„Te voltál, aki énekelt a frontra induló katonáknak! Utána sosem hallottunk rólad!” Veres István2025. 08. 12., k – 22:20
Egy újabb, szinte hihetetlen családi történet, melynek szálai Érsekkétyről és Léváról Budapestre, Érsekújvárba, majd Bénybe vezetnek…
Tisztelt szerkesztőség!
Amíg szüleim éltek, tabu volt nálunk a múlt fájó emlékeinek felemlítése. Tragédiákról, csalódásokról, lelki sebekről soha nem beszéltek, és ha el is hangzott valami, gyermekként nem igazán fogtam fel a lényegét. Haláluk után lassan, de egyre többet megtudtam szomorú életükről. Felidézett emlékeimből, valamint drága jó anyósomtól, édesapám sógornőjétől, ismerősöktől, akik fiatalon is ismerték édesanyámat, nos, az ő elmondásukból világosodott sok minden. S ezekből a visszaemlékezésekből értettem meg családunk, de főleg édesanyám lelkületét, buktatókkal teli, gyötrelmes életét, amelyet 2020-ban egy családregénybe foglaltam. Ezt most örömmel küldöm el Önöknek a Vasárnap által közzétett felhívásra, amelyben a második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteket kértek az olvasóktól. Egy olyan történetről van szó, amely hűen mutatja, hogy nem csak a férfiak voltak a háború áldozatai. Maradok tisztelettel:
Koczka Katalin, Bény
Nagyapám, Meliskó György (Juraj Meliško) jó üzleti érzékkel megáldott ember volt. Fiatalon mészárszéket nyitott Privigyén, a húst iparkodott megbízható gazdáktól beszerezni, ennek érdekében képes volt távolabbi falvakat is bejárni. Így jutott el a Bény melletti Érsekkétyre, gazdálkodó dédszüleimhez, a Lehotkai családhoz. Többszöri vásárlása közben ismerkedett meg a család egyik lányával, Rozáliával. Ismeretségükből házasság lett: édesanyám, Melisko Rozália 1924-ben született Érsekkétyen egy helyi magyar anyától és egy privigyei szlovák, vagy talán úgy kellene írnom, „tót” apától, ugyanis keresztlevelében még ez a megjelölés szerepelt a nemzetiségnél. De ne gondoljon senki semmi rosszra, a vegyes házasság nagyon jól sikerült!
Lévai lány a Zeneakadémián
1926-ban felköltözött a család Lévára, mert nagyapám ott nyitott hentesüzletet. Édesanyám idővel a zárdába került, öccse polgári iskolába. A lévai zárdából indult el édesanyám sikereket ígérő karrierje: a zárdafőnöknő javaslatára Budapestre irányították, a Zeneakadémiára.
Nagyapám megfontolt és előrelátó ember volt. Lányával megegyeztek, hogy támogatni fogja őt élete vágyának beteljesülésében, hogy énekesnő legyen, de cserébe biztos szakma is kell a kezébe. Így miután édesanyám 1941-ben Léván befejezte a tanulmányait, felvételizett az érsekújvári kereskedelmi iskolába, ahol az érettségi mellett gyorsírói és gépírói vizsgát, valamint szlovák–magyar államvizsgát szerzett. Megvolt a megélhetés, jöhetett az álom megvalósítása.
1941-ben Magyarország belépett a háborúba. Egyre több szóbeszéd terjedt arról, hogy a háború után államosítanak, mindent elvesz az állam. Nagyapám félt, hogy az ő boltja is dobra kerülhet, így a jobb jövő reményében váltott: elvállalta az érsekújvári vágóhíd egyik részlegének irányítását. Így a család 1942–43-ban átköltözött Érsekújvárba, a vasútállomás melletti Rabár Endre utca 9. szám alatti házba.
Bár ne tették volna!
Karády Katalin stílusában
Édesanyám nagyon sajnálta Lévát, amelyet haláláig otthonának tartott, mivel minden gyerekkori emléke oda fűzte. Lelkesen kezdte meg zeneművészeti tanulmányait ének szakon azzal, hogy az év nagy részét ő már Pesten fogja tölteni. Számára ez a lehetőség egy álom beteljesülése volt. Új élet, új arcok… Hónapokig tanulta a testtartást, a színpadi mozgást, nem beszélve a skálázásról vagy a beszédstílusa csiszolásáról.
Az oktatásában részt vett maga Kodály Zoltán is, egyébként édesanyámnak lehetősége nyílt megismerkedni az akkori művészvilág kiemelkedő alakjaival, akik gyakran megfordultak a zeneművészetin. Hamarosan példaképet is választott közülük: annak ellenére, hogy nem készült színésznek, az akkori filmsztár, Karády Katalin lett a példaképe. Öltözködésében, hajviseletében igyekezett a Karády-divatstílust követni. Választékos beszédstílusát később Bényben is megőrizte, annak ellenére, hogy palóc faluba került.
Bényi és balatoni hétvégék
Többször meglátogatta Bényben élő nagynénjét, Zsófi nénit. Esténként a lányok és a legények kiültek a Sáncoldalba, és énekelgettek. Anyósom, aki nála fiatalabb volt, mesélte, hogy barátnőivel csak távolról hallgatták édesanyám csengő hangját, és irigyelték, milyen gyönyörűen énekelt. Tetszett a fiatal legényeknek is, hogy egy Pesten tanuló lány énekét kísérhették citerán vagy mandolinon.
Édesanyám egyre többet ment Bénybe, mint kiderült, nem csak a nagynéni és a népdal vonzotta, hanem hogy találkozzon egy neki szimpatikus legénnyel, Kálmánnal. Kibontakozott köztük egy nagy szerelem. Megtetszett Kálmán szüleinek is a jó megjelenésű csinos, tanult lány jómódú szülőkkel, ígéretes karrierrel.
Általában kéthetente hétvégén tudtak találkozni, édesanyám közben a pesti barátaival is szeretett kirándulni. Nyáron hajnalban vonatra ültek, és irány a Balaton: Keszthely, Füred, Badacsony, Lelle, hogy csak párat említsek a helyekből, melyekről a fényképek tanúskodnak. Más volt akkor még az élet Magyarországon. Bár dúlt a háború, az emberek bizakodtak, hogy majd csak véget ér. Mit tehettek, élték megszokott életüket. Aki gazdag volt, az akkor is gazdag volt, aki pedig szegény, a háború alatt még szegényebb lett. Nagyapámnak jó munkahelye volt, nem panaszkodtak, édesanyám taníttatása sem ütközött nehézségekbe.
Egy szép karrier kezdete
Ha tehette, édesanyám ki-kiruccant Bénybe a nagynénjéhez, vagy inkább Kálmánhoz, akivel közös jövőjüket tervezték, azt, hogy édesanyám tanulmányai után összeházasodnak. Tökéletes volt az egyetértés a szülőkkel és a rokonsággal.
Közben nézegette a helyiek paraszti viseletét, amely számára igen különleges volt, mivel nagynénje hosszú rakott szoknyájától igencsak eltért. A szomszédban szüleivel élt egy vele egykorú lány, akinek szintén ilyen ruhája volt. Egy alkalommal édesanyám megkérte nagynénjét, kérdezze meg a szomszéd lány szüleit, nem próbálhatná-e fel az egyedi népviseletet, amely később kurta szoknyaként lett ismert. Már hogyne engedték volna meg! A falusi nagylány boldogan bújt édesanyám elegáns kosztümébe, nejlon harisnyájába, amilyet azelőtt nem is látott, sem a falubeliek. Kalappal a fején boldogan mosolygott a fényképezőgépbe, csakúgy, mint édesanyám, aki a gyönyörű parasztszoknyában, Karády Katalin jellegzetes hajviseletével készült fényképekkel tarolt az iskolában. Később egy egész viseletet is sikerült szerezni neki, hogy abban léphessen fel.
„Rég volt, ne kérdezd többet!”
Bény-Kolónián volt egy kisbolt, ahol üzletvezetőként dolgoztam. Édesanyám halála előtt pár hónappal, 1982 májusában leltároztunk, a szabályok szerint a központból küldött két személy végezte a leltárt. Már éppen befejeztük, amikor édesanyám megérkezett, és érdeklődött, sikerült-e a leltározás. A kiküldött illetők egyike Érsekújvárból érkezett, a vonat indulásáig volt ideje, beszédbe elegyedett édesanyámmal, aki elmondta, valamikor ő is lakott Újvárban még a háború alatt. Szóba jött, hogy a kereskedelmi iskolába járt, majd Pestre került a Zeneakadémiára. Erre a hölgy, aki 2-3 évvel lehetett fiatalabb nála, összecsapta a tenyerét, és meglepetésükre azt mondta: „Te voltál, aki énekelt a frontra induló katonáknak! Utána sosem hallottunk rólad!” Utána elmesélte történetét, és úgy váltak el, mintha időtlen idők óta ismerték volna egymást, pedig se azelőtt, se azután nem találkoztak. Olyasmire is fény derült, hogy Pesten nemcsak Karády Katalin énekelt a frontra induló katonáknak, hanem édesanyám is.
A hölgy távozása után rákérdeztem: „Mi volt ez? Sosem hallottam erről.” Könnyes szemmel csak annyit mondott: „Rég volt, ne kérdezd többet!”
Érsekújvár bombázásakor…
Édesanyám tehát 1944 nyarán elmondhatta, hogy rátalált nagy szerelmére, megtalálta a helyét, pályája kezdett kialakulni. Néha-néha adódott egy fellépés, sőt a rádióban is énekelt! Még mindig tartott a háború, neki pedig hamarosan élete legnagyobb sorscsapásával kellett szembenéznie.
1944. október 7. egy gyötrelmes és szörnyű emlékű nap nemcsak Érsekújvár történetében, hanem a mi családunkban is. Délután 12 óra 31 perckor megszólaltak a légvédelmi szirénák, majd 13 óra 45 perckor felszakadt a pokol kapuja, s a halál 80 percig vad táncot járva ragadott el több száz életet. Az ekkor végrehajtott szőnyegbombázás további emberek sokaságának okozott további testi-lelki sérülést. A vasútállomásra és környékére összpontosító légitámadás során felrobbanó lőszerek, hadianyagok tovább fokozták a pusztítást. A vasútállomás és környéke, így nagyszüleim Rabár utcai háza is teljesen megsemmisült. Amikor a házukat találat érte, mindketten otthon tartózkodtak, semmi esélyük nem volt a túlélésre. Érsekújvár bombázásának áldozataiból 257 személyt tudtak azonosítani, köztük nagyszüleimet, Meliskó Györgyöt és Lehotkai Rozáliát. Több áldozat személyazonossága nem volt megállapítható, sok embernek a holtteste elő sem került. Javában folyt az áldozatok felkutatása, a romok eltakarítása, amikor október közepén jött a következő bombázás, tovább növelve a polgári áldozatok számát.
Amikor édesanyám Pesten tudomást szerzett a történtekről, idegösszeomlást kapott.
Folytatása következik
Összeállította: VI
Olvasóink által beküldött további, második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteket olvashatnak Krónikás rovatunkban, illetve itt és itt is
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
