Árpád népétől Szent István országáig: miért lett sikeres a magyar államalapítás? Török Máté2025. 08. 20., sze – 09:39
„Az évszázadok során számos nép megfordult a Kárpát-medencében – például a hunok, az avarok –, de mind eltűntek. A honfoglaló, nomád szerveződésű magyarok ezzel szemben száz éven belül keresztény államot hoztak létre, és ma is itt élünk sokmilliónyian. Ennek a jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni” – nyilatkozta lapunknak Thoroczkay Gábor történész, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem docense, akit az államalapításhoz vezető útról kérdeztünk.
Mit tudunk a 10. századi magyar fejedelmek, Árpád utódainak uralmáról? Beszélhetünk egységes központi hatalomról ebben az időszakban?
A legvalószínűbb az, hogy a Kárpát-medencét a 9. század végén elfoglaló magyarok egy olyan nomád államban éltek, amelyet törzsek alkottak és két fejedelem – a szakrális hatalommal rendelkező kende és a tényleges hatalommal rendelkező gyula – irányított. A kettős fejedelemség kazár kérésre jött létre még a honfoglalás előtti időszakban, ezért viszonylag hamar elenyészett. A magyarok az új hazában törzsenként telepedtek le, amelyek közül a legfontosabb az egykori szakrális fejedelmi tisztséget viselő Árpádoké volt. Egy ilyen törzs – vagy esetleg több törzs – élén állhattak az erdélyi gyulák, de törzsfő lehetett Ajtony is, akit Szent István győzött le, vagy Aba Sámuel, akivel megegyezett. A 10. századi változásokról a belső keletkezésű források hiánya miatt nehéz pontos képet alkotni, de feltehető, hogy több törzs felmorzsolódhatott. Akkoriban az Árpádok már a Duna–Tisza közét, a Dunántúlt és a mai Nyugat-Szlovákiát is uralmuk alatt tarthatták. Mindez a „primus inter pares”, azaz „első az egyenlők között” szerepre predesztinálta őket, így nem véletlen, hogy a keresztény királyságot is Árpád leszármazottja, Szent István alapította meg.
Az egymástól részben függetlenül működő magyar törzsek mennyire hangolták össze külpolitikai lépéseiket, például a kalandozó hadjáratok indítását?
Az eufemisztikusan kalandozó hadjáratoknak nevezett katonai hadműveletek valójában zsákmány- és fogolyszerző akciók voltak, amelyek egy ideig megbénították Nyugat-Európát. Ezek nemcsak a honfoglalást követő évtizedekben, hanem már előtte is folytak. A legújabb kutatások szerint a magyarok célja az volt, hogy a keleti frank királyság felett – amely később a német állam lett – döntő győzelmet arassanak, és több évtizedes adófizetésre kényszerítsék őket.
A hadjáratok megszervezéséhez, megindításához bizonyosan szükség volt valamiféle központi irányításra, koordinációra, hiszen össze kellett hangolniuk, hogy melyik törzsek induljanak el, mikor és milyen irányba.
A döntő győzelem kicsikarását azonban nem sikerült elérniük, sőt 955-ben rendkívül súlyos vereséget szenvedtek Augsburgnál, ahol a németek a korszak leghatalmasabbnak tűnő vezetőjét, Bulcsút is foglyul ejtették és kivégezték. A csatavesztés után bezárult a Nyugatra vezető út, és ugyan Bizánc felé még folytak hadjáratok, de 970-ben abba az irányba is véget értek. Ezenfelül a Német-római és a Bizánci Birodalom a 970-es évek elején elkezdett közeledni egymáshoz, ami azzal a veszéllyel járt, hogy a magyarok harapófogóba kerülnek. Ennek hatására a magyar vezetők békésebb kapcsolatokra törekedtek a németekkel: Géza fejedelem 973-ban követeket küldött a quedlinburgi német birodalmi gyűlésre – amelyet egyébként az Augsburgnál győztes I. Ottó császár hívott össze –, és beengedte az országba a keresztény hittérítőket.
Az augsburgi csatavesztés mennyiben volt fordulópont a magyar önképben?
Teljes mértékben. A vereség olyan súlyú volt, hogy azt követően a magyarok nem is merészelték nyugati irányba elhagyni a Kárpát-medencét.
Erre utal a gyászmagyarok mondája is.
Igen, és a Lehel kürtje monda is, ami megszépítve mutatja be az Augsburgnál történteket. Mindez alátámasztja, hogy a magyar emlékezetbe mélyen bevésődött a vereség, már csak azért is, mert a magyarok nagyon tisztelték vezetőiket, és rendkívüli tragédiaként élték meg, hogy a németek közülük többeket is elfogtak a csatában, majd megöltek.
A magyar társadalom mennyire volt nyitott a külső hatásokra ebben az időszakban?
Források híján erről nagyon keveset tudunk, de ha külső hatásnak tekintjük a kereszténység felvételét, akkor arra a 10. század utolsó harmadából már vannak ismereteink. Ahogy említettem, a 970-es években német közvetítéssel kezdődött meg a térítés Magyarországon. Ennek egyébként volt előzménye: 963-ban közvetlenül Rómából indult volna el a térítés, fel is szenteltek egy püspököt, akit azonban a németek nem engedtek be Magyarországra. Adataink a 973-at követő időszakon kívül főleg Géza fejedelem uralkodásának végéről vannak, amikor például Szent Adalbert püspök tett látogatásokat Magyarországon, Géza pedig egyik utolsó intézkedésével megalapította a pannonhalmi bencés apátságot.
Géza fejedelem döntéseiben a tudatosságot vagy inkább a kényszert kell látnunk?
Ennél a kérdésnél muszáj szólnom a korszak korábbi, már elhunyt két nagy kutatója, Györffy György és Kristó Gyula álláspontjáról. Györffy híres, „István király és műve” című monográfiájában Géza felnő István mellé az államalapítás megkezdőjeként, akit viszont Kristó még az előző korszak emberének tartott. Utóbbi feltette a kérdést: miket nem tett Géza?
Kimutatta, hogy nem hozott létre önálló egyházszervezetet, világi közigazgatást, nem adott ki oklevelet, nem veretett pénzt, nem hozott törvényeket. Ezek mind fia, Szent István tevékenységéhez kötődnek, Gézát tehát nem nevezhetjük államalapítónak.
A témával én is foglalkoztam kutatásaimban. Szent István két korábbi – az úgynevezett nagyobbik és kisebbik – legendáját vizsgáltam meg abból a szempontból, hogy mi bennük a történeti tartalom. Arra figyeltem fel, hogy ezek az írások nem hallgatják el teljes mértékben Géza tevékenységét, neki tulajdonítják a keresztény térítés megindulását. Ebből arra következettem, hogy ez olyan erősen rögzült a magyar történeti emlékezetben, amit csaknem száz évvel később sem lehetett megváltoztatni, kitörölni.
Hogyan zajlott a keresztény térítés a pogány magyar társadalomban?
Forrásaink sajnos nincsenek erre vonatkozóan, de bizonyos analógiákat tudunk használni. A térítések valószínűleg tömeges aktusok voltak, és nem csupán annyit jelentettek, hogy vízzel meghintették a lakosságot. Minimális teológiai tudást bizonyosan elvártak: valószínű, hogy a Miatyánkban és az Apostoli hitvallásban foglalt teológiai tartalmakkal tisztában kellett lennie minden megkereszteltnek. Érdekes kérdés, hogy milyen nyelven zajlott a folyamat.
A magyar nyelvben rengeteg a kereszténységgel kapcsolatos szláv jövevényszó, aminek a magyarázata az lehet, hogy szláv papok érkeztek ide, akiknek a mondanivalóját lefordították, és közben a szláv szavak átcsúsztak a magyar nyelvbe.
Fontos, hogy térítő püspökök is jöttek, mert az egyszerű papok nem szentelhettek papot és templomot, továbbá nem bérmálhattak. Püspökre volt szükség ahhoz, hogy beinduljon a kereszténység szervezete, infrastruktúrája egy országban. A következő lépés mindig a szilárd egyházszervezet megalakulása volt, de arra is fel kell hívni a figyelmet – és ez a lengyeleknél sem volt másként –, hogy a Nyugat minden esetben évtizedekig térítő püspököket alkalmazott. Csak akkor mondták rá az áment a püspökség vagy az érsekség létrehozására, amikor már úgy látták, hogy konszolidálódtak a viszonyok. Az érsekség megléte mindig mutatta az állami szuverenitás magas fokát: Szent István államáét éppen az érsekség létrejötte jelzi, ugyanígy a lengyelekét is, pedig ott csak később jött létre a királyság.
Az érsekség, a püspökségek és a monostorok alapítása inkább vallási vagy hatalmi célokat szolgált?
Mindkettőt. Györffy György úgy vélekedett az ötvenes évek végén, hogy a püspöki székhelyek döntően a királyi-hercegi központokban jöttek létre, míg előtte Hóman Bálint arra hívta fel a figyelmet, hogy a Dunától keletre eső egyházmegyék minden bizonnyal törzsi területeket fedtek le. Eszerint azt, hogy Ajtony mekkora rész felett gyakorolta hatalmát, a csanádi püspökség középkori kiterjedéséből tudhatjuk meg, az Abákét pedig az egri püspökség területéből következtethetjük ki.
Az István trónra lépését kísérő fegyveres harc, a Koppány elleni csata mit árul el a kor hatalmi szerkezetéről?
Az Árpádok által uralt országrész 955-öt követően óriásira hízott annak következtében, hogy az Augsburgnál vereséget szenvedő törzsek egy része működésképtelenné vált. Koppány így kaphatta meg irányításra a Balatontól délre eső régiót, amit később Somogynak neveztek. A viszályt az okozta, hogy Géza fejedelem a primogenitúra, azaz az elsőszülöttség elve alapján akarta továbbadni a hatalmat fiának, Istvánnak. Koppány ezzel szemben két másik öröklési elvet kombinált: egyrészt a szeniorátust, ami azt jelentette volna, hogy a család legidősebb, hatalomgyakorlásra képes férfitagja – azaz ő – uralkodik tovább, a levirátus elve alapján pedig feleségül akarta venni az elhunyt nagyfejedelem özvegyét is. Ezt viszont az Istvánt támogató német tanácsadók, lovagok, papok minden bizonnyal nem fogadták el, már csak azért sem, mert Koppány pogány volt. Így elkerülhetetlenné vált az összeütközés, ami István győzelmével végződött. Azt, hogy a németeknek jelentős szerepük volt ennek a forgatókönyvnek a megvalósulásában, a pannonhalmi apátság alapítólevele is megerősíti, amiben ugyan vannak utólagos betoldások, de a jó része hiteles. Szövege a Koppánnyal vívott csatát a németek és magyarok közötti háborúnak írja le.
A német kapcsolatok milyen szerepet játszottak az államalapítás hátterében?
Nyilvánvalóan jelentőset, ugyanakkor nem lehet eléggé hangsúlyozni: Szent István szuverén uralkodó volt; ha nem az lett volna, nem övezné ekkora tisztelet államalapító tevékenységét, és nem ő lenne a magyar történelem origója. István bajor hercegnőt vett feleségül, a német hatás pedig az egyházszervezéstől az oklevélkiadáson és a pénzverésen át a törvényhozásig mindenütt látszik. Biztosan német írástudók segítették ezen folyamatok megindulását, és német katonai vezetők is érkeztek Magyarországra, akik közül többek nevét – például Hontét, Pázmányét, Vencellinét – ismerjük is. A kezdeti időben óriási szerepet játszottak az uralkodó hatalmának biztosításban. Mindez fontos volt abból a szempontból is, hogy a Magyar Királyság néhány évtizedig békés viszonyt tudott ápolni a Német-római Császársággal, ami a lengyeleknek például nem adatott meg, emiatt ott jelentősebb nehézségekbe ütközött az államalapítás folyamata, és később az állam fejlődése is.
Az államalapítás egyik fontos mozzanata a vármegyék szervezése volt. Ebben követett mintákat István, vagy ez magyar fejlemény?
Itt is megmutatkozott Szent István bölcsessége. Akkoriban a Német-római Császárságban már örökletes grófságok voltak, amelyek hercegségekbe szerveződve alkották a birodalmat. A magyar király viszont egy korábbi, úgynevezett Meroving–Karoling-modellhez nyúlt vissza az ispánságok megszervezésénél, amelyek bizonyos mértékig megfeleltethetők ezeknek a nyugat-európai területi egységeknek: ezek nem örökletesek voltak, azaz az uralkodó szabadon adományozhatta és visszavonhatta ezeket a tisztségeket. Emellett van még egy érdekesség, nevezetesen, hogy az ispánságokban működött egy – vagy talán kettő – királyi bíró, akik a szabadok felett ítélkezhettek.
Ezzel a döntésével István megosztotta a területi hatalmat és a területi szintű bíráskodást, egészen fejlett szervezetet létrehozva.
Arra Kristó Gyula jött rá, és publikálta lassan negyven éve a legjelentősebb, „A vármegyék kialakulása Magyarországon” című könyvében, hogy duális struktúra jött létre: István nemcsak vármegyéket szervezett, hanem melléjük egy védelmi célokat szolgáló várszervezetet is. Ez azt jelentette, hogy minden vármegyének volt várispánsága, és a két szervezetet az ispán személye kötötte össze, aki így a közigazgatást is gyakorolta, és a megye védelmét is irányítani tudta. Ez is azt mutatja, hogy a Szent István-i állam lényegében meglehetősen fejlett volt.
Szent István politikájának kulcseleme a területileg is egységes állam létrehozása. Hogyan tudta ezt elérni?
A főleg a Dunától keletre megmaradt törzsi hatalmasságokat vagy békésen – azaz megegyezés révén –, vagy fegyveres harccal integrálta a Magyar Királyságba. Az így meghódított területeken általában létrejött egy hatalmas vármegye és egyházmegye – Ajtonyén például Csanád vármegye és Csanád egyházmegye. Az államszervező harcok célja tehát a törzsileg tagolt magyarság beillesztése volt az egységesen irányított keresztény magyar államba.
István uralkodása alatt tehát létrejött az egységes magyar állam.
Igen, minden tudásunk erre mutat. István államalapítói tevékenységének lényegét az jelentette, hogy egy nomád törzsszövetséget nyugat-európai típusú keresztény királysággá alakított át, amelyben mind az állam, mind az egyház rendelkezett területi szervezettel, és a Német-római Birodalomtól független, önálló, az egyházat is irányító király állt az élén. Ez hatalmas teljesítmény volt.
Mennyire számított ez egyedülállónak a térségben?
A magyar, a lengyel és a cseh állam- és egyházszervezés összehasonlításából mindenképp a magyar jön ki a legjobban. Lengyelországban nem alakult ki olyan fejlett szervezet, mint nálunk, a cseheknél pedig német hűbéres állam jött létre, egy hercegség egy püspökséggel, azaz nem volt önálló érseki egyházszervezetük és állami önállóságuk. Nagyon becsüljük meg, amit István véghez vitt. Magyarország esetében a legfontosabb német-római császártól való teljesen világos szuverenitása volt, ami ugyan a 11. században egyszer-kétszer veszélybe került, de végül megmaradt.
Nem véletlen, hogy nem hozom szóba a pápát, mert én annak a történeti iskolának vagyok a tagja, amely a magyar államalapításban a német hatást sokkal jelentősebbnek látja, mint a pápai-római hatást.
Véleményem szerint a koronaküldésben is a császár játszott kezdeményező szerepet, nem az egyházfő. Persze a pápa szerepét sem szabad lebecsülni, hiszen például érsekséget nem lehetett nélküle létrehozni; a 8. század után nincs olyan európai érsekség, amelyhez ne adta volna a hozzájárulását. Az történhetett tehát, hogy III. Ottó az államiságot, II. Szilveszter pápa pedig az egyházi önállóságot adta meg az országnak, pápai levélben megalapítva az esztergomi érsekséget, amelynek apostoli áldást is küldött.
Miért volt fontos István számára a megkoronázás?
A fontos a felkenés volt, mert ebben a korszakban – ne feledjük, még a pápai reformmozgalmak előtt vagyunk – ez az aktus a királyokat belehelyezte az egyházba, és mintegy pappá váltak. A korabeli uralkodók országuk egyházfői is voltak, ők alakították ki a püspökségeket, nevezték ki a főpapokat. Ezt hívjuk Karoling királymodellnek. Ahogy említettem, Róma beleegyezése csak az érsekség létrehozásához kellett.
Történészként melyik mozzanatát tartja a legizgalmasabbnak ennek a korszaknak?
Az egészet. Gondoljunk bele, hogy az évszázadok során számos nép megfordult a Kárpát-medencében – például a hunok, az avarok –, de mind eltűntek. A honfoglaló, nomád szerveződésű magyarok ezzel szemben száz éven belül keresztény államot hoztak létre, és ma is itt élünk sokmilliónyian. Ennek a jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni.
Kapcsolódó cikkünk Budapest |
Van, amiben egyértelműen látjuk magunk előtt I. (Szent) Istvánt emberként. Más esetekben a középkorral foglalkozó történészek patikamérlegen mért, hosszasan fejtegetett érveivel, feltételezéseivel „lopakodhatunk” közelebb a király személyiségéhez. S hát van, amiről történeti források híján sosem lesz még csak feltételezésünk sem. Az első magyar király tudható és jó okkal sejthető személyiségjegyeiről Zsoldos Attilával, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutatóprofesszorával beszélgettünk.
Amikor a „nagy” történelmi személyiségekről beszélünk, akkor sokszor szinte csak a szobrukat látjuk magunk előtt – de nem a magánembert. Érdekes kérdés, hogy a történeti források alapján mi rakható össze magáról a konkrét személyiségről. Mi a helyzet Vajkkal, a később szentté avatott I. István királlyal, az emberrel? Mennyit látunk belőle?
A legerősebb korlátot a korszak forrásadottságai jelentik. Nem tudok igazán bízni abban, hogy egyszer csak előkerül Szent István valamiféle naplója, ami az ő személyes elképzeléseit, elgondolásait, lelki vívódásait elárulná, és nem azért, mert úgy gondolnám, hogy elveszett, hanem azért, mert bizonyosra vehető, hogy ilyen soha nem volt.
Amiből viszont ténylegesen ki tudunk indulni, azok részint az egyes források utalásai, részint az ismert tettei alapján megkockáztatott következtetések. A források többsége több évtizeddel azután keletkezett, hogy István 1038-ban meghalt. A legjobb esetekben! A történész általában azt szereti, ha a forrásai időben minél közelebb vannak a történésekhez – még akkor is, ha nincs garancia arra, hogy torzítás nélkül tükrözik az egykori valóságot. Szent István esetében az a helyzet, hogy valóban meg kell küzdenünk ezzel a problémával, amit említett. Hogy ő, ugyebár, egy lovas szobor…
Amiből van Komáromban is.
Igen, ahogy sok-sok helyen. Ez indokolt is, hiszen ő valóban emlékezetre méltó alakja a magyar történelemnek. Azt viszont azért mindig megemlítettem hallgatóimnak, hogy próbálják meg elképzelni azt, hogy például bármelyik Árpád-házi uralkodónak időnként fájt a foga és ezért ingerült volt… Tehát ezek a szobrok is emberből voltak valamikor, az ember viszont nagyon nehezen megközelíthető.
István életéről három legenda is készült. Ezekben van egy nagyon markáns kép a megtört, lelkében vívódó, megöregedett férfiról, akinek már meghalt a fia. Ez borzasztó csapás volt egyfelől az apának, másfelől pedig az uralkodónak, hiszen megnyitotta a trónöröklés lezártnak hitt kérdését. A megtört király képe helytálló lehet az öreg Istvánra. A fiatal Istvánról viszont főleg a tettei alapján tudunk következtetéseket levonni.
A legjobb kiindulópontul talán az államszervező harcok szolgálhatnak. A magyar krónikák és más, külföldi források is megörökítették néhány epizódját annak a küzdelemnek, amelynek a végén István az egész Kárpát-medence teljes magyarságát a maga uralma alatt egyesítette. Hogyan tudta ezt elérni?
1003-ban az egyébként anyai rokonságához tartozó erdélyi Gyulát legyőzi, de nem öleti meg, aki aztán el is menekül. Van is olyan, egyébként kortárs német forrásunk, ami megállapítja, hogy ez egy párját ritkítóan kegyes cselekedet.
Ez ugyebár Merseburgi Thietmar krónikaíró, aki viszont általában eléggé csipkelődő stílusú volt. Györffy György pont ezért tartja figyelemre méltónak a megjegyzését Gyula feleségének elengedése kapcsán: „Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte volna a legyőzöttet”.
Így van. Istvánnak egyébként nagyon jó volt a „sajtója” Nyugat-Európában. Ő volt az, aki valamikor 1018 táján megnyitotta a szárazföldi utat Nyugat-Európa és a Szentföld között. A zarándokok addig kénytelenek volt a tengeri utat választani annak minden kockázatával. István lépését rendkívüli mértékben méltányolták Nyugaton.
Visszatérve: az államalapító harcok számomra azt mutatják, hogy egy céltudatos, következetes személyiséggel állunk szemben.
Az „utolsó téglát” ebbe az épületbe vélhetőleg 1028 táján teszi be, amikor Ajtonyt, a Délkelet-Alföld hatalmas területének urát legyőzi.
Tehát: ha 1003 és 1028 között húzódik el ez a folyamat, és közben még történt egy s más, amit kevésbé tudunk időhöz kötni, akkor ez azt mutatja, hogy elhatározása hosszú távú terv volt, amit képes volt a megfelelő időpontokat és alkalmakat kivárva türelmesen végrehajtani.
A másik tényező, ami talán közelebb vihet a személyiségéhez, azok a törvényei, amelyek két törvénykönyvbe rendezve maradtak ránk. A legkorábbi kézirat 12. századi. Bizonyos, hogy nem két törvénykönyvet hozott István, hanem csak valamikor a későbbiekben szerkesztették egybe ezeket a folyamatosan, különböző alkalmakkor hozott rendelkezéseket. A törvények némelyike a korábbi Karoling-törvények szó szerinti átvétele. A szövegek egybevetése semmilyen kétséget nem hagy efelől.
Ez tehát nagyon konkrét külső, német hatásnak nevezhetjük.
Így van. Másfelől megismerhető belőlük Szent István korának Magyarországa.
Ugyanis nem szolgai módon ültette át a mintákat, és nem vett át olyan rendelkezéseket, amelyek az akkori magyar valóságban értelmezhetetlenek lettek volna. A nyugati fejlődésben sokkal előrehaladottabb viszonyokat nem erőltette rá a kor magyar társadalmára, hanem nagyon is alkotó módon bánt velük.
Ez valamiféle „jogharmonizáció” volt?
Inkább azt mondanám, hogy a valóság tisztelete. Tehát a doktriner akaratosság helyett egyfajta alkalmazkodóképességről beszélünk. Nyilván voltak, akik közvetítették ezeket a nyugati mintákat. Feleségét, Gizella bajor herceglányt nem egy „pendelyben lökték át” a határon, hanem jöttek vele egyházi, világi emberek, akár még alacsonyabb rangúak is. Tehát voltak, akik közvetítették a mintákat, de az jól utal István nem is annyira emberi, inkább uralkodói képességeire, ahogy őket felhasználta. Az uralkodás művészetéhez hozzátartozik, hogy a megfelelő embert kell a megfelelő helyre állítani.
Habár nem törvényről van szó, de hogyan tudnánk értelmezni az Intelmeket?
Nyilván ennek a királytükörnek a szerzője is egy idegen pap volt, vagyis nem István szerzői műve a szó a mai értelmében. Viszont annyira különbözik a hasonló nyugat-európai írásoktól, annyira gyakorlatias, hogy a magyar történetírásban általánosan az a benyomás, hogy a mű István gondolatvilágát mégiscsak tükrözi.
Ez megint csak azt mutatja, hogy uralkodói sikere nem választható el rendkívüli tehetségétől. Itt érdemes abba is belegondolni, hogy abban a korban a térségben máshol is voltak hasonló államszervezési kísérletek, például Lengyelországban, Csehországban – ám ezek mind megbicsaklottak! Ezzel szemben a magyar állam rendkívül kemény nehézségeken is túl tudott jutni.
Amelyek szinte egész Szent László uralkodásáig fennálltak, de Szent Istvánnak sem volt könnyű dolga.
1024-ben meghalt a sógora, Gizella testvére, II. Henrik császár.
Utóda, II. Konrád egészen másként képzelte el a birodalom és a környező népek kapcsolatrendszerét. Sokkal agresszívebb volt. Meg is történik az 1030. évi német támadás, a birodalom teljes ereje rázúdul a három évtizede létrejövőben lévő Magyar Királyságra, ami viszont túléli ezt a próbatételt. Sőt, győzelmet arat.
Tehát azt lehet mondani, hogy azt a kegyelmi időszakot, ami II. Henrik és Szent István együttműködésének időszakaként megadatott, a magyar király nagyon-nagyon jól használta fel.
A céltudatosságának sikerére milyen hosszú távú, konkrét példát hozna fel?
Érdemes belegondolni, hogy a mai napig részei a magyar valóságnak olyan intézmények, amelyeket ő hozott létre munkatársaival. A (vár)megyék, az egyházmegyék ilyenek – de bizonyos alapelvek is, például hogy mindenkinek joga van a maga vagyonához, de az „állami” vagyont is védeni kell. Hogy a nőknek is vannak jogai, amit akár egy rendkívül modern elvnek is lehet nevezni.
Ezek mind benne vannak István törvényeiben, amelyek még egy szempontból adnak kulcsot ahhoz, hogy megközelítsük az egyéniségét… A keresztény magyar monarchia kiépítése egyúttal azzal is együtt járt, hogy kialakult az állami erőszakmonopólium. Ismert az istváni törvény, miszerint aki kardot ránt, az kard által vesszen el. Nem tartotta működőképes megoldásnak, hogy mindenféle összezördülések emberhalálhoz vezessenek.
Ez egy nagyon szigorú törvény, de mégis van egy kivétel. Az egyik ugyanis arról szól, hogy ha valaki varázslással, kuruzslással megront egy személyt, akkor azt át kell adni a megrontott rokonainak, hogy ők tegyenek vele, amit akarnak.
Ebből az következik, hogy István egyfelől tűzzel-vassal ráerőltette akaratát a kor magyarságára azokért a változásokért, amiket szükségesnek tartott. De azért hagyott egy kevés mozgásteret a „lemaradóknak”. Nem a tűz és a vas volt a lényeg, hanem a változás. Ezért olyan tartósak azok az intézmények, amiket létrehozott.
Beszéljünk külön a király vallásosságáról is. Persze egy szentről van szó, tehát látszólag akár bornírtnak is tűnhet a felvetés, de ha a korszak politikai kontextusában nézzünk, akkor óriási volt a tét, gondoljunk csak akár a társadalom kultúrájának, hitének a megváltozására.
Igen, ez valóban egy élő kérdés volt abban a korban. Apja, Géza vette föl a latin kereszténységet. Ugyanakkor tudjuk, hogy az ő esetében ez politikai számítás kérdése volt. Teljesen tisztában volt azzal, a Német-római Császársággal való kiegyezés egyik feltétele az, hogy beengedi a Nyugatról jövő hittérítőket. Arra is van jó forrásunk, hogy Géza nagyon kemény kézzel szorgalmazta népének keresztény hitre való térítését – de arra is, hogy ő maga nem volt elkötelezett híve a kereszténységeknek, a régi isteneknek is áldozott. Ez egyébként számos korabeli skandináv népnél is megfigyelhető: biztos, ami biztos, ennek is, annak is áldozunk, és aztán majd meglátjuk, kinek a pártfogása ér többet…
Azt is tudjuk, hogy Géza felesége, Sarolt minden bizonnyal a kereszténység keleti ágához tartozott. Az erdélyi gyulák ugyanis Bizánc felé orientálódtak.
A kereszténység irányzatai közti választás mintha kicsit földrajzi kérdés is lett volna…
Igen, és arra is rámutat, hogy az államszervező harcokat komolyan kell vennünk. Amikor István átveszi apja örökét, akkor legalább három politikai erőközpont van a Kárpát-medencében. Egyik az Árpádok területe. Ez a Dunántúl, meg a Felvidék nyugati fele, s talán a Duna–Tisza közének a nagyobbik része. Az Árpádok a Nyugat felé orientálódnak.
Az erdélyi gyulák Bizánc felé teszik ezt, s hasonlóképp cselekszik Ajtony és elődje. Ahogy Géza kiegyezik a Német-római Birodalommal, és beengedi a latin hittérítőket, emezek ugyanígy tesznek Bizánccal, illetve az ortodox kereszténységgel.
Nagyon nyitottnak tűnik ekkor még a helyzet…
Nagyon sokszínű a vallási megoszlás még a királyi családon belül is a pogány és a keresztény világ határmezsgyéjén. Ott volt István unokaöccse, Vazul. A nevek alapján bármire is következtetni mindig kockázatos dolog, de jobb híján azt gondoljuk, hogy talán ő is keleti keresztény lehetett. A fiai közül a legidősebbről, Leventéről tudjuk, hogy pogányként halt meg. A másik fia, a későbbi I. András talán a kijevi száműzetésben vette fel a kereszténységet, nyilván ott is a keleti rítus szerint, majd Magyarországon már észlelte, hogy a nyugati irányzatra kell váltania. Testvére pedig, a későbbi I. Béla talán Lengyelországban keresztelkedett meg.
És itt van István, akit apja minden jel szerint kifogástalan keresztény hitben neveltetett. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy István valóban őszinte híve volt a kereszténységnek. Az, ami Géza esetében még a politikai szükségszerűségnek engedő számítás volt, az Istvánnál már szilárd belső meggyőződéssé vált.
Amihez utólag a szentséget is jobban hozzá lehet kötni…
A szentsége teljes mértékben „összeér” a belső meggyőződésével. A szentté avatásban talán az a legérdekesebb, hogy már korábban is tiszteltek szentként királyokat a nyugati kereszténységben, akik például mártírhalált haltak.
István szentsége viszont az uralkodói és a keresztény térítésben való sikerességét méltányolja. Tehát ő egy teljesen különálló modelljét adja a szent keresztény uralkodóknak.
Mit mondhatunk el a házasságáról? Mondani sem kéne, hogy ez egy dinasztikus házasság volt, a fő politikai összefüggéseket talán egy laikus is ki tudja találni. Tudunk azonban bármit arról, hogy király és királyné között milyen volt a viszony? Elárulnak-e erről valamit a források?
Valójában nem. Annyit tudunk, hogy hosszú házasság volt. Dinasztikus szempontból talán nem volt teljesen sikeres. Sikeresen indult, mert születtek gyerekeik. Két fiúról tudunk. Az egyik Imre, és bizonyos, hogy volt egy Ottó nevű fia is, aki valószínűleg korábban született, és talán még gyermekkorában meghalt. Nem teljesen lehetetlen, hogy leánygyermekeik is voltak, de róluk semmilyen adatunk nincs. A házasság dinasztikus szempontból akkor fordult kudarcba, amikor Imre meghalt.
Gizella és István személyes kapcsolatáról egyszerűen fogalmazva annyit tudunk, hogy nem tudunk semmi problémáról. Ez jó hír, mert ha királyi házastársak között valamilyen feszültség, konfliktus van, az fölkelti a kortárs történetírók figyelmét, és nem hagyják szó nélkül.
Van okunk tehát azt gondolni, hogy ez harmonikus, jól működő kapcsolat volt, vagyis egy dinasztikus házasság is sikerülhet jól. Gizella eredetileg apáca szeretett volna lenni, és vannak is német forrásaink arról, hogy őt „a keresztény hit túszaként” lökték oda a „barbár” István karjaiba.
Arról is van tudomásunk, hogy a halálra készülő István gondoskodott arról, hogy Gizella méltóképpen élhesse le az özvegyi életét. Ennek finanszírozására hagyott rá megfelelő javakat, amelyektől Orseolo Péter – István talán egyetlen kudarca, a rosszul kiválasztott örökös – megfosztotta Gizellát, aki emiatt kénytelen volt távozni az országból. Ez a gondoskodás legalábbis nem mond ellent annak az elképzelésünknek, hogy ez jól működő házasság volt.
Az Árpád-házi dinasztiából kikhez lehetne őket hasonlítani?
IV. Béla és Laszkarisz Mária kapcsolatához. Ők is gyerekfejjel kerültek össze, majd a dinasztia történetének legsikeresebb házassága lett az övék. Hosszú-hosszú évtizedekig tartott, tíz gyermekük született, ami egy pártól a legtöbb az Árpádok családfáján. Semmilyen olyan konfliktusról nem tudunk, amit a viszonyukat megrontotta volna, pedig sok hányattatásban volt részük.
Ha már a dinasztia egészét nézzük III. Andrásig, akkor Szent István személyének „homályossága” milyen mértékű a többi uralkodóhoz hasonlítva?
Átlagos. Az a helyzet, hogy az uralkodó mindig középpontban van, javarészt az államot megszemélyesítő szereppel bír. Mindennek ő a feje, tehát óriási hatalma van, amit személyesen, de másokkal együttműködve gyakorol.
Istvánról viszonylag sok minden tudható, főleg a közvetlen utódaihoz, mondjuk I. Andráshoz képest. Szent Istvánra mindig rávetült a figyelem, elsősorban azért, mert a kultusza talán mindjárt a halála után megkezdődött. Ez még nem az egyházi tisztelet, bár lehet, hogy annak is voltak már 1083 előtt előzményei.
István olyan sarokpont volt, amiből „dolgok következtek”. Ő a mitikus törvényhozó, tőle erednek az alattvalók jogai és kötelezettségei, valamint azok a kiváltságok, szokások, amiket be kell tartani.
Nem véletlen az, hogy az említett I. András, aki 1046-ban erőszakkal kerül a trónra, István felségjelvényei után kutat az országban. Ezt azért tette, hogy ha azok esetleg a birtokába kerülnek, akkor azokkal elfedheti az uralma törvényességén tátongó réseket. 1046-ról van szó, hol volt még akkor a szentté avatás! Már akkor is István alakját kellett felidézni, ő az, akihez szimbolikusan kapcsolódni kell, s ha sikerül, akkor már nincs mit magyarázni.
Nyilvánvalóan tudatában voltak az emberek annak, hogy egyetlen Árpád-házi uralkodó sem vér szerinti örököse az első királynak, s mindenki más – leszámítva Pétert és Aba Sámuelt, akiket nem is tartottak a dinasztia tagjainak – Vazul ágából származik. Ám mégis, amikor kihal az Árpád-ház 1301-ben, akkor Szent István törzsökének „utolsó aranyágacskája” törik le.
Ami Szent István karakterét és egyéniségét illeti, várható-e, hogy előkerülhet-e még esetleg egy olyan forrás, ami kevésbé vagy jobban, de elmélyítheti a tudásunkat?
Nagyon szeretnék ebben hinni, a valószínűsége azonban csekély, ami önmérsékletre int. Tehát nem nagyon várható, és mégsem lehetetlen teljesen.
Az elképzelhető, hogy nem új forrás kerül elő, hanem egy régóta ismertről változik meg a véleményünk.
Van például egy nyugat-európai krónikás, aki megemlékezik arról, hogy még III. Ottó lándzsát adott a magyar uralkodónak. Arról megoszlanak a vélemények, hogy Gézának vagy a fiának, Istvánnak. Ezt a tudósítást sokáig nem tartották hitelesnek, jóllehet vannak olyan tárgyi forrásaink, amelyek alátámasztják a hírt. A koronázási paláston, ami biztosan 1031-ben készült, lándzsával a kezében ábrázolták István. Aztán végül az 1960-as években került elő egy dénárverete, amelyen a Lancea Regis, vagyis a „király lándzsája” felirat szerepel. Végül a 20. században kiderült, hogy az említett, korábban hiteltelennek tartott forrás valójában teljesen megbízható.
De előfordulhat az is, hogy egy valóban új forrás kerül elő. Nem is olyan régen éppen ez történt. Mikó Gábor kollégám talált rá egy kései, eddig nem ismert rövid krónikára, amiben szerepel István másik fiának, Ottónak a neve. Más, szintén késő középkori források említették már Ottót, ez az újonnan felfedezett, azoktól független híradás megerősíti azok megbízhatóságát. Mindez arra vall, hogy kései források is megőrizhettek hiteles információkat.
Itt Magyarországon?
Igen, itt került elő egy főúri levéltárból. És ott vannak még a külföldi levéltárak. Ifjúkorom egyik kedvenc elképzelése volt, hogy az első magyar krónikás alkotás, az úgynevezett ősgeszta egy eredeti példánya valamelyik skóciai könyvtár vagy levéltár mélyén lapulhat elfeledve. Ennek alapjául az szolgált, hogy a 11. század közepén egy ideig valóban éltek száműzött angolszász hercegek Magyarországon, majd végül Skóciába vetődtek. A hercegek egyikének leánya volt Skóciai Szent Margit, akiről felmerült, hogy Szent István unokája lenne, ám ez bizonyosan tévedés. Margit családjának viszont valóban a birtokában volt egy olyan kereszt, amit még Magyarországról vittek magukkal, s egyetemista koromban arról ábrándoztam: ahogy a keresztet, úgy talán az ősgeszta egy példányát is elvihették. Feltéve persze, hogy az Salamon király idejében, valamikor az 1060-as években készült. Milyen jól lenne ezt megtalálni! Szép gondolat, csak már nem hiszek benne, de örömmel tévednék.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
