Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
A konceptkötetek korát éljük: kortárs költőink előszeretettel fűzik egyetlen tematikus szálra verseiket, avagy rendezik jól nevesíthető origó köré az önmagukban is érvényes szövegeket. Szatmári Fischer Teréz Egy fehér felhő című, letisztultan mértéktartó verseskönyve (mely beéri huszonhét éteri költeménnyel) már alcímével irányt jelöl, hangulatot előlegez: Töredékek egy száműzött építész monológjából. A töredékesség romantikus irodalmi örökség, s a teljes tartalmak emberen túli minőségére utal. Ennél lényegesebb itt a száműzött építész allegorikus alakja, valamint a dialógustól elzárt monologikus helyzet: olyasfajta versbeszédre készülünk, melyben a teremtő-alkotó energiák kirekesztett létmódjával – s a kényszerűségből hátrahagyott világ káoszokat választó hajlamaival – szembesülhetünk. Valóban ez történik, viszont a megemelt stílus, az átfényesített poétikum szövegterében mégiscsak fölépül valami: egyfelől az építész áldozatos identitása, másfelől a hiányokat megörökítő lírai szólamok maradandó szépsége.
Lényegi függeléknek tetszik a Walter Benjamintól vett idézet, mely egyszerre adja a mottót, s áll a fülszöveg helyén: „A képzelet … sosem vonatkozhat a formára, ami a törvénnyel függ össze, hanem kizárólag az emberből kiindulva szemlélheti az eleven világot, teremtő módon és érzelmeken keresztül.” Képzelet, forma, törvény; ember és eleven világ; teremtés és érzelmek: kulcsfogalmakat sorakoztat ez a filigrán citátum, a kötet pedig hű az útmutatáshoz. Érzékenyen szabatos jelzőkkel, türelmesen nyújtózkodó sorokkal, higgadtan elégikus hangon fejlenek ki a versek, hogy a „teremtő mód” alkalmairól és az „eleven világ” esélyeiről számot adhassanak.
A kötet krisztológiai aurája már a nyitányban (Éjszaka Betlehemben) földereng: a karácsonyfa-díszítés folyamata képzeleti – más nézőpontból: lelkiségi – tartományokba csúszik át („Az elérhetetlen felé vitt a hajó. Ahol nem vagyunk egyedül.”); a fehér holló később is megjelenő motívuma a tiszta egyedüllét jelölőjeként kapcsolódik a gömb isteni tökéletességképzetéhez („A gömböt hordó állat az ég felé száll. A végtelen összealvad. / Ahogy a magány a te lelkedben.”).
A megfosztatás stációit veszi sorra, az emberi veszteségeket lajstromozza ez a verskultúra – nem szenvtelen felsorolás alakjában, hanem vázlatosan finom utalások révén, a megszólító személyesség egyetemes intimitását is előigézve. Mint Pilinszky verse szerint a templom, a „mindenség modellje” itt a költészet és a könyörület – a nincstelenség tiszta terében megállapodva. A költő versvilága a holtak országával érintkezik – akikről a jóvoltukból életre kelt szavak így vallanak: „Kristály lett ő a kiontott időben.” (A kristályt emeljétek föl!) – „A halál nélküli lét veszett el.” (Távollét) – „Szívem mélyére merültek / a holtak, hogy szabaddá tegyék a vándorutat.” (A bárányt vállaira vette) – „Nincs többé hatalmuk egymás fölött. / Hűségesek lettek mindörökre” (Egy összkép merülése).
A „régi város” (Az arcokról még egyszer) és az „idegen föld” (A kárhozatra ítélt vad) mentális térképe útvesztőt mintáz, de az elveszettség minden szegletéből látni a helyet – és csak azt a helyet látni –, ahol „az égnek / nem magassága, hanem mélysége van” (Krisztus születik).
A kötet címe a versanyaghoz illő és méltó: a felhő motívumához – egekre mutató alliterációval – a fehérség toposzát rendeli, az egy határozatlan névelővel pedig szerény-szemérmes habitust jelenít meg. A címadó vers a könyv utolsó megszólalása, ehhez igazodva fajsúlyos és távlatos. A jézusi létprogramot („Az építész azokra gondolt, akik soha nem számítottak senkinek.”) az ítéleti világ elutasítja; a kirekesztettek társaságául azonban – az eszkatológia dimenziójában – Isten szegődik, túlvilági irgalommal („Az elszenderülteket, akik soha nem számítottak senkinek, / fehér ruhába öltöztette, és várost épített nekik / a száműzött építész hamuvá égetett tervrajzai szerint.”).
A Megnemismert felhője egy 14. századi misztikus elmélkedés volt, a keresztény hagyomány érdemi dokumentuma, szerzőjét nem ismerjük. Az Egy fehér felhő a 21. század költészeti misztikájába sző érdemi új szólamokat.
Szatmári Fischer Teréz: Egy fehér felhő, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2025.
Fotó: Cédrus Művészeti Alapítvány
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. július 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
