Mizser, ne!!! Juhász Katalin2025. 08. 26., k – 11:21
Valami nevet kell adni egy új írásnak a gépben. Új dokumentum, saját cím kell neki. Kezdem a névvel, hogy leírom, Mizser, folytatnám, hogy nekrológ. De jön egy villanás. Az elnevezésben csak eddig jutok el, hogy ne… Aztán megáll az ujjam. Mert már így is elég címnek. Mizser, ne! Felkiáltójellel.
Te mindig kényesen figyeltél arra, hogy értelme legyen az írásnak. Hát jó lenne, ha segítenél! Hogy ennek az írásnak legyen értelme. A Pegazust meglovagló, siheder loboncos ifjúkorod óta ismerlek. Jobban mondva nem ismerlek. Csak tudom, hogy létezel. Ezt az állítást tetted Te most múlt időbe. 2025. augusztus 25-e délutánja óta az érvényes: tudtam, hogy léteztél! Nézegetem a telefonom. 14.11-kor még hívtalak, mert beszélni akartam veled. Azt akartam megbeszélni, mivel indulsz, hogyan jutsz el másnap, 26-án, Mohács napján a törökverő Egerbe. A kedves városodba, egy rövid ideig állandó lakhelyedre, ahol nemrég még tanítottál. Azt akartam megkérdezni, hogy elvigyelek-e, mert Fülekről tömegközlekedéssel, két átszállással kissé macerás odajutni. Csak ennyit akartam.
Sokszor kicsöngött, nem vetted fel. Most már tudom, akkor már nem vehetted fel. Ezt másfél óra múlva tudtam meg, amikor hívott a nővéred és zokogva mondta: Attila összeesett és meghalt! Kiáltani se, hallgatni se. Semmit se tudtam. Most se tudok. Még sokáig nem fogok tudni. Mizser, ne! Hőböröghetnék, hogy nem hiszem el! Sikoltozhatnám, hogy nem hiszem el, hogy meghaltál, hogy dezertáltál, hogy az érzelmekkel mindig teli agyad és szíved feladta! Elhiszem. Tudom. Mondták. A tényeket pedig el kell hinnem. A szónak súlya van. Amúgy meg méltatlan lenne a hőbörgés. Nem lenne méltó hozzád! Egy Pegazust meglovagló füleki bárd, egy nógrádi, egy magyar, egy európai költőre emlékezve? Méltatlanság lenne! Ezt a nyafogást lepasszolom. Sportnyelven mondva, sima passzolással és elfelé magamtól. Ja, a foci! Egyik este, amikor hívtalak, focit néztél. A Paks–Zalaegerszeg mérkőzés ment a háttérben.
Örültem, hogy végre érdekelni kezdett megint valami. Hogy már kapaszkodni kezdtél kifelé egy mély és mocsaras völgyből és már szikrázott kicsit a humorod is, az az utánozhatatlan. Lent voltál mostanában. Valami nagyon fájdalmas ért. Nagy seb volt a lelkeden. Már talán gyógyulni kezdett, már új munkáról, tervekről beszéltél, a dolgok rendbetételéről. Hogy kimászol a mélyből! Hogy jó lesz! Hogy akiket szeretsz, azokat szeretni fogod és magadat sem bántod az önmarcangolással. Már felfelé mozdult a fénycsík a látóhatáron. Mint ott a tengernél.
Ott voltunk együtt, amikor először mártottad meg a lábad a tengerben. Melyik más lehetett volna? Persze, hogy a Fekete tenger. Ott, alig nyíllövetre a bolgár–török határtól. Nézted a mélykék vizet. A szemed színe versenyezett a tenger színével. A távolság elfogyott. Az időd is. Nem a lélek, nem a szellem, a test adta fel. Kapitány, kapitányom… De sokat beszéltünk arról, hogy a Holt költők társaságát minden nagykamasznak jó lenne megnéznie. A tengernél boldognak láttalak. Amikor utoljára találkoztunk és elköszöntünk egymástól egy idei kora nyári éjszakán, Füleken, a Kertész utca sarkán, én valamit mondtam az egyedüllétről. Erre Te József Attilát idézted:
„Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.”
Ennyiben maradtunk. Ennyiben maradunk? Megint mondanám, Mizser, ne! De le kell írnom a dokumentum elnevezését: Mizser, nekrológ. Ezt nem akartam, ezt nagyon nem akartam, soha! Menj kapitány, kapitányom, nézd azt a filmet! Felállok én arra az iskolapadra, felállok én, kiabálom, százszor is, istenbizony… De nem segít! Már semmi sem segít! (sz.z)
Kapcsolódó cikkünk
Ötvenéves korában ma délután elhunyt Mizser Attila losonci születésű költő, író, irodalomtörténész, szerkesztő, egyetemi oktató, a hazai magyar irodalmi élet jelentős alakja.
Losoncon született 1975-ben, ott is érettségizett, majd 2001-ben a Miskolci Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Doktoranduszi tanulmányai szintén a Miskolci Egyetemhez kötik. Szépirodalmi munkái, kritikái 1994-től jelentek meg folyóiratokban, antológiákban, első verskötete 2000-ben látott napvilágot.
Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének, 2008-tól 2016-ig a salgótarjáni székhelyű Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat főszerkesztője volt, később az Irodalmi Szemle főszerkesztője lett, illetve hosszú éveken át tanított az egri Eszterházy Károly Egyetemen.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
