A háború utolsó bényi áldozata Veres István2025. 08. 20., sze – 13:20
Meliskó Rozália a háború alatt énekesi karriert épített Budapesten, majd váratlanul elveszítette nem csak a szüleit, de öccsét is. Mindössze húszéves volt ekkor, ráadásul további megpróbáltatások várták. Eldöntötte: nem énekel soha többé…
Lapunk előző számában olvashatták a bényi Koczka Katalin levelét, valamint részleteket az Elnémult hangjegyek című, szerzői kiadásban megjelent könyvéből melyben családja történetét foglalta össze. Édesanyja, Meliskó Rozália a háború alatt énekesi karriert épített Budapesten, és itt értesült róla, hogy szülei házát 1944 októberében, Érsekújvár bombázásakor találat érte, amit egyikük sem élt túl. Meliskó Rozália mindössze húszéves volt ekkor, ráadásul további megpróbáltatások várták, és ahogy lánya visszaemlékezéséből kiderül, eldöntötte: nem énekel soha többé. Az alábbiakban Koczka Katalin 1944 októberétől meséli tovább a történetet.
Édesanyám tehát szüleit elveszítette, József öccse valahol a fronton tejesített katonai szolgálatot, élete párja, Kálmán szintén a harcmezőn várta a háború befejezését. Idegállapota miatt két-három hétig kórházi kezelésre szorult.
Iratok nélkül
Eközben Pesten is elszabadult a pokol. A háborúból való kiugrási kísérlet sikertelenségének zűrzavarában 1944. október 15-én a német segítséggel hatalomra emelt Szálasi Ferenc és kormánya, valamint annak kiszolgálói a magyar történelem leggyalázatosabb időszakát valósították meg. Az utcai igazoltatások során iratok nélkül talált embereket, akik nem tudták igazolni személyazonosságukat, vagy azt, hogy a nagyszülőkig tiszta keresztény származásúak, azaz nem zsidók, a nyilasok a Dunába lőtték. Anyámnál ekkor csak az iskolát igazoló iratai voltak, ez nem lett volna elég, ha igazoltatják a nyilaskeresztesek. Nem tudta, mitévő legyen. Mivel osztálytársai és tanárai értesültek a család tragédiájáról, egyik tanára pártfogásába vette. Megpróbálta elbújtatni egy zárdába arra a néhány napra, amíg megtalálják a módját, hogy hazajuthasson.
Sosem énekelt többé
Hetekbe telt, míg édesanyám hazajutott Érsekújvárba. Szörnyű lelkiállapotban ment ki a temetőbe. Végtelennek tűnő, hosszú sorokban levő sírhalmok közül mutattak neki kettőt, hogy ott vannak eltemetve, akiket keres. Nem tudta elhinni, hisz nem látta meghalni szüleit, nem búcsúztak el egymástól. Éppen akkor érte őt a szörnyű csapás, amikor a háború végének szikrája már-már kezdett felcsillanni.
A következő hetek során egy-egy órára elment egykori házukhoz, kutatott a hivatalos iratai után. Visszagondolt, milyen problémái voltak emiatt Pesten. Ha nincs a pártfogója, talán ő sem éri meg a háború végét. Ez idő alatt ismerősöknél éjszakázott, a nappalokat a temető és a lebombázott ház árnyékában töltötte. Mivel senkije és semmije nem maradt, temetkezési segély révén kiutalt neki egy kisebb pénzösszeget a Városi Nemzeti Bizottság. Tudva tudta, a szépnek ígérkező karrierjének vége. Nincs, aki fizesse a tanítását, no meg aztán kinek is lett volna kedve ilyen csapás után énekelni. Talán ekkor fogant meg az agyában, hogy soha az életében nem nyitja már énekre az ajkait. Ezt be is tartotta, a harmincegy év alatt, amit születésemtől a haláláig együtt töltöttünk, sohasem hallottam énekelni.
Ki fog rád keresni?
Futótűzként terjedt el Bényben a hír: az énekes kispacsirtának bombatámadásban elhunytak a szülei. A háború alatt nem volt ritka az olyan hír, hogy valakinek meghalt egy hozzátartozója, de az, hogy együtt haljanak meg valakinek a szülei a saját otthonukban, az már ritkább volt.
A tél beállta előtt úgy döntött, elutazik Bénybe a nagynénjéhez, valamint felkeresi szerelme, Kálmán szüleit is. A faluban sokan várták őt, hogy együttérzésükkel enyhítsenek a fájdalmán, de sorra érték a lélekölő csalódások is. Kálmán szülei elhidegülve fogadták. Érzelmek nélkül zúdították rá a kérdéseket. – Miből fogsz megélni? Hol fogsz lakni? Ki fog rád keresni? Ebben a nagy szegénységben kinek kell egy koldus, egy éhező száj? Nincs a hátad mögött egy jómódú család, a karrieredből sem lesz semmi! Jó lesz, ha odébb állsz, és keresel magadnak valami munkát!
A fiú hiába szabadkozott, hogy Rózsikát nagyon szereti, majd együtt megoldják a problémákat, Kálmán szülei hajthatatlanok voltak. Bizony, abban az időben a szülő szava szent és megmásíthatatlan volt. Szülői beleegyezés nélkül huszonöt éves kora alatt nem nősülhetett meg senki, de még a menyegzőn is kerülhetett probléma.
Ekkor érkezett haza a frontról az öccse, József is. Édesanyám, hátrahagyva őt, visszament Érsekújvárba, hogy munkát keressen. Édesapja előrelátása jól jött, hiszen ott volt a kezében a kereskedelmi iskola bizonyítványa és az államvizsga. De nem találta helyét a porrá bombázott városban. Máshol keresett munkát, így került Pozsonyba, ahol a sok gyötrelem és csalódás után próbálta az életét új mederbe terelni. Végül gyors- és gépírónőként, jegyzőkönyvvezetőként, valamint szlovák–magyar fordítóként tudott elhelyezkedni a pozsonyi járásbíróságon.
Egy váratlan robbanás
Véget ért a háború, József szerencsésen és épségben hazatért a frontról. Édesanyám és az öccse örültek, hogy legalább ők megmaradtak egymásnak. József a kiválasztott kislánnyal tervezte, hogy egybekelnek. Mivel József vasúti iskolát végzett, a vasútnál keresett s kapott pályafelvigyázói munkát. Vasútvonalak helyreállításához a sínek letakarításával bízták meg, egy tizenkét fős brigádot vezetett. A munka nagy odafigyelést igényelt, nagyon sok volt a háborúból visszamaradt lövedék és más robbanószerkezet, hisz Bény és környéke 1945 elején súlyos harcok helyszíne volt, a Garam bal partján hídfőállást kiépített Vörös Hadsereg egységei több mint két hónapig lőtték a túlparton levő falvakat, hogy a németek ellenállását megtörjék. Amikor tehát 1945 őszén sor került az utak és a termőföldek aknátlanítására, gyakran nem lehetett tudni, ezek milyen állapotban vannak. A brigádvezetőtől gyakran kértek tanácsot a vasúti pályamunkások. A Bény és Kéménd közti pályaszakaszon dolgoztak, amikor az egyik munkás odament Melsikó Józsefhez, és rákérdezett a kezében tartott akna minőségére: – Mester, ez még jó, vagy már nem? József megforgatta, nézegette, aztán ennyit mondott: – Ez már nem jó! – és a távolban összerakott háborús maradványokhoz dobta. Ezek voltak utolsó szavai!
Csónakkal a kórházba
Sosem derült ki, hogy a kezébe adott akna volt-e még éles, vagy azok közt, ahová dobta, lehetett egy éles, amely működésbe lépett. A robbanás szilánkjai közül az egyik átvágta a torkát. Ugyan semmi remény nem látszott az életben maradására, de azonnal lovaskocsira rakták, és elindultak vele a legközelebbi kórházba, Esztergomba. Útközben átvette egy gépkocsi, és elvitte Párkányba. A Mária Valéria hidat viszont a visszavonuló németek még 1944 decemberében felrobbantották, ráadásul a Duna két partja már ismét két, egymással nem igazán baráti viszonyban levő országhoz tartozott. Nagy nehézségek közepette, csónakkal átjuttatták Józsefet a túlpartra. A Vaszary Kolos Kórházban azonnal megoperálták őt, a meghasadt gégerészt aranylemezzel pótolták, de nem volt, aki vért adjon. Mindent elkövettek az orvosok, de a 19 éves ifjú szíve 1945. november 16-án megszűnt dobogni. Elnémultak már rég a fegyverek, de mégis, a faluból ő lett az utolsó háborús áldozat.
Szülei elvesztését követően édesanyámnak újabb tragédiával kellett szembenéznie. Úgy gondolta, ennyi csapást nem mérhet rá a Jóisten. Nem lehet, hogy mindenkit elvesz tőle a háború. Nehéz volt József átvitele az esztergomi kórházba, de még nehezebb a hazahozatala. Halotti bizonyítvány hitelesítése és szlovák nyelvre fordítása, megfelelő csónak, lecinezett érckoporsó biztosítása a Dunán való szállításhoz. A lelki fájdalomtól gyötört édesanyám minden segítség nélkül járta a hivatalokat, intézkedett a hazaszállításról és a temetésről.
Bényben is fájdalom és gyász ült a mindennapokra, hisz lakodalomra készültek, nem temetésre. A nászmenetből gyászmenet lett: fehér ruhába öltözött nagylányok vitték a koporsót a gyászmenet élén, a nászt váró menyasszony pedig vőlegénye kalapjával a kezében követte őket.
Pozsonyba, majd vissza Bénybe
Anyám fájdalma elviselhetetlenné vált. Egy év alatt mindent és mindenkit elveszített: huszonegy évesen egyedül maradt. Életunt és megkeseredett lett. Ekkor ismét felbukkant szerelme, Kálmán. A fiú szüleinek beleegyezése nélkül anyámmal Pozsonyba költöztek, ahol egy kedves, segítőkész szlovák családnál béreltek szobát. 1946-ban megszületett Mária lányuk, de Kálmán, szülei unszolására, Csehországban vállalt munkát, végül teljesen elhagyta őket. Édesanyámat csak az említett szlovák család segítette, végül Zsófia nagynénje unszolására 1949-ben visszaköltöztek Bénybe, ahol iskolai végzettsége és tapasztalata révén megkapta a községi hivatalban megüresedett jegyzői állást. Fokozatosan kialakult az új élete, megházasodott, és ebből a házasságból születtem én, 1951-ben. De ez már egy másik történet.
Összeállította: VI
Olvasóink által beküldött, a második világháborúhoz kapcsolódó további történeteket olvashatnak a Krónikás rovatban, illetve itt és itt is.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
