„Az életkor nem érdem…” – Beszélgetés a 95 éves Szeberényi Zoltán irodalomtörténésszel Lakatos Krisztina2025. 08. 31., v – 18:14
Irodalmunk doyenje, összmagyar viszonylatban is; a 96 éves korában elhunyt Faludy Györgyön kívül hirtelen nem is jut eszembe más, aki magasabb kort élt meg íróink közül, mint ő. Idehaza, a szlovákiai magyar írók mindenkori táborában kétségtelenül az irodalomtörténész és egyetemi tanár Szeberényi Zoltán a legidősebb a közelmúltban, augusztus 11-én betöltött kilencvenöt évével. Nemzedékéből, az 1930-ban születettek népes táborából, Duba Gyula elmúlt évi halálával – noha Dobos Lászlóval, Dubával, Fónod Zoltánnal, Török Elemérrel és Veres Jánossal féltucatnyian is voltak – pedig már csak ő él.
Negyedszázaddal ezelőtt, „hetvenesükön” a Noék az Ararát tetején címmel a Madách-Posonium Kiadó még külön kötettel tisztelgett előttük, melyben Szeberényi Zoltánról a nála egy-másfél nemzedékkel fiatalabb, ám azóta már szintén elhunyt Zalabai Zsigmond festett alapos, elgondolkodtató portrét… Ebben a Füst Milán-i bonmot-val illette: „életrajza szinte nincs, csak munkarajza”, utalva arra, hogy alig talál olyan írására, illetve vele készült interjúra, melyben életéről, illetve saját magáról vallott volna. S bár ezen a téren azóta a helyzet kicsit változott (gondolva itt Fónod Zoltán, Miklósi Péter vagy Nagy Erika évfordulós interjúira), keveset tudni mégis a családjáról, gyermekkoráról, indulásáról. Ilyképpen, noha mi is már vagy félszázada ismerjük egymást, és volt idő, amikor közeli munkakapcsolatban voltunk, és emberként is a legrokonszenvesebbek és a hozzám legközelebb állók közt tartom számon, élettörténete – az általánosságokon túl – mégis rejtve maradt előttem. Igazi irodalomtörténészi sors, aki még a legapróbb részleteket is kideríti, felfedi másokkal kapcsolatban, miközben ő a maga „történetével” mindvégig a háttérben, s kicsit homályban marad.
Honnan jöttél hát? Kiket „hordozol”, úgymond, magadban, milyen örökséget kaptál felmenőidtől? Miféle képződmény vagy? Felmerültek-e benned valaha ezek a kérdések?
Fölmerültek, de csak nagyon későn, hetvenen jóval túl kezdett foglalkoztatni ez a probléma. De akkorra már kihaltak a tanúk, így csupán a gyermekként – a felnőttek beszélgetéséből – felszedett emlékfoszlányokra támaszkodhattam. Annak idején, még az Osztrák–Magyar Monarchiában tudvalevően élénk volt a belső migráció, s ez a felmenőim sorsán is tükröződik. Mindkét nagyapám főnemesi udvarban nőtt fel. Az apai nagyapám Barsvörösváron született, a báró Révayak udvarában, egy cselédlány törvénytelen gyermekeként, felnövekedve pedig a Révay család négylovas hintójának parádés kocsisa lett, s erre mindvégig nagyon büszke volt. A bárói udvarban töltött évei alatt a vérébe ivódott az alattvalói szellem, a lojalitás, így mindvégig odaadó híve maradt a Monarchiának, majd későbbi örökösének, Horthynak. Még fiatalon, a 19. század utolsó éveiben került Komáromba, ahol megnősült. A sors fintora, hogy anyja sorsára emlékeztetőn egy izsai suszter „megesett” lányát vette feleségül, aki még két lányt és öt fiút szült neki. Műveletlen, nehéz természetű, rideg lelkületű ember volt. Mivel születésemtől haláláig vele laktunk, anyám sokat szenvedett tőle.
Anyai nagyapám Nádasdladányon született gróf Nádasdy Ferenc udvari kovácsának harmadik gyermekeként. A főnemesi birtokon nőtt fel, de kitanult molnárként hamar elkerült otthonról – a millennium táján Gútára, ahol családot alapított. Anyám még Gútán, a testvérei már Szímőn születtek, ahol nagyapám főmolnárként kapott állást a hengermalomban.
Ez a Vág menti falu az én társadalmi szocializációm egyik meghatározó színhelye volt. A nyári szünidők jelentős részét ugyanis nagyszüleim példás családi körében tölthettem. Nagy becsben voltam, mivel hosszú ideig én voltam az egyetlen unoka. Az első irodalmi hatások is itt értek. Nagyapám csupán Gárdonyi Géza feledhetetlen paraszti hősének, Göre Gábornak, Durbincs sógornak és elmaradhatatlan társuknak, Kácsa cigánynak a hányattatásairól szóló egykor nagy sikerű regényéből, mindennapos vacsora utáni családi rituáléként részleteket olvasott fel. Alapfokú iskolai végzettsége ellenére is tudatában volt az olvasás jelentőségének. Engemet is próbált erre ösztönözni, de nem sok sikerrel.
Szülőhelyed? Szülőházad?
Komárom város vezetősége a vagyontalan, sokgyerekes családok számára három ún. munkásházat építtetett a múlt század húszas éveinek közepén. Ezek barakkszerű földszintes épületek voltak, húsz, szoba-konyhás, vízvezeték és WC nélküli lakással. Az egyik a Vág-Dunához közel eső városrészben épült. Apámék ide költöztek még csaknem teljes családi létszámban. Csupán a két idősebb lánytestvér hiányzott közülük, akik addigra már férjhez mentek. Így még évekig nyolcan szorongtak abban a szűk lakásban. Különösen válságossá akkor vált a helyzetük, amikor a család összetartó ereje, a nagyanyám meghalt. Nem csoda, hogy a gyerekek igyekeztek mihamarabb szélnek eredni. Csak akkor konszolidálódott némileg a helyzet, amikor két fiú Magyarországra költözött, és többen önállók lettek vagy családot alapítottak. Ebben a főként kétkezi munkások, iparosok lakta, gyerekektől nyüzsgő bérházban, illetve ebben a szegény, de családiasan összetartó közösségben töltöttem életem első húsz esztendejét, itt szocializálódtam, itt telt a gyermek- és ifjúkorom. Itt szereztem életem meghatározó mémjeinek teljes arzenálját. Általánosan elfogadott tény ugyanis, hogy az ember megőrzi, egész életére magába zárja annak a közegnek a szellemét, életvitelét, világlátását, amelyben öntudatra ébredt. Nekem szerencsém volt. A megértésnek, a toleranciának, a torzsalkodás, irigység és hátsó gondolatok fűtötte érdekszövetségek nélküli együttélésnek ebben az egyszerű, többnyire szegénysorú emberekből álló közösségében tapasztalt példájával, mértékével azóta sem találkoztam.
És ezzel már el is jutottunk a gyermekkorodhoz…
A munkásházban eltöltött mintegy két évtizedre, gyermekkorom és kora ifjúságom éveire nem igazán szívesen vagy csak vegyes érzelmekkel tudok visszaemlékezni. Szüleim házassága nem volt felhőtlen. Apám keveset volt otthon, szabadidejét többnyire ivócimborái, a halászok között töltötte, s csak késő este vetődött haza, nemritkán italosan. Mentségére legyen mondva, hogy rendkívül kedvezőtlen körülmények között szocializálódott. Szülei látástól vakulásig dolgoztak, a nyolc gyerek nevelésére kevés idejük-erejük maradt. A gyerekek lényegében egymásra utalva, többnyire a mélyszegénység körülményei között nőttek fel. Nem érezhették igazán és ennél fogva talán nem is igényelték a családi tűzhely melegét. Nem róható fel nekik, hogy felcseperedve igyekeztek minél kevesebb időt otthon tölteni és mihamarabb munkába állni, önállósulni. Így apám is rossz beidegződéseket és életfelfogást, hamis, nem előre mutató világlátást hozott magával a szülői házból. Sokat örökölt apja nehéz természetéből is. Komor, hirtelen haragú, empátiára, érzelmi elmélyülésre szinte képtelen ember volt. Művelődési igényei nem voltak, pedig kiváló értelmi adottságokkal és felfogóképességgel bírt. Szűcsnek tanult, és rendkívüli kézügyességének köszönhetően a szakmája kiváló mestere lett. Anyámmal a közös munkahelyükön ismerkedtek meg. A rövid ismeretséget követő házasságuk a „szerelem első látásra” jegyében fogant, gyors egybekelésükhöz én is „hozzájárultam”. Apám nem volt felkészülve a családalapításra, s mivel önálló lakásra pénze nem volt, hát hazavitte újdonsült asszonyát. A még néhány évig ott lakó testvérei azonban a lakás szűkössége miatt púpnak érezték a hátukon a fiatal arát, különös tekintettel annak várandós állapotára.
Édesanyádról viszont eddig is többször nyilatkoztál már.
Anyám vidám természetű, érzékeny lelkületű, toleráns, gazdag érzelmi világú asszony volt, szöges ellentéte apámnak. Én voltam számára a világ központja, szinte majomszeretettel vett körül. Már felnőtt voltam, amikor bevallotta, azért nem lett testvérem, mert úgy érezte, képtelen lenne megosztani a szeretetét. Eltéphetetlen, mély érzelmi kapcsolat szövődött közöttünk, ami haláláig nem szakadt meg. Szeretett olvasni. Számára csak egyetlen író létezett: Jókai. Elolvasta minden regényét, ami csak fellelhető volt a városi könyvtárban. Engem is gyakran biztatott olvasásukra, igaz, nem sok sikerrel, de olvasmányélményeit szívesen hallgattam. Más irányú igényeim és vonzalmaim voltak. Kor- és sorstársaimmal a szabad időnk nagy részét – rongylabdával futballozva – a környező tágas grundokon vagy nyaranta a Vág-Duna akkor még szennyezetlen vizében töltöttük. A fürdőzés szüneteiben pedig a Sistagnak nevezett tenyérnyi erdőség liánnal sűrűn benőtt galagonya- és kökénybokrai között vagy az árterület buja tenyészetében a mohikánok ellenségeire vadásztunk. Gyermeki fantáziánkban a Sistag az őserdőt, a Vág-Duna vize a végtelen tengereket jelentette, ahonnan többnyire csak az éhség vetett haza bennünket a kora esti órákban. Olvasásra már alkalmatlanul.
Egyszer azonban csak iskolás lettél te is.
A római mitológia szerint a párkák szövik sorsunk fonalát. Az én ügyeletes párkám viszont eléggé szórakozott lehetett, mert sorsom fonala meglehetősen göcsörtösre sikeredett. Ami az iskolai művelődésemen is tükröződik. Tudvalevően a nagy gazdasági világválság közepén születtem. A nemzedékemhez, a „harmincasokhoz” nem volt kegyes a történelem.
Az elemi iskola első két osztályát még a csehszlovák éra alatt abszolváltam, a harmadikat már a visszacsatolás után kezdtem el, „a magyarok alatt”, ahogy mifelénk mondták. Mozgalmas időket éltünk akkor. Komárom magyar lakossága lelkesen, boldog várakozással telten várta a bevonuló honvédeket. Sohasem felejtem el, ahogy anyámmal ott szorongtunk az éljenző, könnyekig meghatott tömegben, derűsen hallgatva az időnként felhangzó kórust: „Elment Benes Ede, / egye meg a fene.” A lelkesedés akkor hágott a tetőfokára, amikor az élő hungaricum, a lovas tengerész, vitéz nagybányai Horthy Miklós őfőméltósága díszes tengerésztiszti egyenruhájában, délcegen ülve hófehér lován beügetett a városháza elé. Ez a kép örökre bevésődött az emlékezetembe, mint ahogy később a nagy lelkesedést hamarosan felváltó csalódottság, a gyorsan romló közhangulat is. A város lakossága megcsappant, a csehek és a szlovákok, főként tisztviselők, vállalkozók, kereskedők, állami alkalmazottak elmentek, köztük apám munkaadója is. A tisztes szegénységből a mélyszegénység peremére süllyedtünk.
A drasztikusan romló életszínvonal hamarosan új folklórt is szült. Ennek néhány termékét ma is őrzi az emlékezetem: „Minden drága, / vissza Prága!” Vagy ezt a nem éppen szalonképest: „Amíg Benes volt az atyánk, / selyem volt a gatyánk, / mióta Horthy az atyánk, / ki van a pi**ánk!” Az iskola légköre, szelleme is gyökeresen megváltozott. Anyaországi tanítót kaptunk, aki bevezette, hogy az első tanítási órát mindennapi mantraként, vezényszóra, vigyázzállásban, szemünket kormányzó urunk berámázott képére szegezve harsogjuk: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!”
Mivel apám igen gyéren keresett ebben az időben, így a magas tandíj miatt csak az ötödik elemi osztály elvégzése után gondolhattam továbbtanulásra. Az alacsonyabb tandíjjal járó polgári iskolában folytatódott iskolai művelődésem, de már a közben kitört háború mostoha körülményei között. Második osztálytól hadikórházzá nyilvánították az iskolánkat. Az oktatás a délutáni órákban, a gimnázium épületében ment tovább. A negyedik osztályt 1944. szeptember 1-jén kezdtük, de a légiriadók s a bombázás miatt 26-án már be is fejeztük. Most is fülemben csengenek tanárunknak, Kossányi Józsefnek a statárium miatt nagy bátorságra valló elbocsátó szavai: „Ezt a háborút elvesztettük, hamarosan ideér a front, a barbár szovjet hadsereg, a rátok váró megpróbáltatásokban is őrizzétek meg emberségteket és magyarságtokat! Isten óvjon benneteket!”
A világháború után Nyugatra menekült, komáromszentpéteri születésű költőről van szó?
Igen, róla, ő volt a tanárunk. Az oktatás így csak a „felszabadulás” után, 1945 májusában folytatódott. A csonka tanév ellenére, június végén mégis kaptunk bizonyítványt. A háború tehát befejeződött, a fegyverek elhallgattak, de a felvidéki magyarságra béke helyett az üldöztetés, az elnyomatás és a teljes jogfosztottság korszaka várt. A magyar iskolákat bezárták, továbbtanulásra csak Magyarországon volt lehetőség. Kockázatos volta miatt azonban anyám nem engedett átszökni a Dunán, további művelődésre viszont csak szlovák tanítási nyelvű iskolában nyílt lehetőségem. Mivel Csehszlovákiában ingyenes, de csak háromosztályos volt a polgári, a gimnáziumba csupán egy egyéves tanfolyam elvégzése után lehetett átlépni. Ahova, bár szlovákul nem tudtam, tanulásvágytól fűtve mégis beiratkoztam. S ahol osztálytársaim túlnyomó többsége magyar volt, igaz, a tanítás nyelvét nem értettük.
Az órákon értetlenül, unatkozva hallgattuk a tanárokat. Ez a „stúdium” önmaga karikatúrája volt. Rejtély, hogy minek az alapján minősítettek, hiszen makogásnál többre nem vittem, mégis kaptam – igaz, négyesektől hemzsegő, továbbtanulásra nem jogosító – bizonyítványt. Így jobb híján kitanultam az apám mesterségét, abszolváltam az inasiskola három évfolyamát, és Pozsonyban szűcsmesteri vizsgát is tettem.
Életem további alakulásába 1948 februárja, a rendszerváltás hozott döntő fordulatot. A nemzetiségi torzsalkodást a szőnyeg alá söpörték, megnyíltak a magyar iskolák. Így a komáromi gimnáziumban Dolgozók Felsőbb Iskolája néven hároméves, magyar tanítási nyelvű, érettségivel járó, technikai irányú esti tanfolyam nyílt azok számára, akiknek a háború berekesztette a középiskolai tanulmányait. Mivel a szűcsségben sok örömre nem leltem, apám beleegyezésével éltem a lehetőséggel, és beiratkoztam. A tanítás délután négytől este nyolcig tartott a hét minden munkanapján. Tanáraink – többnyire hajógyári mérnökök – a képzés hatékonysága érdekében hamarosan betereltek bennünket az akkoriban rohamosan fejlődő hajógyárba. A gyárban töltött évek azonban arról győztek meg, hogy a műszaki szakmát és gondolkodást sem nekem találták ki. Ezért az első adandó alkalommal hátat fordítottam neki. Egy, az Új Szóban megjelent felhívás nyomán az én technikai érettségimmel – nagy vakmerően – magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem az akkoriban megnyíló, egyetemi fokú Pedagógiai Főiskolára Pozsonyban. A technikai iskolában nem vették komolyan a humán tárgyakat, nyelvtanóránk alig volt, irodalomból pedig többnyire csak Arany, Ady és József Attila verseit olvastuk-értelmeztük. Így hát csaknem üres tarsollyal állítottam be a felvételire. A legnagyobb meglepetésemre mégis felvettek. Nyilván „a termelésből jött népi értelmiségi” akkoriban igen nagy becsben tartott státusa feledtette felvételiztetőimmel a mérhetetlen tájékozatlanságomat. Így lettem főiskolai hallgató, majd magyartanár.
Jól tudom, hogy Galántán kezdtél tanítani?
Az abszolutóriumot követően megnősültem. Mivel Pozsonyban kívántunk maradni, feleségem – egykori évfolyamtársam – a Pedagógiai Könyvtárban helyezkedett el, én viszont Galántán kezdhettem el tanári pályámat. Azaz vonatoztam oda és vissza, Pozsonyba… de szerencsére ez az állapot csak néhány évig tartott. Ugyanis az ötvenes–hatvanas évek fordulóján egymást érték nálunk az iskolareformok, és ezeket a tanárképzés sem kerülhette el. Így a mi alma materünk, a Pedagógiai Főiskola is megszűnt, és az alapfokú pedagógusképzést az ún. Pedagógiai Institútumok keretében kívánták megoldani. A magyar tagozat pedig Nyitrára került. A tanárok közül azonban sokan nem vállalták sem a vidékre költözést, sem a bejárást. Nyitrán pedig az így kialakult tanárhiányt sürgősen meg kellett oldani. Nejem, aki vörös diplomával végzett, meghívást kapott a magyar nyelv és irodalom tanszékre, de mivel anyai örömök elé nézett, nem fogadhatta el a kedvező ajánlatot. Helyette én kerültem a tanszékre, és így lettem főiskolai tanár.
Ahol végül kereken negyven évig maradtál.
Igen, egészen a nyugdíjba vonulásomig. Az oktatói-nevelői munkában ugyanis végre magamra találtam, és nagyon jól éreztem magam a hallgatóim között. Tudatában voltam ugyanis, hogy a tinédzserkorúak lelke rendkívül sérülékeny, és én soha nem éreztettem velük a rangbeli-tudásbeli különbséget, s nem gázoltam az önérzetükbe. A tanításban örömömet leltem, az oktatáson kívüli problémák, leginkább a túlzó ideologizálás miatt mégis vegyes érzelmekkel tekintek vissza ezekre az évekre. Öröm és megelégedés akkor tölt el, ha egykori tanítványaim népes seregére, arra a mintegy nyolcszáz magyar szakos tanárra és tanítóra gondolok, akiknek a képzésében részt vehettem.
Fried Istvántól hallottam egyszer: ha a tanítványai többet tudnak nála, az az ő érdemük, ha viszont kevesebbet, az a tanáruk hibája… Egyetértesz ezzel?
Hát persze. És nincs annál szívderítőbb, mint amikor a tanítvány eredményeiben beéri és meghaladja tanítóját. Nekem ez a sors kegye folytán többszörösen megadatott. Irodalmi-kulturális és tudományos életünk olyan kimagasló képviselőinek a művelődéséhez, szellemi kultúrája gyarapodásához és szakmai fejlődéséhez járulhattam hozzá, mint Bodnár Gyula költő, író, publicista; Csáky Károly költő, helytörténész, néprajzkutató; Z. Németh István költő, szerkesztő; Pongó István; Laczkóné Erdélyi Margit; Bárczi Zsófia; Benyovszky Krisztián; Keserű József; Baukó János egyetemi tanárok; Szarka Tamás és Szarka Gyula Kossuth-díjas dal- és zeneszerzők. Jó érzés és koromat-bajaimat feledtető öröm, hogy mindannyiukkal baráti viszonyban és kapcsolatban állok, s még van erőm figyelemmel kísérni munkásságukat, számon tartani sikereiket.
Irodalmi-irodalomtörténészi munkásságod zöme a (cseh)szlovákiai magyar irodalom – mint történeti képződmény – kutatásához, vizsgálatához, addig becserkészetlen területek, területrészek feltárásához kapcsolódik. Ilyenek voltak a második világháború alatti nyitrai Híd Irodalmi Társaság, vagy a Győry Dezső költészetét feldolgozó monográfiáid, a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalomkritikából szerkesztett kétkötetes antológiád, de ilyenek a Duba Gyula, Turczel Lajos, illetve Ozsvald Árpád munkásságát bemutató kismonográfiáid is. Amire nagy szintézised, a Magyar irodalom Szlovákiában 1945–1999 című kétkötetes írói-irodalmi arcképgyűjteményed tette föl a koronát.
Úgy gondolom, visszatekintve, hogy munkásságom volumene nincs arányban a főiskolán eltöltött négy évtized adottságaival és lehetőségeivel. Körülményesen és meglehetősen rossz hatásfokkal, a részletekbe veszően dolgoztam. Néhány művemre – éppen az általad felsoroltakra – mégis szívesen és megelégedéssel gondolok. S miután mindvégig az irodalom – a 20. századi magyar irodalom története – volt a szűkebb szakterületem, erre irányult a tudományos munkásságom is. Azt pedig magának értetődőnek tartom, hogy kutatási témámul – felvidéki lokálpatriótaként – a (cseh-)szlovákiai magyar irodalom és szellemi kultúra történetét választottam.
Mindent összegezve talán elmondhatom, hogy humanistának tartom magam, aki akarattal nem ártott senkinek, és nem próbált mások kárán érvényesülni, sem anyagi, sem társadalmi előnyökhöz jutni. Tőlem telhetően igyekeztem hivatásomhoz és magyarságomhoz méltón élni és cselekedni. Pedagógiai munkásságom megítélése viszont nem az én tisztem, bár annyit megjegyezhetek, hogy oktatói-nevelői munkámból, illetve a tanításon kívüli tevékenységemből mindig lelkiismereti kérdést csináltam. Megpróbáltam adottságaimból és erőmből telően a sokszor retardáló körülményekhez és lehetőségekhez kényszerűen igazodva a lehető legjobban, leghasznosabban cselekedni. Életem tizedik évtizedének felétől visszatekintve azonban természetesen mégis vannak hiányérzeteim.
Főiskolai tanári pályád során kétszer is voltál tanszékvezető, és mindkétszer meglehetősen bonyolult időszakban: először közvetlenül 1968-után, a husáki konszolidáció kezdetén, majd 1980–1985-ben, ugyanezen idők ideológiai nyomásának kiteljesedése idején. De Nyitrán találtak az 1989-es bársonyos forradalmat követő rendszerváltó évek is. Mit jelentettek a pályádon és milyen kihívások elé állítottak ezek a váltások, fordulópontok?
Törvényszerű, hogy az ember a nosztalgia rózsaszín szemüvegén néz vissza az elmúlt időkre, vannak azonban élmények, amelyeket a nosztalgia sem tud megszépíteni, amelyekre visszagondolva borsódzik az ember háta. Az 1968-as év fémjelezte politikai enyhülést, „az emberarcú szocializmus” időszakát durva visszarendeződés, kegyetlen megtorlás, a hírhedt husáki konszolidáció követte, amelynek epizódjai vissza-visszatérő rémálmokként ma is kísértenek. Mindez számomra különösen megterhelő volt, mert tanszékvezetőként éltem át ezt az időszakot. A hetvenes évek fordulóján megkezdődött a politikai átvilágítás, az ún. átigazolás, amelynek során Csehszlovákiában szinte megtizedelték a tanári állományt is. Így például Nyitrán a magyar tanszék két tagja is az utcára került. Az intézményalapító, a magyarokkal szemben megértő, toleráns dékánt egy soviniszta, magyargyűlölő váltotta fel, aki szisztematikusan erodálta a magyar tagozatot. Fokozatosan megszüntette a tanárképzést, a magyar hallgatók létszámát harmadára csökkentette. A tanszék munkája az alapiskolák alsó tagozatos tanítóinak képzésére szűkült. Új hallgatókat nem vehettünk fel, csak a már megkezdett évfolyamok fejezhették be tanulmányaikat. Betiltotta a leendő pedagógusok közéleti és kulturális fejlődését szolgáló Juhász Gyula Ifjúsági Klubot, feloszlatta a kezdő tollforgatóknak otthont adó Fórum Irodalmi Kört. Nyilvánvaló, hogy csak azért nem szüntette meg teljesen a magyar tanítóképzést és a magyar tanszéket, mert tartott a várható nemzetközi botránytól. A tanszék további sorsában így a „nem minden rossz jő ártalomra” régi népi tapasztalata érvényesült. Politikai passzivitás miatt énrám is a leváltás várt, de szerencsére még időben sikerült az elbocsátott kollégák helyébe két kiváló tudós pedagógust Nyitrára csábítanom. A konszolidáció inkvizítorainak zaklatása elől menekülő Tőzsér Árpád és a kiváló nyelvész, Kovács László elfogadta meghívásomat. Tanszékünk egyetlen párttagja vette át az irányítást, ezáltal némileg konszolidálódott a helyzetünk, kevesebbet zaklattak bennünket. Az irodalmi kör Új Fórum címen, Tőzsér Árpád vezetésével újraindult, munkája felpezsdült, kiteljesedett. A legnagyobb sikerét az általa népballadákból, szlovák és magyar népdalokból összeállított zenés műsorával érte el, amely a komáromi Jókai Napokon első díjat nyert. A nyelvészet iránt érdeklődő hallgatók Kovács László irányításával a nyelvjáráskutatásban értek el szép sikereket. Aligha tévedek, ha úgy vélem, hogy a szocializmus korszakára vonatkozó érvénnyel a hetvenes évek elején volt a nyitrai magyar tanszék oktató-nevelő munkájának a legmagasabb szintjén.
Az imént arról (is) beszéltünk, milyen jelentős szerepe(ke)t vállaltál a csehszlovákiai magyar irodalom „önösszeszedése”, illetve kritikai értékelése terén. Főleg az ezredforduló táján s után azonban olyan folyamatok indultak el a szlovákiai magyarság életében is, amelyek más értelmezést és irányt adtak mindennek, így a hazai magyar irodalomnak is. Hogyan látod ezeket a folyamatokat? Mi lenne, mi lehetne az irodalom és a könyv, illetve az irodalom-népszerűsítés szerepe, feladata ebben a mai megváltozott, és azóta is szüntelen változásban levő világban? Lehet-e, van-e ezeknek még identitásképző szerepük?
Ezekre a kérdésekre nem könnyű röviden és meggyőzően válaszolni. Egymásnak ellentmondó nézetek élnek minderről a köztudatban, ami abban gyökerezik, hogy az irodalom társadalmi szerepe igen sokrétű és korfüggő. Napjaink rohanó, túltechnicizált, a Szilícium-völgy uralta világa nem kedvez az irodalomnak. Korunk beláthatatlan következményekkel járó drámai, sőt tragikus jelensége, hogy a Gutenberg-galaxis kozmikus sebességgel távolodik, az egykor oly ragyogó fényei lassan kihunynak. Az irodalom folyamatosan – és egyelőre megállíthatatlanul – veszít társadalmi súlyából, a szellemi kultúrát, a közgondolkodást formáló erejéből. Silányul a könyvkultúra, és általában az emberi szellem és műveltség humán szférája. A könyvkiadás a haszonelvű, főként a triviális és biológiai szükségletekre vonatkozó ismeretek népszerűsítésére, önfejlesztésre, testápolásra, sportra, az önmegváltás csodaszereit és fortélyait ismertető irodalomra koncentrál. Az ember szellemi-lelki egészségét támogató, értékteremtő szépirodalom a háttérbe szorul.
Leginkább a vers, a líra hiányzik az életünkből. A lapok csak elvétve közölnek verset. Márpedig a szép szó, a vers nélkül elszürkül az ember lelke, érzelmi világa, képzeletének tartománya. A költők a szellem, a világi transzcendencia képviselői, a költészet mással nem pótolható tudósítás a lét kifürkészhetetlen bugyraiból, a lélek legmélyebb titkairól, feloldatlan és feloldhatatlan rejtélyeiről. A próza az ember személyiségének, jellemének hatásos formálója, gazdagítója, finomítója. A regényekben, drámákban ábrázolt élethelyzetek, jellemek alakíthatják az olvasó énjét, személyiségét, követendő például szolgálhatnak, segíthetik problémái megoldásában. Az értékes, magas művészi színvonalú regény, novella stb. külön világ, szentély, ahol az emberlét terhei-gondjai enyhülnek, ahol az olvasó új világot fedezhet fel, új élményekkel, érzelmekkel, kapcsolatokkal gazdagíthatja személyiségét. A kalandregények kockázatmentes izgalmakkal telítik olvasójukat, a családregények az emberi élet folytonosságának tudatát erősítik, az összetartozás, az egymás iránti szolidaritás és felelősség fontosságát sugallják. Az irodalmi művek gyönyörködtető, szórakoztató, pihentető, ugyanakkor nevelő és személyiségformáló erővel bírnak. Semmihez nem hasonlítható erővel fejlesztik az ember önismeretét, nemesítik jellemét. A világirodalom bőséges tárháza az örökérvényű jellemeknek, a sorsformáló élethelyzeteknek, konfliktusoknak. A kultúraszociológusok tapasztalatai bizonyítják, hogy a jelentős írók szeme érzékenyebb és mélyebbre lát az emberi személyiség rejtelmeibe, mint a lélektan tudós kutatói.
Miben látod az erodálódás ellenszerét?
Meggyőződésem, hogy az irodalom iránti érdeklődés, az olvasási kedv lanyhulásának egyik meghatározó oka az iskolai irodalmi nevelés hatástalansága. A korszerű irodalmi nevelésnek egyetlen célja lehet: a tanulókat olvasni megtanítani. Nem irodalmi nevelésre, hanem irodalomra nevelésre van szükség. A jelenlegi iskolai gyakorlat jobbára irodalomtörténetet tanít, nem irodalmat. A faktográf ismeretek szorgalmazása helyett a szövegértést kellene hangsúlyozni. Csupán a gondosan kiválasztott, az íróra, korra jellemző műalkotások sokoldalú elemzésével érhetjük el az óhajtott célt: az írott szó művészetének befogadási képességét, az emberi szellem mélyreható kiművelését, az emberi értelem legfőbb erényének, az alkotó képzeletnek a fejlesztését. Az alkotó képzelet lényegesen fontosabb, mint a felhalmozott ismeretek. Az irodalomról s általában a művészetekről való gondolkodás három válfaja – történeti, elméleti, kritikai – közül csupán az utolsó kettő preferenciája vezethet célhoz. A kor igényeinek megfelelő irodalomra nevelés legfőbb komponense azonban a szüntelenül olvasó, tájékozódó, sokoldalúan művelt, kötelességtudó tanár.
Az utóbbi évtizedekben nem vagy jelen a hazai sajtóban. Mi késztetett erre a távolmaradásra, elnémulásra?
Hatvanöt évesen, 1995-ben az erre vonatkozó előírásoknak megfelelően nyugállományba helyeztek. Óraadóként azonban továbbra is a tanszéken maradtam. Szimbolikusan a 20. század végével, az ezredfordulón, irodalompedagógusi pályafutásom negyvenedik évfodulóján terveztem végleg befejezni aktivitásomat. Az ügyeletes dékán azonban pénzhiányra hivatkozva az 1999/2000-es tanévre már nem engedélyezte óraadói tevékenységem folytatását. Csalódottan, rezignáltan, de megnyugvással vettem tudomásul a döntését, hisz erőimnek úgyis a végén jártam. Nagyon megviseltek ugyanis a letűnt század utolsó másfél évtizedének személyi-intézményi-társadalmi eseményei; ahogyan anyám szokta mondani a hasonló élethelyzetekben: mindenből elegem lett. Az irodalmi élet kulisszái elfordultak tőlem, azok a célok, eszmék, értékek, amelyekért egy életen át küzdöttem, divatjamúltnak, elavultnak, értéktelennek minősültek a fiatalok szemében. A nemzedékváltás kardcsörtető vitáiban nem kívántam részt venni. A szlovákiai magyar irodalomnak sohasem volt erős oldala a korrekt és eredményes, haszonnal kecsegtető véleménycsere. A története folyamán lezajlott viták kevés kivétellel az egymás mellett elbeszélők vagy a süketek párbeszédét idézték. Különösen lehangoló volt az az igaztalan és ízléstelen hadjárat, amit a halott Fábry Zoltán műve és szellemi hagyatéka ellen folytattak az akkor fellépő fiatalok. A társadalmi életben is aggasztó, számomra ellenszenves jelenségek tűntek fel. Döbbenetes volt számomra az a tapasztalat, hogy az emberi gondolkodás iránya gyökeres változáson megy át, hogy szinte miden mozgalom, törekvés előterében a pénz, az érvényesülés áll. A homo sapiensből hovatovább mohó sapiens lesz. A közért cselekedni, áldozatot hozni egyre kevesebbeknek jut eszébe. Háttérbe szorul az egymás megbecsülésére, a megértésre, toleranciára épülő köznapi tevékenység; nem egymást segítve, hanem egymás rovására élünk.
Kilencvenöt éves vagy – életed tizedik évtizedének közepéhez érkeztél, emberi léptékkel mérve ez tiszteletre méltóan hosszú idő. Gondolkoztál-e már azon, hogy minek köszönheted a sorsnak ezt az ajándékát?
Őszintén szólva nem foglalkoztatott különösebben ez a kérdés. Én a tudományban hiszek, amelynek általában elfogadott álláspontja szerint 80%-ban a gének, 20%-ban az életvitel határozza meg az emberi élet hosszát, bár újabban sokan a fordítottjára esküsznek. Hitem szerint szüleim génjeinek szerencsés elrendeződése lehet a döntő tényező, aminek hatását még a nem éppen bölcs életvitelem sem tudta lerontani. Van ugyan elég nyavalyám, de a súlyos, krónikus betegségek egyelőre elkerültek. Aggastyánkorba érve sem tudom, hogy miben fogok meghalni.
Az a kérdés viszont, hogy ajándék-e a hosszú élet, szintén megér egy misét. A bölcsek szerint nem a hossza, hanem a minősége fontos az életnek, amiben sok igazság van, bár a minőség kérdése is talányos. Az ősrégi kínai még így átkozta el az ellenségét: „Élhess érdekes életet!” Ez az átok a mai fülekben inkább áldásnak, jókívánságnak hangzik. A kínai bölcsek a békességben, nyugalomban eltöltött, izgalmaktól, váratlan fordulatoktól mentes életet mindennél többre becsülték. Arra pedig, hogy mi végre van a hosszú élet, csak közhelyekkel tudok válaszolni. Az életkor nem érdem, az évek száma nem minősíti az embert, csupán a tettei, elért eredményei. Csak arra lehetünk büszkék, amit létrehoztunk, amit megalkottunk. Bár gyarló az ember, és én sem vagyok kivétel. Nincs benne semmi érdemem, mégis dagad a keblem, hogy a „holdjáró” nemzedék tagja lehetek. A 20. század legnagyobb horderejű tettét, a holdra szállást elsőként végrehajtó Apollo-11 kozmonautái mindhárman 1930-ban születtek.
Tóth László
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
