Július 29. és augusztus 2. között rendezték meg a görögkatolikus kispapok a bodajki falutáborban a Szent Damján-tábort, ahol enyhe és középsúlyos fogyatékosokat táboroztatnak. Péntek délelőtt meglátogattuk őket.
A Szent Damján-táborban mindig meglepetés ér. A bodajki falutáborba épphogy megérkezünk, odajön hozzám egy táborlakó. Megkérdezi, hogy a Magyar Kurírtól jöttünk-e. Csodálkozom, honnan tudja, mondta-e neki valaki, hogy érkezni fogunk, de ilyesmiről nem esett szó. Norbi azért ismert fel minket, mert mint mondja, olvassa a Magyar Kurírt. „Megmondom, ki vagy” – teszi hozzá hirtelen. És még a nevemet is tudja! Elmondja, hogy honlapunkon olvasott a táborról is, ami alapján tavaly eldöntötte, hogy neki itt kell lennie.
Norbi Budapesten lakik egy otthonban. „Nagyon jól érzem itt magam, csak az a rossz, hogy holnap már vége lesz a tábornak. Kedden érkeztünk.” Norbi a világoszöld csapat tagja, tizenhárman vannak a vezetőkkel együtt. Nagyon tetszett neki a terápiás kutyás foglalkozás, mert a kutyust meg lehetett simogatni, lehetett sétáltatni, és az még pacsit is adott neki. Szövődött egy-két barátsága is, pedig azt mondja magáról, nem könnyen barátkozós típus.
Norbi beszél az otthoni életéről is. Az ikertestvérével külön utakon jártak 23 és fél évig, az utóbbi tíz évben találkoztak, januártól ugyanabban az otthonban élnek. „Feketemosogatóként dolgozom az otthonban. Szeretem a vizet, bár nem a mosogatószeres vizet” – teszi hozzá nevetve, és mutatja, hogy jól bírja a keze. „Szabadidőmben szeretek fellépni, szavalni, énekelni, benne vagyok az otthon színjátszókörében. Mi találjuk ki a darabokat. Filmezni is szoktam, meg blogot írni, de sportolni is nagyon szeretek.”
A közelben a rendőrautónál plexi pajzzsal, bukósisakkal és gumibottal fotózkodnak a táborlakók, nagyon élvezik, beülnek a rendőrautóba is. Enyhe és középsúlyos, valamint halmozottan fogyatékos „gyerekeket” táboroztatnak itt. A beöltözés nekik hatalmas élmény. A táborban vannak értelmi fogyatékosok, Down-szindrómások, mozgássérültek, halmozottan sérültek, akik otthonban, de zömében családban élnek. A legfiatalabb táborozó 8 éves, a legidősebb 50 felett van.
Azonnal feltűnik, hogy ez a fajta kapcsolódás, közelség, érintés milyen fontos nekik: vigyáznak, hogy el ne veszítsék egymást. A karoló kéz biztonságot ad, támaszt nyújt, hiányt pótol. Egy kerekesszékes fiút még ki is emelnek a kocsijából, pár lépést tesz rendőrnek öltözve a segítői támogatásával.
Kicsit messzebb, a kerítésnél a gyerekek fűvel etetik a szomszéd kecskéket és szamarakat, akik odaszaladtak hozzájuk. Egy segítő megkéri a másikat, figyeljen egy kicsit Balázsra –
A bejárattól nem messze, a fák alatt többen mesterkednek valamin, kiderül, csillámtetoválást készítenek egymásnak mindenféle színben és formában.
„Általában autóval hozzák el a gyerekeket a táborba, de többen segítséget kértek tőlünk a szállítás megszervezésében. Arra is figyelni kell, hogy a kerekesszék beférjen az autóba, de megoldjuk mindenkinek az idejutását – mondja Görög Zsanett főszervező, miközben „csillámtetkót” készít egy gyereknek. – Most 95 táborozó van, kétszázketten vagyunk összesen. A segítők száma határozza meg, hogy hány táborozót tudunk fogadni, és a helyszín adottságai is korlátoznak. Negyedszerre vagyunk Bodajkon. Áprilisban zárjuk le a táborlakók jelentkezését, de a segítőkét nem, hátha csatlakozna még valaki. A jelentkezéskor megnézzük a diagnózist. Igyekszünk felvenni az új jelentkezőket, de azokat is, akik már régebb óta járnak Damján-táborba. Azt a legnehezebb eldönteni, hogy kit kell visszautasítanunk – mondja, majd párja, Kovács Balázs hozzáteszi: „Összeszorul az ember szíve, amikor azt kell megírni egy szülőnek, hogy a gyereke nem tud jönni. Általában a jelentkezők harmadának kell ezt mondanunk.”
Balázs görögkatolikus kispap, most ő a tábor vezetője.
Szavazással választják meg maguk közül, ki lesz a következő év fő felelőse. „A negyedévet fogom kezdeni. Zsanett a kedvesem, a Szent Damján-tábor nagy szerelmese. Táborszervezőként újoncok vagyunk, a korábbi években csoportvezetőként teljesen más tapasztalatokat szereztünk. Most meg kell oldanunk a váratlan helyzeteket. Ha például hirtelen lemondanak egy programot, ki kell találni, kétszáz ember mivel fog helyette foglalkozni.” Elmondják, szerződésük van a bodajki önkormányzattal, a konyhájuk szállít nekik ebédet. „Egyre több támogatónk van a környéken, a rendőrök is közelről érkeztek” – teszi hozzá Zsanett.
Tizenkét kispap van most a táborban, a segítők harmada új. Az első nap minden segítő képzésen vesz részt. De vajon miért jön ide egy fiatal egy hétre? „Akkora szeretet van a gyerekekben! Ezt ők is érzik, ez a tábor erről szól – mondja Balázs. –
Ezek a gyerekek igénylik, hogy megfogják a kezüket. Van, aki talán éppen azért vágyik a közelségre, mert nem biztos, hogy a hétköznapokban megkapja; másoknak, főleg a családban élőknek ez természetes.” „Az esti lefekvésnél is látszik, ki az, aki családból jön. Ők jóéjtpuszit adnak, kimondják, hogy szeretlek, megölelik a segítőket” – teszi hozzá Zsanett.
Egy tizenéves Down-szindrómás fiút az egyik függőágyban hintáztat a segítője, Andor, aki először van itt. „Nagyon meg vagyok lepődve, milyen harmóniába kerültünk azonnal az első napon Sanyival. Már akkor eldöntöttem, hogy jövőre is itt leszek. Sanyi már aznap azt mondta nekem: szeretlek. Ez nagyon megfogott, meghatódtam rajta. Azért határoztam el, hogy segítőnek jövök a táborba, mert a kistestvérem Down-szindrómás, jövőre őt is hozni szeretném.” Andor Hajdúdorogra jár iskolába, ott hallott a táborról a kispapoktól, akik elmondták, ez a hét együtt a fogyatékos gyerekekkel felejthetetlen lelki kikapcsolódás és feltöltődés a segítők számára is. „Sanyival egy korosztály vagyunk. Ő nem nagyon szereti a programokat, ez a hinta a törzshelye. Tegnap viszont fociztunk és legóztunk, várakat építettünk. Este négy mesét is olvastunk neki. Sanyi addig nem alszik el, míg egy lánytól puszit nem kap.”
Látom, hogy egy segítő együtt énekel a táborlakóval, mások beszélgetnek egy csoportban, ugrálnak a trambulinon nagyokat huppanva, vagy rúgják egymásnak a labdát egy nagy körben. Egy kerekesszékes fiú most egy pokrócon fekszik, masszírozzák a kezét.
Tamás mindig szívesen beszélget, még kérdéseket is tesz fel nekem, bár nagyon nehezen képzi a szavakat. Kerekesszékben tolják, segítője negyedszerre van vele, jól megérti őt, tolmácsolja nekem Tamás gondolatait. Megdöbbenek, mert olyan kifinomult dolgokra kérdez rá, hogy újságíróként milyen a napirendem, írhatok-e szabadon.
Matyi nagyon szereti a zenét, most is hallgatja, a Tűzvarázsló és a P. Mobil a kedvence. Ez a 11. tábora. Kerekesszékben ül, egyáltalán nem lát, de érzi, hol vagyok, és mi van körülötte. Miközben elmondja, hogy a segítőket kedvesnek és aranyosnak tartja, elérzékenyül. „Minden tetszett a táborban, csak a kutyák nem, mert félek tőlük. Ma este lesz buli, de az búcsúbuli lesz, mert sajnos holnap haza kell menni” – miközben ez az eszébe jut, elsírja magát, és kéri a segítőjét, hogy ölelje meg. Vigasztaljuk, hogy addig még mennyi jó dolog lesz a táborban, délután jönnek például a motorosok.
A segítője, Rebeka bemutatja Alexet, aki most is zenét hallgat, és nagyon szívesen bulizik. „Ő a jósnőnk: ha mondunk neki egy dátumot, megmondja, melyik napra esett vagy fog esni a jövőben. Általában szülinapokat szoktunk tőle kérdezni. Csoda, hogyan csinálja! Bármilyen dátumról meg tudja mondani, még a régmúltból is.”
Rebeka másodszor jött a táborba segítőnek, a nővére már régóta táboroztat. Ismerteti velem a napirendet is. „7-8 óra között szoktunk felkelni, nyolckor gyülekezünk a reggelire, 9 órától vannak programok. Délben van az ebéd, aztán pihenő. A délutáni program után Parakliszt végzünk, utána vacsorázunk, este bulizunk. Mindig hívunk egy atyát, aki velünk tölti a délutánt és az estét.”
A szaletli alatt rajzolgatnak, színeznek, formákat vágnak ki, isznak-esznek, zenét hallgatnak. „Ez az első táborom – mondja Kiara, egy új segítő. – Görögkatolikus vagyok, többször láttam a Hajdúdorogi Főegyházmegye Facebook-oldalán a tábor hirdetését. Gyógypedagógus leszek, szeretek gyerekekkel lenni.
A laikusok szeretete és odafigyelése vezérli ezt a tábort, meg nyilván a Szentlélek.” Kiarát az vitte a gyógypedagógia felé, hogy megtapasztalta: aki fogyatékossággal él, mennyire tisztán tud szeretni, előttük nem lehet „maszkot viselni”.
Kalász Nándor görögkatolikus kispap először jár Damján-táborban. „A szemináriumban már januárban arról beszélgettek a régi damjános évfolyamtársaim, mikor lesz már a tábor. Itt gyakorlatilag gyerekek lehetünk. Gyerekekkel vagyunk együtt, tudunk játszani, ami mindenkinek hatalmas élmény. A csapatomban lévő fiúk is már sírnak, hogy nem akarnak hazamenni.”
Kérdezem, nem furcsa-e ez az összekapaszkodás, közelség, amit itt megélnek, és hogy a táborlakók ennyire rájuk vannak utalva.
Mivel ő is most segítő, a csoportvezetőkkel és a többi segítővel hamarabb érkezett, felkészítésen vett részt, és ismerkedtek a saját csapatukkal. „Van egy nagy dossziénk, amiben benne van a gyerekek anamnézise, milyen gyógyszereket szednek, milyen szokásaik vannak” – mondja Nándi, majd hozzáteszi, hogy a való élet hoz azért meglepetéseket.
„Vacsora után kezdődik a várva-várt buli vagy parti – ismerteti az esti programot. – Tegnap élőzene volt, Matyival végigroptam az estét, tologattam a kerekesszékét ritmusra. A partit egy kispap elmélkedéssel zárja le, imádkozunk, és elénekeljük az Erdő mellett estvéledtem kezdetű éneket. Ezután mindenkit lefürdetünk, van, akihez ketten is kellünk. A gyerekek ki vannak szolgáltatva az otthoni életükben is, ehhez szoktak hozzá. Bennük van a természetes bizalom, hagyják, hogy megmosdassuk őket” – mondja Nándi, közben figyel egy olyan fiúra, aki egyáltalán nem beszél, kézjelei vannak. Ha valakit szeret, megkopogtatja a vállát. Nándi büszkén mondja, hogy őt is megkopogtatta már. „A mi csapatunkban mindenki nagyon jól alszik, fiúk a fiúkkal, lányok a lányokkal. De van olyan, aki egyáltalán nem alszik, mások többször felébrednek.”
Nagyon érdekel, hogy kispapként milyen tapasztalatokkal gazdagodnak a táborban. „Fontosnak tartom, hogy találkozzunk a periférián élőkkel. Hiszem, hogy a kicsinyeké a mennyek országa. Tanulnunk kell tőlük a gyermeki tisztaságot és egyszerűséget.
A papnak nem az a feladata, hogy – mint ahogy egy atya mondta – az akváriumban pecázzon, hanem hogy a tengerben. Van egy táborlakó lány, aki tableten lévő applikációval kommunikál. Ha valamit mondani akar, előveszi a tabletet. Sokszor megnyomja az ima gombot, így kéri, hogy imádkozzunk. Amikor közösen imádkozunk, aki tud, teli torokból énekel.”
Ebben a pillanatban közénk jön Isti, akinek friss csillámtetkó van a karján: „Frida szeretlek”. Kérdezem rövid kérdésekkel, mert rövid válaszokat ad, hogy szokott-e imádkozni. Mondja, hogy mindennap, azt, amit az Úrjézus szokott. „Eszembe jutnak az imádságok, magamtól szoktam imádkozni a Jóistenhez, Szűz Máriához – mondja. – Számomra a Jóisten lelki támasz, és tud sok mindenben segíteni. Úgy képzelem el őt, hogy feltámadt. Érzékelem, hogy küld jeleket. Ha valami megérint, megérzem, az az ő jele.”
„Isti közelről lát, tud borotválkozni, hajat zselézni, kölnizni” – teszi hozzá Nándi, majd elmondja, hogy a tegnapi Ki mit tud?-on közönségkedvenc lett. Kiöltözött nyakkendőbe, ingbe, úgy énekelt. Isti büszkén megmutatja, milyen szépen színezte ki a színezőt. Tűpontos, sehol nem megy ki a vonalból, sok színt használ. Pedig csak közelre lát sokdioptriás szemüveggel.
Mindenki karszalagot visel, a csapata színének megfelelőt. Ezeken és sok-sok pólón olvasható a tábor mottója: „Hordozzátok egymást terhét!” Ennél szebben nem is lehetne.
Fotó: Merényi Zita
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
