„Add fel! Van remény!” – hangzott el az ellentmondásosnak tűnő kijelentés a július 18–24. között megtartott 18. Ferences Biciklitúrán, azaz a FerBiTen, ami arra emlékeztette a résztvevőket, hogy ha feladják a görcsös akarást és Istenre bízzák életüket, az nem a küzdelem befejezését, hanem a kontroll elengedését, Istennek való átadását jelenti.
Főcze Imre Bonaventura OFM dévai (azóta már madéfalvi) plébános és segítői idén tizennyolcadik alkalommal szervezték meg a FerBiT-et – a Ferences Biciklitúrát –, amely évről évre különleges lelki útravalót kínál, és amely az elmúlt évek alatt valóságos lelki családdá formálta a résztvevőket, új lelki családot biztosítva a frissen csatlakozóknak is.
A 2025-ös túra középpontjában a remény erénye állt. Egy olyan erény, amely talán korunk egyik legégetőbb hiánycikke, ugyanakkor az egyik legmélyebben belénk ültetett isteni ajándék.
A remény – mint megtudtuk a FerBiT első napján – nem pusztán optimizmus vagy pozitív gondolkodás; nem csupán egyfajta elvárás, hogy „talán minden jóra fordul”. Teológiai értelemben
A remény tehát nem a semmittevők vigasza, hanem a küzdők ereje. Nem egy olcsó illúzió, hanem az isteni ígéretbe vetett bizalom.
A FerBiT alatt a testi fáradtság és a lelki feltöltődés egymásból táplálkozik. A napi kilométerek leküzdése – hegyen, völgyön át – kiváló terepet ad arra, hogy az ember saját határait megérezze, és ne csak fizikailag, de lelkileg is kilépjen a komfortzónájából. Minden reggel közös imával, tornával indult, majd a napot biciklizés, beszélgetések, csend és a közösség megtapasztalása töltötték meg.
A napok koronáját a szentmisék jelentették, az ebben való elmélyülés, tanítás, imádság, amelyek segítettek abban, hogy a napok során megélt élmények valódi lelki táplálékká formálódjanak.
Az út során a résztvevők újra és újra szembesültek a remény konkrét arcaival. Volt, hogy valaki elcsüggedt, mert a meredek emelkedő vagy a nagy hőség kikezdte az erejét, de a csoport együttes ereje, a társak bátorítása és a naponta újra felolvasott szentírási sorok mindig visszavezették őket a remény forrásához: Isten hűségéhez.
A szív szemei – másként nézni a világot
A túra során különösen mély benyomást tett a biciklisekre egy tanítás a boldogmondásokról. A központi gondolat szerint
Az, aki hisz, nemcsak azt látja, ami „van”, hanem azt is, amit Isten tehet belőle. Így lesz a szegénységből kiváltság, az éhezésből Isten gondoskodásának ígérete, a veszteségből az igazi gazdagság kapuja.
E szemléletmód vált a résztvevőknek is kulcsfontosságúvá: nemcsak elméleti tudásként, hanem napi tapasztalatként. Amikor valaki hátrafordult segíteni egy társának, vagy megosztotta utolsó energiaszeletét egy fáradt biciklistával – ott a remény kézzelfoghatóvá vált.
A keddi nap tanítása különösen is megrendítő volt: „Add fel! Van remény!” – hangzott az ellentmondásos, de annál mélyebb tartalmú felkiáltás. A világ üzenete szerint mindent mi magunk tudunk és mindent nekünk kell megoldanunk. Főcze Imre, a FerBiT vezetője azonban arra hívott, hogy engedjük el ezt a görcsös akarást, és merjük Istenre bízni magunkat.
„Ne félj, mert megváltottalak; neveden szólítalak: az enyém vagy” (Iz 43,1) – ez az ige többször is visszatért a napok során, mint emlékeztető: Istennek nem egy tömeg vagyunk, hanem személy szerint is fontosak.
hogy a szív mélyéből fakadó vágyaink – a végső, igazi boldogság utáni vágy – nem hiábavalóak, mert Isten maga ültette azokat belénk. A cél tehát nem pusztán egy könnyebb élet, hanem az örök élet – az Úrral.
A természet oltáránál
A FerBiT napjai nem csupán a mozgásról és lelki elmélyülésről szóltak, hanem a közös élményekről is. A biciklizésen túl együtt falatoztak, imádkoztak, énekeltek, nevettek és sírtak a résztvevők, estéről estére pedig közösségi játékok, beszélgetések, valamint tábortűz körüli éneklés vitte közelebb őket egymáshoz.
A FerbiT utolsó napja méltó lezárása volt a hétnek: egy csodálatos, lélekemelő túrával az Oslea-csúcsra, a Kis-Retyezát vonulatai közé. A hegyek csendje, a természet lélegzete és a közös erőfeszítés ismételten összekovácsolta a csapatot. Bár a lábaikban már benne volt 285 kilométer, amit biciklin tettek meg, a túra alatt mégsem éreztek fáradtságot.
Majd a csúcs alatti fennsíkon olyan szent pillanat következett, amely messze túlmutatott a testi erőfeszítéseken: újra szabadtéri szentmisén vehettek részt, az égbolt alatt, ezúttal a Retyezát csúcsok ölelésében, a természet oltáránál.
A szentmise méltósága szinte megállította az időt. A hegység csöndje befogadta az imádságokat, a szavak súlya, az elhangzott mese és a csend közötti feszültség szinte tapintható volt. Ott, a teremtett világ szívében, eltörpültek a hétköznapok gondjai.
Sokak számára ez a szentmise nem csupán egy szertartás volt, hanem bensőséges találkozás Isten jelenlétével – olyan élmény, amelyben a remény, a hit, a hála és a közösség egyszerre voltak jelen.
A szentmisét követően továbbkapaszkodtak felfelé, s végül a csúcsról nézhettek be a Retyezát körül fekvő völgyekbe. „A látvány lenyűgöző volt: a táj nagysága és szépsége előtt állva Istenhez, önmagunkhoz és egymáshoz is közelebb érezhettük magunkat. Ez a nap mélyen bevésődött mindannyiunk szívébe – nemcsak a természet csodája miatt, hanem azért is, mert egyszerre éltük át a testi teljesítmény és a lelki megtisztulás élményét.”
A hét során sok barátság szövődött, régiek mélyültek el, és többen jelezték, hogy újfajta inspirációval, megerősített hivatástudattal és nyitott szívvel térnek majd vissza a hétköznapokba.
Mi az igazi küldetés a FerBiT után?
Ahol a nehézség nem vég, hanem eszköz; ahol a gyengeség nem bukás, hanem bizalom lehetősége; ahol a remény nem egy „opcionális extra”, hanem az isteni élet jele bennünk.
Szöveg: Keresztes Erika
Fotó: FerBit
Forrás: Romkat.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
