Nagy Hajnal Csilla: A hétköznapok Lakatos Krisztina2025. 08. 31., v – 19:07
Tárca a Szalonban.
„Átkelünk a házakon és átkelünk a réteken / Minden egyes pillanatban minden élet végtelen”
Kiismerhetetlen ütemben bólogatnak körülöttünk a ventilátorok, mindegyikre van valamiféle szösz ragadva, mintha ügyes gonddal tette volna rájuk valaki, mintha meg akarnának győzni minket a valóság valószerűtlenségéről, pedig kevés már bennünk a kétség, kérdéseink mind vagy súlytalanok, vagy költőiek, délelőttjeinkről semmit sem tudunk, délutánjaink derengő simítások egy élére vasalt rajzszög tompa fokán, éjszakáink megható halandósággal vágtatnak néhány marék kontinentális futóhomokban, a megfelelő asztalhoz ülve karnyújtásnyira tőlünk a gyönyörök kertje, persze ritkán ültünk életünkben a megfelelő asztalhoz, a megfelelőnél általában sokkal érdekesebb asztaloknál ültünk, a legtöbbet ki kellett volna ékelni, bár valószínűleg jobb lett volna nem szenvedélyes halálvággyal, míg az életigenlést mégiscsak egy mézesbödönben csokorba gyűjtve állítottuk az asztal közepére, kicsorduló könnyekkel, színlelt vagy elfojtott közönnyel (vagy valami egészen mással, természetesen), összecsukló székeken várni a világ kezdetét.
A kocsma órákkal ezelőtt kinyitott, kóválygó, kába, kóbor lámpabúrák figyelik bűbájosan ügyetlen mozdulatainkat, a feladat a pult minden oldalán zavarba ejtően egyszerű, leginkább pont mint lélegezni vagy az atomfizika, vagy belenyugodni abba, hogy néha a bútorok, néha a talaj, néha a gravitáció, néha saját magunk okozzuk a törékenységet, és hogy időnként a legpuhább mondataink csattannak a legnagyobbat a legképlékenyebb falakon, és nehéz előre látni, hogy épp a mondat vagy a fal törik majd több darabba, szóval ilyenkor, csütörtök délután, tényleg nincs más dolgunk, mint nem gondolni semmit lépteink harmonikus és diszharmonikus csengéséről, vagy hogy miként és melyek válnak majd lényegessé és melyek lényegtelenné, ilyenkor, csütörtök délután, nem kell tudnunk, honnan várjuk a megváltást, vagy hogy mi kinek adnánk, ha hirtelen abban a helyzetben találnánk magunkat (nem lehetetlen egyébként), hogy épp mi rendelkezünk ezzel a döntésjoggal.
Ebbe a csütörtökbe viszonylag belefér ez is, hogy ilyen veszélyesen közel engedjek magamban két világot, az egyik legunalmasabban billegő asztalnál ülve, mielőtt még mint építőkocka a szinte megfelelő alakzatba, úgyszólván hazatérek én is a pult másik oldalára, mérhetetlenül lényegtelen ez a veszély egyébként, ennek a vélt közelségnek az alig valós kockázata, ez benne a legveszélyesebb, hagyjuk is, elinflálódott már ez a kockázat, mint tétova állításaim a gátlástalanságról, vagy az, hogy adott pillanatokban éppen melyik koordináta-rendszer számításai szerint van igazam, és hogy miért lehet ezt egyáltalán birtokviszonyban tárgyalni, miért kapunk ilyen lehetőségeket a szemantikától, és különben is miért nem számít a nyelv olyasféle gépezetnek, ami fölött nyilvánvalóan nem tudunk uralkodni valójában semmilyen tudatállapotban, de még tudatállapoton kívül sem (miközben akkor lenne rá a legtisztább esélyünk és leghatározottabb jogosultságunk, mégis), mégsem ezen múlnak valójában a félreértések legszebb konstellációi.
Nem mindig kell egyébként elvéreznünk a mindennapi szimbolizmus csataterén, pedig már maga a vér is átszövi és összeköti az elmúlt idők szövetét, meg a jelen és az eljövendő időkét is bizonyára, megannyi ujjbegyen megjelenő vérvörös gömb, tökéletes felületi feszültséggel, vagy az értelmezni elfelejtett anopyrin hatásának halálközelinek tűnő élménye, vagy apróbb pillanatokban, begyógyultnak vélt hegekből előbúvó vasíz, ezredik szájbaharapás, hematológiákon felderengő jelentések fájó egybecsengése, a számtalan túl korai, számtalan elmaradó, számtalan későn érkező, számtalan meg nem érkező, vagy az ismeretlenek ismeretlen folyókat átszínező vére, szántóföldekbe ontott vér, vagy az a rög, amitől benn rekedt apám tüdejében a levegő, az egyedüli vérdarab ennek a szimbolizmusnak a tengerében, amelyikhez nem társítok, mert nem társíthatok színt, amelyet sosem láttam szemtől szemben, természetesen, mégis ugyanannyira fekete-fehér a létezése (így pedig nehéz azt mondani, hogy semmi sem az, ugye), mint a papír, amelyikre a zárójelentést gépelték.
Erről akartam mesélni tehát, hogy hogyan éldegélünk, hogyan szövetkezünk itt Kőbánya felé félúton (mihez képest, persze), hétköznapjainkon, hétvégéinken (a hétvégéinken egyébként valamiért azért mégiscsak máshogy), hogyan olvadunk eggyé, biztonságban, a kollektív tudattalan, de a közösség szellemében is, hogy amikor megállsz a tetőterasz közepén, amikor túltelít, mert hogyisne telítene túl, miért is ne telítene túl, amikor önmagadban, mert máshogy nem is létezik mindez, amikor önmagadban túl kevés és túl sok volnál egyszerre, hogy bírd, hogy elbírd amit bírsz, a friss levegőtől fájó fejjel, száraz szemekkel, nedves szemekkel, la isla bonita, mennyország tourist, aszteroida antilopok, sírsz, nevetsz, látsz, hallasz, akár vakon és süketen, mindig egyedül, sohasem egyedül, akkor, a képzavarok tengerében is, fenntart a víz, fenntartod a vizet. Valahol ebben a tengerben fogod felfedezni a hetedik névmás szigetét.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
