Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Augusztusban Sánta János, a Váci Egyházmegye papja ad útravalót.
Az ünnepi étkezés képe, mint a mennyországra való ráhangolódás, sokszor előkerül a Szentírásban. A bibliai időkben ez az előkép azért is volt hatásos, mert az akkori átlagember messze nem étkezett olyan rendszeresen, mint korunk embere. Nem volt ritka, hogy két vagy három napig, ínségesebb időkben akár hetekig is alig ettek valamit. Az időjárás szeszélyei, a háborúk, a járványok és a kereskedelem kezdetlegessége mind-mind közrejátszott abban, hogy az akkori ember nem a kalóriatáblázatot figyelte. Ha viszont ünnepeltek, az több napig eltartott, mint például a kánai menyegző is.
Manapság, amikor a világ jómódú lakossága naponta annyi ételt dob ki, hogy abból jóllaknának az éhező százmilliók, talán háttérbe szorul a lakoma mint előkép. És ez nem jó. A lakoma képe manapság is fontos. A világnak azokon a részein, ahol az emberek jobb körülmények között élnek, inkább a lelki szempont kerüljön előtérbe. Hiszen egy ünnepi étkezés nem pusztán energiapótlás, hanem valóban ünnep, mert embereket kapcsol össze.
Úgy érzem, itt az evangélium utolsó előtti mondatára kell helyeznem a hangsúlyt, annál is inkább, mert az talán kevéssé érthető: „Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni.” Előzőleg arról szól a szakasz, hogy aki lakomát ad, ne azokat hívogassa, akik állandóan viszonozzák a meghívást, mert így egy baráti kör vagy társadalmi osztály soha nem fog kilépni a saját komfortköréből. S emellett önkéntelenül is falakat épít a „másfajta” emberek előtt.
Ha valaki jót eszik, akkor nyugodtabb, mint éhező társa. Biztonságban érzi magát. De fönnáll az a veszély is, hogy belefeledkezik a jólétbe, e világ javaiba, s egy idő után annak sem mond már köszönetet, aki az ételt elkészítette.
A lakoma gondolatát az evangélium kiszélesíti azzal, hogy olyanokat hívjunk meg, akik nem tudják viszonozni azt. Legalábbis az étkezést. De tehetnek valami mást, amire egy szakács képtelen.
Legyünk készek odalépni olyanokhoz, akik bármilyen értelemben szegények, bénák, sánták, mert mi magunk is azok vagyunk. Egy magabiztos ember, akinek éppen jól mennek a dolgai, az élet váratlan fordulatai folytán könnyen rászorulóvá válhat. Viszont senki sem annyira béna, sánta és vak, hogy élete végéig „csak” rászoruló maradjon. Mindenkinek adott tehetséget az Úr, hogy szeretetet adjon, s ezáltal kapjon is. Sokszor az a bajunk, hogy a ritmust mi akarjuk megszabni, mert még nem a mennyország szintjén gondolkodunk, hanem állandóan az „adok-kapok” szintjén.
Ha nem várunk jutalmat jótetteinkért, akkor sosem leszünk csalódottak, és mindig meglepetésként fog érni minket, ha mégis elismerést kapunk. Aki elvárások kereszttüzében él, az mindig morgolódik, feszült, s nemritkán magába roskad, ha nem tud megfelelni a megszabott feltételeknek.
Isten semmiféle szintet nem szab meg, csak annyit kér, hogy egészen adjuk neki magunkat a másik ember szolgálata és a teremtett világ bölcs használata által. Emeljünk mindent felfelé, a végső beteljesülés irányába, s erre válaszul ő saját magát fogja adni, mert ő a kimeríthetetlen Szeretet.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
