annak páraéhségét s az aszályok kialakulását. Úgy tűnik, a szélsőségek korában élünk. Esetenként környezetünk sem tudja kivonni magát a klímaváltozás okozta kilengések alól, ám az ártéri erdő stabilizál. A víz tárolása, szabályozott elvezetése csökkenti a csapadékos és aszályos időszakok vízellátási szélsőségeit.
Növényvilág – függőleges kuszaság, vízszintes rendezettség
Az ártéri erdők növényvilága alkalmazkodott az áradások és a szárazabb időszakok váltakozásához, új folyóágak születéséhez, mások berakódásához – tehát a táj folytonos átalakulásához. Attól függően, hogy az ártér egy-egy része milyen gyakran és milyen hosszú ideig kap elöntést, jellemző sávokban borítja a növényzet.
A folyókat a rendszeresen elárasztott mélyebb részeken bokorfüzesek szegélyezik. A folyótól távolabb puhafás liget-erdőben találjuk magunkat. Itt a fehér és a törékeny fűz, a fehér és a fekete nyár, no meg a mézgás éger nő.
A ligeterdőre jellemző a „fátyoltársulás”, ezek a nagyobb növényekre telepedő kúszónövények, amelyek összekapcsolják a szinteket. Helyenként teljes zöld függönyt alkotnak. A kúszónövények, avagy liánok kusza, zabolátlanul burjánzó rengetegétől lesz olyan vadregényes az ártér. A komló, az erdei iszalag, az ebszőlő csucsor, valamint az idegenhoni fajok, mint a parti és vadszőlő vagy a süntök – ezek mind-mind hozzájárulnak a dzsungelérzethez.
Az aljnövényzet sok tagját, így a nagy csalánt is nemes egyszerűséggel gyomnak nevezzük, pedig őshonos, szerves része az itteni erdőknek. De mellette akadnak szebb, dekoratívabb tagjai a növényvilágnak, amelyek tavasszal-nyáron szőnyegként borítják el az árteret, mint például a tavaszi és nyári tőzike.
A keményfa ligeterdők feljebb, az elöntéstől mentes részeken jelennek meg. Méltóságteljes uralkodó fajaik a kocsányos tölgy, a kőris és a szil. Az alattuk virító apróságok hada igen gazdag, csillagvirágok, keltikék, medvehagyma, salátaboglárka és még sok más kap itt elegendő fényt a tavasz során.
A víz közvetve, a fákon keresztül rendkívül sok úgynevezett mikroélőhely kialakulását teszi lehetővé, amelyekhez számos speciális igényű állatfaj kötődik. A fák itt gyorsan nőnek, gyakoriak az olyan faóriások, amelyek elbírják a nagyobb testű madarak – pl. fekete gólya, rétisas néha több mázsás gallyfészkeit. A füzek és nyárfák fája puha, ezért a harkályok könnyen dolgoznak a belsejükbe odúkat. Főleg a két legnagyobb fajuk, a fekete harkály és a zöld küllő készít olyan méretű odúkat, amelyeket más madarak, kisemlősök is használnak. Lakóhely tekintetében nemegyszer nagyon erős más fajok ráutaltsága ezekre a madarakra. Ha pedig az idős fák egy-egy része letörik, holtukban is számos fajnak kínálnak élőhelyet az erdő alján.
A négyek társasága
Ez a csoportosítás ugyan nem hivatalos kategória, ám a következő négy, nagy testű állatfajról elmondható, hogy tényleg meghatározói az ártéri erdőknek. A két madár a ritkaság, a két emlős pedig – épp ellenkezőleg – a túlszaporodás miatt érdemel figyelmet.
A fekete gólya
Összetéveszthetetlen szimbóluma a sértetlen ártereknek. Fehér unokatestvérétől eltérően nem kér az ember közelségéből, sem az emberi tevékenység bármilyen formájából. Hatalmas, öreg, őshonos fáink a vízzel bőven ellátott ártérben előszeretettel ágaznak szét, buja koronát hozva létre. Ezekben az elágazásokban fészkel a fekete gólya. Csőre és lábai vérvörösek, ám a tollazatában a fekete szín dominál, amely közelebbről nézve gyönyörű, sajátos zöldes-lilás színben irizál, már ha a nap fénye megfelelő szögben éri testét. És ezekben a pillanatokban a fekete-fehér madár a szemünk láttára válik sokszínűvé. Míg a fekete-fehér tollazat meg a vörös kontrasztjának vonalai élesek, jól láthatók, ebben az irizálásban van valami megfoghatatlan, tűnékeny. Meg-megjelenik, majd elillan, tovasuhan, tündöklő olajfoltként kergetőzik a gólya testén.
A rétisas
Az ártér csúcsragadozója, s aki látta már fenségesen szárnyalni az erdő felett, nemigen szállna vitába ezzel a megállapítással. Megjelenése, szárnyfesztávolsága, de akár több méter magas fészkének látványa is tiszteletet parancsol. Jellegzetes, dallamos hangja pedig különleges kulisszája az ártéri életnek. Talán soha nem volt gyakori nálunk – ezt egyébként a táplálékláncban betöltött szerepe sem engedné meg –, viszont még ritkaságában sem tudtuk megbecsülni. A múlt század végén, amikor az ártéri erdőinkben oly jellemző tarvágással sikerült élőhelyeinek nagy részét likvidálnunk, a rétisas kipusztult. Aztán visszatért, holott csupán kis foltokban sikerült megóvni érintetlen erdőt, teret, környezetet e nagyon érzékeny élőlény számára. Zavartalan nászrepülésről, udvarlásról, ami január környékén zajlik, szó sem lehet. Ennek ellenére, kész csodaként, a madarak visszajöttek, s minden évben költenek itt.
A vaddisznó
A vaddisznóról mindent tudunk, gondolhatnánk. Pedig életének nagy része, az ártér nehezen megközelíthető részei, nádasai, a dagonyázó vagy pihenőhelyei rejtve maradnak előlünk. Talán ez az egyik legjobban félreismert erdei lény. Szociális, intelligens, az egyedek kötődnek egymáshoz, szükségük van az érintésre. És igen, olykor durvának és zajosnak is tűnhetnek, de ők így, „ olaszosan” intézik a maguk dolgait. És a vaddisznó is beszédes példája annak, hogy a klímaváltozás milyen változatos módon tud bekeverni az életünkbe. A Bécsi Állatorvos-tudományi Egyetem vadbiológiai munkatársai 12 európai ország és az elmúlt 150 év hőmérsékleti és csapadékmennyiségi adatait összehasonlítva azt a következtetést vonták le, hogy az enyhébb telek után mindig jelentősen megnőtt a vaddisznók száma, a kemény teleken viszont csökkent. Ez azt jelentette, hogy az állomány önmagát szabályozta, a hideg idő megfékezte a túlszaporodást. A melegebb teleken ennek pont az ellenkezője történik. Az egyre enyhébb telek a vaddisznók egyedszámának exponenciális növekedését idézik elő.
A gímszarvas
Ha van emlős, amelynek jót tett az ártér vízmentesítése, akkor erdeink királyának, a gímszarvasnak mindenképpen. Az egykor mocsarasabb vidék, bőséges vízborítás kevesebb, élelmet biztosító fafajnak adott otthont. Viszont most a szárazabb részeken akár el is szaporodhatnak például a tölgyek, kiváló táplálékforrást biztosítva az őszi időben, a télre való felkészülés során. Ez, valamint ragadozóink kiirtása okozta e nemes vad elszaporodását. A rendszeres és egyben mégis szeszélyesen érkező árvizek nemigen kedveztek a szarvasnak. Később a legeltetők láttak benne konkurenciát, ám ez az életforma is a múlté már. Érdekes módon tehát a folyók szabályozása és az ősi életmód letűnése jót tett a szarvas elszaporodásának.
A nagyvadállomány kártétele az ártérben nem újkeletű probléma. A vaddisznó a tölgymakkért rajong, míg a gímszarvas a friss hajtásokért.
Veszélyek
Az árteret elvágtuk a folyótól. Az egyenes folyó sodrása erősebb, medre mélyül, még nagyobb áradáskor sem tud befolyni az egykori árterekbe. A nagy vízigényű fák sínylődnek, gyengülnek. Helyüket inváziószerűen veszik át más fafajok, mint például az északi-amerikai jövevények – a zöld juhar, az amerikai kőris vagy a cserjeszinten a gyalogakác. De a liánok sincsenek biztonságban – a vadszőlő vagy a süntök sem őshonosak. Könnyű terjedésüket maga a folyó is gyorsítja, hisz völgyében, hathatós szállítóképessége révén is terjednek. Gyakorlatilag tehát ártéri erdeink teljes növénytakarója kicserélődőben van, az egész erdőkép átalakul, ami törvényszerűen maga után vonja egyes állatfajok megváltozását, szegényedését is.
Ahogy kivontuk a vizet a tájból, ezzel arányosan pusztulásra ítéltük az ártéri erdőket is. Maradványaik mára a töltések közé szorultak. Egyes elemzések arra utalnak, hogy alig egy százaléka maradt meg csupán eredeti kiterjedésüknek! Ám velük s a fajok sokaságával együtt más is elpusztult: életmódok, mesterségek, a rideg állattartás, a halgazdaság, a méhészkedés, a malmok s még sok minden más is odaveszett.
Helyszínek
A Duna Menti Ligeterdők Tájvédelmi Körzeten belül találkozhatunk még néhány helyen az eredeti állapotokat idéző ártéri erdővel. A csaknem két méter magas csalánrengeteg, szúnyogok és pókok nyilván nem hozzák meg a kedvet a felfedezésükhöz, ám a kora tavasz vagy késő ősz, esetleg a tél ideális időszak az ilyen helyek felfelfedezésére, megértésére.
Bős magasságában, bent az erdőben, főleg a holtágak, mélyedések partjain találhatunk még puhafás ligeterdőket, melyek könnyen felismerhetők fűzfáikról. Ilyen hely az Isztrága mocsárvilága is.
Medve környékén pedig a medvei ártér nyújt talán még könnyebben elérhető, őseredeti ártéri élményt.
Szerző: Fodor Péter
Kapcsolódó cikkünk
Egy hely, ahol odaadással gondoskodnak minden állatról
A béke szigetére érkezünk, Bogár János madár- és kisállatmentő központjába. Különféle madárhangok kísérik az utunkat a lugasba, ahol madármintás pohárba kapunk üdítőt. A mellettünk lévő ketrecben mókus szaltózik, pár hete még le volt bénulva, itt viszont visszakaphatta vidám mókuséletét. A lehető legjobb helyre került, ahogy a többi kis páciens is.
Bogár János gyerekkora óta foglalkozik állatokkal. A nagyszülei postagalambokat tenyésztettek, de voltak lovaik, bárányaik, baromfiaik meg még mindenféle más állatuk. „A galambok nagyon különlegesek, mert szabadon vannak, mégis visszajönnek. Aztán elkezdtem a többi madárral is foglalkozni. Természetfilmeket néztem, könyveket gyűjtöttem róluk. Már tizenévesen ápoltam vércséket, héjákat, egerész-ölyveket, varjúkat. Akkor még a törvény engedte az ilyen jellegű madarak otthoni tartását” – meséli János, aki autodidakta módon tanult meg mindent a madarakról: hogyan élnek, hogyan kell őket ápolni, sőt még azt is, hogy hívják őket latinul.
A sérüléstől a kirepülésig
Az állatmentő központ Bogárék családi házának telkén található. Két éve nyílt meg hivatalosan, azóta pedig folyamatosan bővül. Nyugodt környezetben, a kíváncsiskodó szemektől távol lábadozhatnak a négy- és kétlábú kis páciensek, jelenleg nagyjából ötvenen. Vannak állandó lakók, házi kedvencek, halak, békák, szabad madarak is az állatállományban. A kaputól nem mesze például egy keverék kutyus figyel minket, őt egy komáromi lakásból mentették ki, mert a gazdája nem törődött vele. Itt végre van tere a boldog kutyaéletre. De ha körbenézünk, láthatunk aranyhalakat, békákat, teknősöket, macskákat is. Vendéglátónktól megtudom, hogy vendégeskedett itt már egy hód is, akit egy kutya tépett meg. Sajnos nem élte túl, túl mélyek voltak a sebei.
A madarak hátul vannak. Oda kell figyelni az elhelyezésükre, hiszen nem lehetnek együtt az éjjeli és nappali madarak, ahogy a rovarevők sem a húsevőkkel, és ez csak néhány a betartandó szabályok közül. De János mindenre gondol. „Vadmacska páciens még nem volt, de ha úgy alakulna, akkor helye az lenne, hiszen folyamatosan fejlesztünk” – mondja.
Hogy hogyan kerülnek ide a sérült állatok? A leggyakrabban a természetvédelem munkatársai hozzák őket. Akik tudnak a marcelházi menhely létezéséről, azok sokan eleve Jánost hívják, ha sérült állatot találnak. János az évek során már megtanulta, hogy melyik sérülést hogyan kell ellátni, de kapcsolatban van állatorvosi klinikákkal is, szorosan együttműködik Andrej Alaksa állatorvossal, az ország azon állatorvosainak egyikével, akinek a madarak gyógyítása a szakterülete.
Ha egészen pici fiókaként kerülnek a menhelyre a madarak, akkor általában három hónapra van szükségük a felépüléshez.
Az önellátásra képes madarak repülhetnek ki.
„Ha már rendesen vadásznak, hordják magukkal az élelmet, és nem lent a földön esznek, akkor mehetnek. Jó több madarat is egy kalitkába tenni, mert féltik egymás elől az ennivalót, és ebből is ki lehet szűrni, hogy melyik egyedek a gyengébbek. Kirepülés előtt minden madarat meggyűrűzünk, így később követni tudjuk, merre járnak” – magyarázza.
Sajnos Bogár János sem tud csodát tenni, így voltak állatok, amelyek a menhelyen pusztultak el, nem lehetett őket megmenteni. A tetemeket kijelölt helyen kell elásni, szigorú előírásoknak megfelelően.
Törött szárnyú gólya
Bogár János három műszakban dolgozik az egyik helyi élelmiszeripari üzemben, mégis van ideje az összes állatot rendben tartani. Sőt, polgári társulást is vezet, melynek tagjaival leginkább az invazív növények irtásán dolgoznak, de saját készítésű madár-etetőket, madárodúkat, tájékoztató táblákat is helyeznek ki, valamint madarakat gyűrűznek. A vadászvizsgát azért tette le, hogy szabadabban járhassa a természetet, illetve az öreg vadászoktól tanulhasson az állatokról. A környezete hamar észrevette, hogy milyen jól bánik a tollas és tollatlan barátokkal. „Összeismerkedtem Lengyel József zoológussal, aki az állami természetvédelemnél dolgozik. Egyszer csak hívott, hogy talált egy törött szárnyú gólyát, elhozhatná-e? Elhozta, megnéztem, ápoltam. A gólya életben maradt, meggyógyult. Lengyel úr látta, hogy tudok vele bánni, ezért rákérdezett, hogy bevállalnék-e esetleg több madarat is. Így jött az ötlet, hogy hozzunk létre egy mentőállomást. Egyébként csak 5-6 ilyen önkéntes állomás van Szlovákiában, a legközelebbi Pozsonyborostyánkőn (Borinka).”
Ragaszkodó páciensek
Bogár János hihetetlen türelemmel és odaadással gondoskodik az állatokról. Nem csoda, ha az állatok ragaszkodnak hozzá. „Az egyik kuvik, akit kiengedtünk, még két hétig visszajárt hozzánk. Sötétedéskor mindig hallottuk a hangját, válaszolt a füttyögésemre, aztán egyre messzebb és messzebb ment, majd eltűnt. A madár addig ragaszkodik, amíg kicsi. Amint elkezd megváltozni a tollazata, egyre inkább távolodik az embertől, de vannak egyedi, igazán ragaszkodó esetek is” – mondja a madármentő. A beszélgetésünk alatt is károgó kis varjú például hiába lett elengedve a Duna partján, inkább visszaszállt gondozója autójába, jelezvén, hogy szeretne vele hazamenni.
Vannak bentlakó páciensek is, akik a vadonban már nem tudnának teljes életet élni a sérülésük miatt. „Keltettünk már gyöngybaglyot is inkubátorban. A koronavírus-járvány idején ugyanis az egyik állatkert likvidálta a húsevő madarait, mert nem volt bevétel. A gyöngybaglyok hozzánk kerültek, lett két kicsinyük, megtanultak vadászni. Különleges élmény volt végigkövetni a fejlődésüket.”
Egy Lujza névre keresztelt fülesbagoly is belopta magát a Bogár család szívébe: „Annyira ragaszkodott a feleségemhez, hogy amikor megpróbáltuk szabadon engedni, nem akart elrepülni a válláról. Végignézte, ahogy a többi madár elrepül, de ő csak ült. Baglyoknál ritkaság, hogy így megszokják az embert.”
Mit eszik a kígyászölyv?
Tiszteletét tette a menhelyen egy kígyász-ölyv is, mely súlyosan veszélyeztetett fajnak számít. Amikor ide került, az önkéntes madármentő problémákba is ütközött: „A hüllővédők azt mondták, nem szeretnék, hogy itt ilyen madár legyen, mert minden hüllő védett, és nem egyeznek bele, hogy én kígyókkal, békákkal etessem a madarat. De mivel ennek a madárnak ez a tápláléka, ezt kell neki adni. A kígyóbőrrel tisztítja például a gyomrát. Több hivatalt is felhívtam, elmondták, hogy mivel ez egy súlyosan veszélyezetetett faj, nyugodtan adjam neki azt, amit eredetileg is eszik. A kígyászölyv képes egy egyméteres kígyót akár másfél perc alatt lenyelni egészben. Másfél hónapot volt itt, söréteket találtak benne. Meg lehetett menteni, de szerencséje is volt, mert ha egy kicsit alacsonyabban repült volna, nem éli túl a lövést” – emlékezik vissza a madármentő.
Mindeközben egy őzike sétálgatott a kertben, őt János felesége eteti kecsketejjel. A kis Bambi egyébként különösen szereti a gyümölcsfák leveleit, és a szőlőlevet is jó csemegének gondolja.
Segítő kezek
A marcelházi menhely családi vállalkozás. Jánosnak a felesége és a fia segítenek az állatok körüli mindennapi teendőkben. Van mit csinálni. Nyáron például oda kell figyelni, hogy ne rohadjon meg a melegben a hús, az éjjeli állatokat éjjel kell ellátni, a sérülteket állatorvoshoz kell vinni, tisztítani kell a sebeket, és még sorolhatnánk. Ottlétünkkor a legigényesebb páciens a sárgarigó volt. Mivel rovarevő madár, legfeljebb ötóránként ennie kell. A bogár lehet szárított is, de a házilag felállított légycsapdában talált falatok a kedvencei.
A jól teljesítő menhelyeket az Állami Természetvédelmi Hivatal (ŠOPSR) anyagi támogatásban részesíti, de jön segítség a ragadozó madarak védelmét szolgáló civil szervezettől (Ochrana dravcov na Slovensku) és a Komáromi Regionális Állategészségügyi és Élelmezésügyi Intézettől, egy helyi vaskereskedés és egy nagyobb üzletlánc is támogatja a menhelyet, és egyéni támogatók is akadnak.
A mákfüggő hattyúk kálváriája
A nyár elején a Pat és Izsa közti mákföldeken tanyázó hattyúktól volt hangos a sajtó. A madarak károkat okoztak, és agresszíven viselkedtek az ópiátokat is tartalmazó mák fogyasztása miatt. János részt vett a mentésükben, az erősebb, jobb állapotban lévő hattyúkat a közeli vízpartokra szállították. Néhányukat pedig a marcelházi központba vitték. Sokukat nem lehetett megmenteni, mert függővé váltak. A mák tönkretette az emésztőrendszerüket, de nem voltak hajlandóak más táplálékot magukhoz venni, így dehidratálódtak, elgyengültek, és elpusztultak. Az erősebbeknek két-három hét alatt kitisztult a szervezetük, majd mehettek vissza a szabadba.
A természetfilmes látogatása
Ahogy a madárkalitkák közt sétálunk, János lelkesen meséli, hogy néhány hete Nigel Marven brit dokumentumfilmes – aki évekig dolgozott David Attenborough-val – látogatta meg őt filmes csapatával. Marven a Wild Slovakia című projekten dolgozik, melynek célja, hogy megismertesse a világot az itt élő legkülönlegesebb állatfajokkal. Ilyen állat például a mocsári teknős is, mely Szlovákia egyetlen őshonos, vadon élő, kritikusan veszélyeztetett teknősfaja. A film egyik operatőre Jánost kérte meg arra, hogy keressen egy olyan területet, ahol nyugodt körülmények közt filmezhetők le a teknősök.
A réti sas, aki Regi névre hallgat, egy etetéskor csontig belevágta a karmát János kezébe, a fia és egy állatorvos kellett ahhoz, hogy leszedjék róla, majd mehetett tetanusz elleni oltásra
Vaduló réti sas
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
