Onnan indul reggelente, ahol a kicsi kapu külön van a nagytól, ahol az ablakokat úgy tervezték, hogy a ház mosolyogjon. A nannyótól örökölt korondi birtok tizenhat éve újra lakott, Bertalan Julianna és párja a külföldi munka után hazaköltözött. A kétgyermekes édesanya a közösségét szolgálja otthoni beteggondozóként – mert a beteg akkor lesz jobban, ha van, aki hisz a gyógyulásában.
A Hargita Népe írását ajánljuk.
Sűrű napja van Juliannának, akit egyesek Júliának, Jucinak, mások Jutkának szólítanak. Ő nem válogat, a község időseit mamának, tatának szólítja. Ma reggel Székelyudvarhelyre indult, palliatív képzésre, visszaérve pedig futás a rábízottakhoz. Útközben kérdezem, mit hozott a képzésről, ami most a leghangosabb a lelkében.
„Azt gondoltam régebb, hogy az én dolgom Á-ból B-be elkísérni a beteget – a diagnózistól a koporsóig. De a kettő között élet van, lélek van.
Ezt nem felejthetem el a mindennapokban” – állapítja meg, s állunk is meg, hiszen, mint mondja, legidősebb ellátottját, a százéves Erzsébet nénit látnia kell. „Nézd meg azért, hogy tudd, hogy kell kinézzünk százévesen!”
„Mondja meg, hogy sikerült így megöregedni, megráncosodni? Azért nem jó megöregedni, mert az ember csúnya lesz, s tehetetlen. Ma abroszt mostam, úgy elálltam, azt hittem, esszerogyok” – fogad Erzsébet néni. A beteggondozó nem jár hozzá mindennap, azt mondta az idős asszony, ha vannak nála betegebbek, azokat látogassa. Együtt nevetünk azon, hogy „nem tud korához illően viselkedni”, hiába kérte fia, hagyja annyiba a veteményezést, a járda mellett a rózsatövek alatt szépen nőnek a salátái, a magot elhintette, s most matat velük. Combnyaktörése volt egy éve, „még most sem portéka”, pálca kell a járáshoz, ezért csak az udvarra kísér ki. Menne ő piacra is, bevásárolni és templomba, mert az nagyon hiányzik. „Eléggé kérem az Istent lefektemben, felkeltemben, valahogy adja a végit. Meglátják, milyen, ha maguk is megérik ezt a kort, akkor gondoljanak vissza rám.”
A szebb jövőt hajhászni
Bár tiltott a napi látogatás, Júlia szerét ejti, hogy rendszeresen megkérdezze, hogy van a legidősebb gondozottja. Sorba veszi azok házát, akiknek nem élnek otthon gyermekei. Felelős értük, amióta idegenből hazatért.
„Mi Pesten olyan szabadok voltunk, mint a madarak, szerettem a nyüzsgést. Párommal ketten mentünk ki, tízezer forinttal, és mindenünk lett, kialakítottuk ott magunknak a kicsi paradicsomunkat. A 2009-es válságkor egy hét alatt bezárt minden, omlott össze a világ. Nannyó hívott, házat ad, jöjjünk haza. Mi Németországba mentünk, spárgát szedni. Én ott majdnem meghaltam. A férfiak megmentettek: a férjem, testvérem, sógorom dolgozott helyettem is, csak én többet ne sírjak. A férjem jól beszél németül, de én minden nyelven csak integetni tudok. Mégis csoportvezető lettem, sok korondinak szereztünk munkát odakint. Aztán hazajöttünk, összeházasodtunk, abból a pénzből felépítettük a házat, beköltöztünk, vállaltunk gyermekeket is. A férjem még visszajárt Németországba, én is szezonban. Olyan is volt, a leánykánkat is vittük, óvodába is oda terveztük beíratni. Eközben itthon meghalt papó. Németországtól Romániáig sírtunk, jöttünk a temetésre, s rájöttünk: elmehetünk, de lehet, akiket itthon hagyunk, hogy a szebb jövőt hajkurásszuk, mire megint hazajövünk, már nem lesznek. Aztán megszületett a fiunk, én otthon ültem, a férjem eltartott… Tanulni, dolgozni akartam. A segédápoló-képzés után pont a koronavírus idején praktikáztam a Caritasnál, így ragadtam itt. Volt nehéz időszak, volt, amikor azt gondoltam, itt nincs jövő, el kell menni, a Caritas sem az, amit én gondoltam róla. Egyszer az igazgatóval, Márton Andrással beszélgettem, s azt mondta, a Caritas csak egy szervezet, olyan lesz, amilyenre mi alakítjuk. Meggyőztem magamat, hogy maradok.
A hit hozza a gyógyulást
Tószeg, Felszeg után haladunk Fenyőkút, Pálpataka irányába. A gyéren lakott tanyavilágban vendégfogadásra is alkalmas ház előtt állunk meg. A családfő, akinek felmenői is vadászok voltak, famegmunkálás közben levágta jobb kezének mind az öt ujját. Csak csonkok maradtak. Csodával határos, hogy Ferenc tudomást szerzett egy magyarországi, kísérleti fázisban lévő beavatkozásról, ő volt a hetedik, akinek hüvelykujját a nagy lábujjával pótolták. Bár sokáig gyógyult be az illesztés, de a családapa megtanult az új ujja segítségével érezni, fogni, sőt írni is.
Idén március tizenötödikén a konyhában csempézett. Furcsa fájdalmat, zsibbadást érzett a jobb oldalán, kezéből kiesett a vakolókanál. Kórházba került, agyvérzése lett, fél oldalára bénultnak nyilvánították. Svájcban dolgozó fia könyörgött Júliának, ígérve, ő mindent megvesz, amire szükség van, csak állítsa talpra édesapját.
Azóta egymásnak adja a kilincset a gyógytornász és az otthoni beteggondozó, aki diplomás mozgásfejlesztőként hív engem csodát látni. A „béna ember” ugyanis ma már felkel, a bordásfalnál erősíti testét, aztán lejön a lépcsőkön, kimegy az udvarra, ha kell, a kapuban fogadja gondozóját. Messze van még a teljes felépülés, de már mindannyian hisznek benne.
Az írás teljes egészében ITT olvasható.
Szöveg és fotó: Balázs Katalin
Forrás: Hargita Népe
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
