Xavier Collins (Sterling K. Brown) rendkívül felelősségteljes beosztásban dolgozik. Az a feladata, hogy megvédje az Egyesült Államok elnökét. Egyszer már meg is tette, amikor a saját testével fogott fel egy merénylő által kilőtt lövedéket.
Egy napsütéses reggelen szokása szerint bekopogtat az elnökhöz, ám mivel senki nem válaszol, benyit a lakosztályába. Döbbenten tapasztalja, hogy Cal Bradford elnök (James Marsden) a padlón fekszik, vérbe fagyva. Mielőtt bárkinek szólna, gyorsan körülnéz, igyekszik rájönni, mi történhetett. Mivel nem jut túl sokra, értesíti a hatóságokat.
Szokványos, százszor látott történet – gondolhatja a néző, aki belevág a Paradise című sorozatba. Ám ahogy az események haladnak előre, érezzük, hogy valami nem stimmel. Először nem az emberek viselkedése tűnik furcsának, hanem a környezet. Minden olyan steril, túl szabályos, ráadásul egy tavacskában valaki felfordítja a kacsákat, és mintha elemet cserélne bennük…
Természetesen azonnal megindul a nyomozás, a sorozat egyik része végig ezen a szálon fut. Ám részről részre haladva erősödik egy másik: hol is vagyunk, és hogyan kerültek ide a szereplők? Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy az utóbbi az érdekesebb. Cal ugyanis már nem egy országot, csupán egy alig húszezres közösséget vezetett. Néhány évvel ezelőtt történt egy katasztrófa, amely sok milliárd áldozatot követelt. Az amerikai kormányzat már régóta tudott a veszélyről – a gigantikus méretű vulkánkitörést előre látták a szakemberek –, ezért építettek egy várost egy föld alatti barlangba, ahova persze csak a kiváltságos kevesek költözhettek be.
Vannak a katasztrófafilmek – mint az Armaggedon vagy a 2012 –, melyeknek valamilyen természeti csapás áll a középpontjában, és vannak a disztópikus, posztapokaliptikus mozik – mint például az Equilibrium – Gyilkos nyugalom, a Mad Max-filmek vagy A siló sorozat. Az utóbbiak nem azt mutatják be, hogy mi okozta az összeomlást, hanem azt, hogy mi történt utána. A Paradise valamiképp a kettő ötvözete. Miközben megismerjük a kisváros hétköznapjait, és a főbb szereplők korábbi életébe is bepillantást nyerünk, lassan az is kiderül, hogy mi vezetett idáig.
De maradjunk néhány megjegyzés erejéig a disztópikus filmeknél. Természetesen van ezeknek irodalmi előzményük, gondoljunk csak Jevgenyij Zamjatyin Mi című regényére vagy Aldous Huxley Szép új világ című klasszikusára. De vajon miért alakult ki ez a műfaj? Napjainkban oly mértékben összekuszálódott minden, annyira bonyolult lett az életünk, hogy úgy gondoljuk, ez nem maradhat fent sokáig. Korunk gazdasági és politikai felépítménye akkorára emelkedett, hogy úgy látjuk, agyaglábai nem fogják megtartani, és előbb-utóbb mindenképpen összedől. A szellem nagyjai szerint leginkább a saját múltját átíró és gyökereivel szembeforduló nyugati világ hordja önmagában pusztulásának okait. Emellett a Hamvas Béla által csak kicsinyke jólétnek nevezett jelenség is ott áll e műfaj létrejötte mögött: féltjük az évek alatt összehordott vagyonkánkat, az életmódunkat, a megrögzött szokásainkat. A disztópikus és a katasztrófafilmeknek ez a félelmünk az alapja. Amolyan terápiaként működnek: ha sokat látjuk a farkast, már nem is olyan félelmetes.
Bár az emberiség mindig tartott attól, hogy elérkezik a világ vége, csak a modern ember foglalkozik azzal, hogy az összeomlás után is lesz majd valahogy. A disztópikus, posztapokaliptikus filmek ebbe az irányba fordítják a figyelmünket. Egy részüknél azt látjuk, hogy a romokon sikerül felépíteni egy új világot – mint a már említett Mad Max esetében –, ám ez csak halványan emlékeztet a korábbira. Ezek szerint az emberek életét a szűkös erőforrásokért folytatott harc fogja meghatározni. De az is lehet, hogy valamiféle diktatúra jön létre, amely az emberi létezés egyes elemeinek kordában tartásával szeretné orvosolni a múlt hibáit (A beavatott, Az éhezők viadala, Equilibrium). Itt az ember szabadságért folytatott küzdelme kerül előtérbe. A siló, a Paradise vagy részben az Elysium – Zárt világ és a 2012 vége viszont egy olyan forgatókönyvet vázol fel, melyben néhány ezren el- és kimenekülnek az elpusztult vagy romlásba dőlt felszínről: vagy a világűrbe, vagy a föld alá. Mivel az emberiség nagy többségének hátrahagyása szemben áll az etikai alapelvekkel, ilyenkor a túlélők azzal védekeznek, hogy valakinek mégiscsak folytatnia kell. A látszat ellenére nekik sem könnyű: meg kell alkotniuk egy új társadalmat, és a morális felelősséget is viselniük kell. Ezekben a filmekben az is fontos, hogy milyen lett az új rend, és hogyan működik.
A Paradise közössége rövid idő alatt megszokja a megváltozott körülményeket, ám a sorozat azt is bemutatja, hogy az ember vélhetően a világ pusztulása után sem fog kibújni a bőréből. A széria erénye, hogy ábrázolásmódja nem fekete-fehér, még a „szörnyetegnek” tartott Sinatra (Julianne Nicholson) – ő volt a föld alatti város kiötlője és a fő finanszírozója – sem egyértelműen gonosz, autokrata jellemvonása mögött egyfajta könyörtelen pragmatizmus rejtőzik. Az külön figyelemre méltó, hogy az amerikai filmek sajátos szemléletmódját követve itt is kulcsszerepet kap az apaság (az apafilmekről még 2018-ban írtunk a Mértékadóban). Xaviernek pilóta, Calnek befolyásos üzletember volt az apja, erős egyéniségük most is súlyos árnyékot vet rájuk. De ők maguk is szülők, így gyermekeiknek pedig velük kell megküzdeniük.
A sorozat egyik része önmagában is izgalmas katasztrófafilm. A kormányzatnak egy ideig sikerül eltitkolnia, mi vár a világra, ám amikor kitör az óriásvulkán, egyre többen és egyre gyorsabban vesztik el az önkontrollt. A biztonságos helyre igyekvő elnökre a saját munkatársai támadnak rá. A film rendkívül érzékletesen mutatja be, mi is történik, amikor egyik pillanatról a másikra minden összeomlik. Ilyenkor az embernek súlyos morális döntéseket kell meghoznia, amit erősen befolyásol az a körülmény, hogy villámgyorsan menekülni kell. Csak hát nincs hova.
Az indonéz Sumbawa szigetén található Tambora vulkán 1815. április 10-én tört ki. Ennek hatására a következő évben az egész világon átalakult az időjárás, Európában pedig „elmaradt a nyár”. John William Polidori, Mary és Percy Bysshe Shelley, valamint Lord Byron a svájci Villa Diodatiban próbálta átvészelni ezt a baljóslatú időszakot. Byron fejéből pattant ki az ötlet, hogy versenyezzenek: ki írja meg a legfélelmetesebb történetet. A költő ekkor alkotta meg Sötétség című művét. A sorozatban Cal apja verseket olvas – mást már nem tud –, köztük Byronnak ezt a kevéssé ismert költeményét: „Álmot láttam, s nem álom volt csupán. / Kihúnyt a fényes nap, s a csillagok / Az örök térben vaksin tébolyogtak, / Út-vesztve, fénytelen, s a megfagyott föld / Feketén ingott a holdtalan űrben…”
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. augusztus 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
