A Rohácsok varázsa: végigjártuk Szlovákia egyik legnehezebb túraútját (GALÉRIA) Vataščin Péter2025. 07. 23., sze – 15:06
A Nyugati-Tátra részét képező Rohácsok (Roháče) mindent egyesítenek magukban, ami egy szlovákiai magashegységben érdekfeszítő lehet. Idillt és kockázatot, szelíd gyepeket és vad sziklákat, „szépségeket” és „szörnyetegeket”. Végigjártuk a főgerinc legnagyobb részét, amelyet jó okkal nevezhetünk Szlovákia legtechnikásabb túraútjának.
Tavaly ugyan jártam a Rohácsok központi részét képező csúcsokon, de már akkor tudtam, ahogyan leértem a parkolóba, hogy akad még elszámolnivalónk egymással… A dolog úgy állt ugyanis, hogy a főgerincen nem érintettem egy sor fontos csúcsot mind nyugati, mind keleti irányban. Így hát arra „kényszerültem“, hogy idén újabb túrát tegyek, ami magában foglalja a Rohácsok javát, csaknem maradéktalanul. Ez összesen nem kevesebb, mint tizenhárom csúcsot jelent, köztük tizenegy 2000-essel.
Kapcsolódó cikkünk Zsár (Žiar)/ Konszka (Konská) |
Számos avatott trekkinges eposzi jelzőkkel illeti a Rohácsok (Roháče) csúcsait. Ez a legkevésbé sem véletlen. Habár az Alacsony- és a Magas-Tátra hegyei talán jobban megjelennek a köztudatban, a Nyugati-Tátra eme része egyszerűen egy sajátos, különálló világot képvisel.
Ha a tavaly nyáron közölt alacsony-tátrai cikk címében azt írtam, hogy „ezerarcú” túra, akkor a Rohácsok esetében egészen nyugodtan írhatom azt, hogy: tízezer arcú! Az egymást ütemesen követő 2000-es csúcsrengeteg ugyanis elképesztő formagazdagsággal bír. „Szarvak”, púpok, hátak, gerincek, masszív tömbök váltogatják egymást, amelyek meglepőbbnél meglepőbb arcukat mutatják aszerint, hogy milyen szögből nézzük őket. Ha pedig ezt még egy kis magashegyi légköri, váltakozó mutatvány színesíti, akkor végképp érthető, hogy miért vonzza szinte mágnesként a túrázók képzeletét.
A Rohácsok terepjellemzői kissé olyanok, mintha valaki ötvözte volna az Alacsony- és a Magas-Tátra adottságait. Az előbbi „gyephavasos” megjelenése ugyanúgy jellemzi az itteni hegyeket, mint a szlovákiai hegységek királyának vadsága. Nem kell azonban, hogy ez bárkit is elriasszon. Aki tart a technikásabb trekkingtől, az kiszemelheti magának az itteni szelídebb csúcsokat is.
Maga a hegység egyébként a Nyugati-Tátra „geomorfológiai része”. Az Osobitá, a Sivý vrch, ill. a Liptói-Tátra ölelik körbe – utóbbiban található az egész Nyugati-Tátra legmagasabb pontja, a Bystrá (2248 m). Mivel a Rohácsok meglehetősen „belül” vannak, ezért sokszor szinte elkerülhetetlen, hogy a szomszédba is átnézzünk: így érinthetjük a Liptói-Tátra részét képező Baranec-csúcsot is.
Az útvonal
A Rohácsok bejárásának nyilvánvalóan számos módja van. Mivel a csúcsok egymást követik, ezért logikusnak tűnik az összefűzésük, bármelyik irányból is cserkésszük be a hegységet. Dél, ill. a Liptói-medence felől közelítve magától értetődő célnak tűnik, hogy a Zsári-völgyet (Žiarska dolina) övező csúcskoszorút járjuk be.
Ha a völgy bejáratánál található parkolótól számítjuk a kiindulási pontot, akkor a csúcsok összekötése nagyjából 21,5 kilométeres távot és mintegy 2000 méteres szintkülönbséget ölel fel. Már pusztán ebből a két számból látszik, hogy nem épp a legegyszerűbb túráról van szó, amire egy egész napot, s legalább 10 órát, de inkább többet kell szánnunk. A bemutatott útvonalon azonban minimálisan nyolc darab különálló, 2000 méter fölötti hegy tetejére hághatunk fel.
A túra
Mivel egy magashegyi túra végén, fáradtan gyalogolva sokkal kellemesebb egy enyhe lejtésű terepen végigbaktatni, ezért nem a völgy, hanem egyenesen a túra legmagasabb csúcsa, a Baranec (2182 m) irányába érdemes elindulnunk a sárga jelzésen a Zsári-völgy parkolójától (890 m). Nincs közel: bő hat kilométert kell megtennünk, amihez mintegy három órára lesz szükségünk egy folyamatosan, 1300 méteres szintemelkedést jelentő terepen még a Liptói-Tátrában. Ez akár önmagában egy teljes értékű túra lehet!
Legalább másfél órára van szükségünk ahhoz, hogy átfúrjuk magunkat a Baranec délnyugati lábát jelentő gerincet borító, egyébként nagyjából háborítatlan, igazi tátrai fenyőerdőn. Ezen az oldalon viszonylag elég sokáig, majdnem 1900 méteres tengerszint feletti magasságig tart a törpefenyők sávja. Az első valódi pihenőhelyet a Holý vrch alatti elágazásnál (1660 m) találjuk, ahonnan viszonylag már jó kilátás is nyílik dél felé. Ám nem itt kell elidőznünk, hanem a feljebb, 1880 méteren levő Kečka sziklataréjánál, ami szinte a Zsári-völgy felett lebeg. Innen már tényleg csak egy „kicsi” hiányzik a Baranec csúcsáig, amit bátran nevezhetünk a Liptói-medence egyik ékének. Legalábbis Liptószentmiklós környékének ez a hegy az egyik uralkodó tereptárgya, s bárhonnan nézzük, tiszteletet parancsol a tömege. A reggeli felhős időjárás és az erős szél miatt az égvilágon semmit sem láttam a csúcsról, de mások fotói alapján biztonsággal állítható: fejedelmi kilátás nyílik innen Liptóra.
A Baranec északi gerince aztán máris egy kis ízelítőt nyújt a környező hegyek kétarcúságából: meredek, sziklás, de nem veszélyes terepen kell alászállnunk. Innen, ha tiszta a levegő, bőven beláthatjuk az egész útvonalunkat.
A következő mérföldkő a Smrek (2074 m) gyeppel borított csúcsa, ahonnan a Zsári-nyeregbe (Žiarske sedlo) kell leereszkednünk, hogy aztán nekiveselkedjünk a Plačlivé (2125 m) embert próbáló déli gerincének. Gyakorlatilag innen kezdődnek a Rohácsok. Igazi meredek „lépcsőház” ez, de a kaptatás után olyan kilátásban lesz részünk a szinte „szarvban” végződő tetőn, ami párját ritkítja. Nemcsak a Ostrý Roháč és más csúcsok lebegnek körülöttünk kárnyújtásnyira, de belátunk Lengyelországba, látjuk Árva jelentős részét (Námesztó és Turdossin környékét), a Rohácsok tengerszemeit és még sok minden mást. Ideális hely egy hosszabb pihenőre.A csúcsról nyugati irányban meginduló, a gerinc tetején futó piros jelzésen már kaphatunk némi benyomást arról, hogy mi vár ránk a következő három kilométeren. A terep kissé „elvadul”, s itt-ott az is látszik, hogy a gerinc északi oldala meredek falakkal szakadt le az alanti völgybe. A Nohavica (2051 m) szinte észrevehetetlen csúcsa után következik a Szomorú-nyereg (Smutné sedlo), majd innen indul a szlovákiai magashegyi túraútvonalak egyik legtechnikásabb két kilométere.
Először csak egy meredek, törmelékes kaptatót kell letudnunk, de a Tri Kopy (2136 m) jellegzetes hármas csúcsán (fogain, szarvain) csak óvatosan, megfontoltan közlekedhetünk a kitett, láncokkal biztosított szakaszokon. Ha sok ember van ezen a részen, megeshet, hogy várni kell másokra. Figyeljünk oda, hogy még véletlenül se billentsünk ki egy-egy ingatag szikladarabot haladás közben!A Hrubá kopa (2166 m) aztán újra egy kellemes, tágas csúccsal örvendeztet meg minket, ám itt még korántsem érnek véget a sziklás, kitett gerincrészek. Innen csak a Baníkov (2178 m) lehet a következő célunk, amelynek csúcsrégiója újfent láncos, exponált szakaszokból áll. A Baníkov teteje vadabb, sziklás terület, ahonnan keleti irányba már szépen azonosíthatóak a Magas-Tátra egyes csúcsai is. Innen valamivel könnyebb úton, a déli gerincen haladó zöld jelzés segítségével érhetjük el az utolsó csúcsunkat, a Príslopot (2142 m). A gerinc ezt követően szelídül meg teljesen, kényelmesen ereszkedhetünk le a Jalovec-nyeregbe (Jalovecké sedlo), amelynek tágas füves rétje tényleg egy idilli pihenőhely. A zöld jelzés innentől kezdve egyenesen a völgybe, a Zsári menedékházhoz vezet, ahol felfrissíthetjük magunkat (nem mellesleg: meg is szállhatunk), de egy lendülettel végigmehetünk az enyhe lejtésű kék útvonalon délnek, s öt kilométer után elérjük a parkolót az autónkkal.
Jól jön a tapasztalat!
Aki kezdő vagy kevéssé tapasztalt túrázó, annak a Tri Kopy környékének bejárása előtt érdemes máshol kipróbálnia magát. Még ha furán is hangzik, egy-egy magas-tátrai túra (pl. Kriván) kitettebb sziklás szakaszait is érdemes lehet előzetesen letudni. Emellett a via ferrata vagy kimondottan a sportmászás kipróbálása is ajánlott. Nem szerencsés az a helyzet, ha életünkben először az ország egyik legnehezebb túraútvonalán találkozunk az exponált magashegyi sziklás tereppel. Jegyezzük azonban meg: akár a Baníkov, akár a Szomorú-nyereg felől közelítünk, mindkét irányból sarkon fordulhatunk az első láncokkal biztosított szakasz előtt, ha túl nehéznek érezzük a kihívást.
Ha csak a szelídebb csúcsokat van kedvünk kipróbálni, akkor a Zsári menedékháztól is felmehetünk akár a Príslopra, akár a Plačlivé és a Baranec közti szakasz bármelyik pontjára, kihagyván így a láncokkal biztosított gerincrészt.
Valójában mennyire veszélyes a sziklás gerincszakasz? Minden egyes nyári napon és jó időjárás mellett akár százak is átkelhetnek a kitett sziklás részeken, s ritkán hallani balesetekről. Teljes joggal állítható: kockázatosabb beülni egy autóba, majd levezetni 100 kilométert bármelyik közúton, mint a Tri Kopy és a Baníkov közt túrázni. Viszont azért nem árt odafigyelni és felkészülni…
Jó tudni!
Július ide, július oda, a magashegyek időjárását tiszteletben kell tartani. Esetemben reggel fél hattól egészen délelőtt tízig sűrű felhők és közepesen erős szél uralta a Baranec környékét. A Baranecről lefelé olyan metsző szél fújt, hogy a vastagabb kesztyűmet is elő kellett vennem, hogy aztán egy óra múlva már a perzselő napon meneteljek. Tehát kicsit bizonytalanabb idő esetén nem árt több mindenre felkészülni – még akkor is, ha csak fél órára lesz szükségünk egy-egy melegebb ruhadarabra.
A völgyekben igen, a magasabban fekvő hegyoldalakon viszont nincs lehetőség vízvételre. Ezért legalább kétliternyi folyadékkal vágjunk neki a gerinctúrának, ám a napsütéses nyári időben a nagyobb mennyiség sem fog megártani.
A Zsári-völgy bejáratánál található parkoló tágas, még a hétvégi napokon is jó eséllyel találunk helyet a kocsinknak. A parkolórendszer zsetonos, ill. automatizált, 0–24-es időtartamban működik. Egy egész napos parkolásra öt eurót kell behajítanunk az automatába – ám nem fizethetünk bankkártyával.
Noha az előzetesen kalkulált és a ténylegesen mért értékek eltérnek, maradjunk annyiban, hogy a túra során 22 kilométert és legalább 2200 méternyi szintkülönbséget kell leküzdenünk, amelyhez nagyjából 11-13 óra gyaloglásra lesz szükségünk.
Az útvonal fehéren-feketén
A Nyugati-Tátra déli, liptói oldaláról nem igazán lehetne bejárni a főgerincet úgy, ahogy elképzeltem, ezért Árvából kellett indulnom. Ehhez kiváló helyszínt biztosít a síelők által jól ismert pod Spálenou parkoló, ami szó szerint a Rohács-völgy közepén található, Zuberec (magyarosított nevén: Bölényfalu) felől könnyen elérhető.
A parkolótól kezdve a Rohács-völgyön kényelmesen menetelhetünk az aszfaltos úton a vörös jelzés mentén egészen a menedékházig és a kis tengerszemig (Ťatliakovo jazero). Ez bő négy kilométer, kellemes erdei sétának is megteszi. Innen kell felkaptatnunk a zölddel jelölt útvonalon egészen a hágóig (sedlo Zábrať, 1656 m). A sárga jelet követve ráérősen elérhetjük a szlovák-lengyel határon álló első, már a Rohácsok részét képező csúcsunkat (Rákoň, 1879 m). A kék jelzést figyelve innentől folytathatjuk a „gyephavasos”, ám egyre nehezedő sétánkat a Volovec (2064 m) csúcsára. Az egész szakaszon parádés kilátás nyílik a főgerincre, egészen lenyűgözően mutatják meg magukat a hegytestek tömegei. A Volovec alatti nyereg (Jamnícke sedlo, 1908 m) után kezdődik a piros jelzés, amiről a Brestováig le sem térünk, no és az igazi kihívás…
A nevezetes Ostrý Roháč (2088 m) majdnem tényleg „pengeéles” gerincén az első lánccal biztosított szakasz azonnal elgondolkodtatja az embert.
Pár méter az egész, de az ember háta mögött tényleg az űr tátong, itt nem lenne jó megcsúszni. Ugyanazt éreztem itt magamon, mint sziklamászáskor: minden a jelenben zajlik, kizárólag a mozdulatok pontosságára lehet figyelni. Egész a csúcsig még két láncos szakasz következik, majd a kilátás igazán kárpótolja az embert a küszködésért.
Az ereszkedésnél aztán újabb kihívás: több méteres, szinte függőleges fal, amelyen a láncot fogva kell leereszkednünk. Lépés bőven akad, de fizikai erő is kell ahhoz, hogy tartsuk magunkat. Extra biztonsági szempontként nem tartom túlzásnak, ha valaki ide hoz magával egy beülőt, s hevederrel, esetleg via ferrata-szettel rácsatlakozik a láncokra. Ugyanez érvényes a mászósisakra is, hiszen egy diónyi leguruló kő is komoly gondot okozhat.
A Plačlivéra (2125 m) felérve következik egy újabb marasztaló kilátópont, majd a Nohavica (2051 m) annyira nem feltűnő púpjának érintésével a Smutné sedlo (1962 m) után nekifoghatunk a Tri Kopy három halmának (a legmagasabb 2154 m) megmászásához. Egy kellemetlenül törmelékes lejtő leküzdése után a halmok mindegyikénél láncos szakaszok következnek, ahol ugyanúgy oda kell figyelnünk, mint korábban.
Részleges és ideiglenes „stílusváltást” jelent ezek után a Hrubá kopa (2166 m) tömege, amelyet biztonsággal nevezhetünk gyephavasnak. A viszonylag kényelmes ösvény aztán ki is tart egészen a Baníkov (2178 m) összetett gerincének (igazából egy nagy, összefüggő „sárkánygerinc” az egész csúcsrégió) kezdetéig, ahol újabb láncos-mászós, de már kevéssé problémás szakaszok követik egymást.
A nyeregbe (Baníkovské sedlo, 2040 m) leereszkedve következik az útvonal talán legkomolyabb kaptatója. A Pachoľa (2167 m) megkéri a maga árát, pláne úgy, hogy ilyenkorra az ember már érzi magában az elmúlt 6-8 órát és több mint 1800 méteres szintkülönbséget.
A csúcsról észak felé nézve meglepődtem: a térképek alapján nem mértem fel teljesen, hogy az útvonal továbbra is viszonylag technikás lesz. Lehet ugyan, hogy a hátralevő három 2000-es hegy csúcsai füvesek, de a gerincek java még itt is „rohácsos”.
Nem sokkal a Pachoľa alatt újabb láncos rész következik, s a gerinc is sziklás marad egészen a Spálená (2083 m) tetejéig (amely három „púpocskából” áll, s nem vagyok biztos benne, hogy a térképek helyesen jelölik a legmagasabbat). Itt füves-rétes idill fogadja a vándort, pihenéshez kiváló a helyszín.
A csúcsról való ereszkedés fokozatosan vált át vadabb sziklás terepbe, és a Skiniarky névre keresztelt szakaszon újabb láncos biztosítás következik a Gankova kopa (1980 m) oldalában. A főgerinc végül a nyereg (Sedlo Skiniarok, 1885 m) után „szelídül meg” végleg. Azt hittem, ez egyben unalmat is fog jelenteni, ám távolról sem lett igazam. A füves lejtők egyfelől nagyon jól esnek a korábbi hosszú órák menetelése után, a Malý Salatín (2046 m) és a Salatín (2048 m) csúcsairól meg fejedelmi kilátás nyílik a teljes régióra. Földrajzórákon ide hoznám fel a diákokat, hiszen Árva és Liptó megannyi zuga belátható, ahogy egy jó nagy rész Lengyelországból is, nem beszélve az olyan hegységekről, mint a Kis- és a Nagy-Fátra. Akár egy egész „pinikező” napot is el lehet csak itt tölteni…
Noha öncsalásként erőt vett rajtam a „túrának itt vége” érzete, de gyorsan kiderült, hogy magashegyen ilyenkor (mint mindenkor) alázatosabban kell szemlélni a körülményeket. Innen még ugyanis 5,5 kilométer, egy csúcs (Brestová, 1932 m) és egy bő 1000 méteres ereszkedés vár az emberre… Az erdőhatár fölött egyébként ez a szakasz is nagyon kellemes, már csak azért is, mert visszatekintve innen is feltárja magát a Rohácsok magasztossága. Nagyjából 100 méterenként néztem vissza, mit is hagytam magam mögött.
A főgerincről itt már letértünk, de az amúgy sem folytatódik soká, hiszen bő két kilométer után szinte teljesen „megszelídülve” véget ér a Pálenica-nyeregben (1573 m).
Töprengésre alkalmas dolgok
Adja magát a kérdés, hogy milyen irányban érdemes végigjárni ezt az útvonalat? Magam szinte találomra a Rohács-völgyön keresztüli kezdés mellett döntöttem, ám tudni kell, hogy a kék jelzésen a Predný Salatínról (1624 m) való ereszkedés elég megterhelő, pláne egy technikás túra végén. Itt bő két kilométer alatt 600 méter szintet kell lefelé megtenni, ami elég komoly érték. Arról nem is beszélve, hogy az ösvény felülete jobbára egyenetlen, folyton sziklákat, gyökereket, kisebb gödröket kell kerülgetni. Tehát talán kényelmesebb, ha itt fölfele halad az ember. Más kérdés, hogy a láncos szakaszokat talán egyszerűbb a másik irányból teljesíteni, de ez ízlés dolga is lehet…
A tavalyi túra után is azon a véleményem voltam, hogy csak az válassza a Rohácsok főgerincének végigjárását, akinek már van tapasztalata a sziklamászás valamilyen formáival (pl. sportmászás, via ferrata), ill. a hasonló jellegű tereppel (a Magas-Tátrában érdemes előtte felmenni a Krivánra és a Tengerszem-csúcsra, hiszen mindkettőnél vannak enyhe „mászós” szakaszok).
Az idei „rohácsozás” csak megerősített ebbéli gondolatomban. Egész egyszerűen nem szerencsés, ha valaki ott fönt találkozik életében először az Ostrý Roháč és a Tri Kopy nehézségeivel és kockázataival. Ugyanakkor a Hegyi Mentőszolgálat híreit évek óta követve minden további nélkül le merem írni, hogy nem nagyon szoktak az emberek megsérülni, lepotyogni a főgerincen, de a biztonságra akkor is törekedni kell.
Legszebb, legnehezebb?
Noha van egy Magas-Tátránk is, de ott hasonló, bárki által szabadon hozzáférhető „csúcshalmozó” gerinctúrákra nincs lehetőség – hacsak nem hegyivezetővel vagy mászóengedéllyel végezzük azt, ami jelentős korlátozásnak számít.
A Rohácsok főgerince fizikailag sokat kivesz az emberből, sok kilométeren keresztül kell ugyan nagyon egyszerű sziklamászást végeznünk, de ez értelemszerűen nagyobb erőbefektetést igényel, mint egy sima gyalogtúra.
Habár vannak még az országnak egészen csodás túraútjai a Kis-Kárpátoktól a Vihorlátig, megkockáztatnám azt is, hogy a Rohácsok főgerince ott van a leggyönyörűbbek közt – technikailag pedig alighanem a legnehezebbnek számít egész Szlovákiában.
Kapcsolódó cikkünk Magas-Tátra |
Röviden: sehogy. Hosszabban: van némi mozgásterünk, ám nem sok, s ezt majd ki is fejtjük a cikkben. Akárhogy is alakul a magas-tátrai turizmus íve, a népszerű helyeken meg kell tanulnunk megosztani a teret az embertársainkkal.
A mindösszesen tíz, bárki által megjárható magas-tátrai csúcs közül alighanem két magaslat bír a legnagyobb presztízzsel. Ezek a Kriván (Kriváň, 2494 m) és a Tengerszem-csúcs (Rysy, 2498 m), amely mind fizikai adottságaik, mind történeti hátterük miatt különösen érdekesek.
Igen ám, viszont az elmúlt néhány évben a közösségi oldalak tele vannak a tátrai „dugókat” mutató felvételekkel. Afelől nem lehet kétségünk, hogy tényleg döbbenetes, amikor 2000 méter magasan hosszan kígyózó sorokban ácsorognak az emberek. A gondok nem merülnek ki ennyiben, ugyanis sokan nem megfelelő felszerelésben és felkészüléssel vágnak neki a hosszú órákon át tartó túráknak, s így a Hegyi Mentőszolgálatnak kell segítő kezet nyújtania nekik a bajban – mások pedig a kijelölt utak mellett-fölött próbálják kikerülni a tömeget, s az ingatag sziklákat fellazítva zúdítanak kőzáport az alattuk állókra. Végül megemlíthetjük a néhol gyalázatos higiéniai állapotokat is: tömegek végzik el nagydolgukat az ösvény melletti első bokrok alatt… A Magas-Tátra főbb pontjait tehát komoly embermennyiség ostromolja minden nyáron, ami a hegység varázsa miatt teljesen érthető, ám kérdés, hogy mit bír elviselni a természet, s hogy mi az, ami még biztonságos gyakorlatnak tartható.
Az út
Szlovák oldalról így vagy úgy, de legnagyobb valószínűséggel a Poprádi-tó felől fogunk közelíteni a Tengerszem-csúcshoz, oda pedig a Csorba-tó irányából érkezhetünk a piros, a zöld vagy a kék jelzéseket követve a Menguszfalvi-völgyön keresztül. Az igényesség szempontjából nincs nagy különbség köztük, így vagy úgy, de legalább 1200 méteres szintemelkedést kell megtennünk saját lábunkon, már amennyiben a csúcs a célunk.
A szintidők öt, ill. négy és fél óra között változnak, ám szaporább tempóban egy, de akár két órát is le lehet faragni az egy irányban 9,5–10 kilométeres túra időtartamából.
A hossz és a szintemelkedés már-már garantálja, hogy aligha lesz panaszunk a látnivalók változatosságára. A völgy belsejében nagyjából megkímélte a fenyőerdőt a 2004-es szélvihar, míg a Poprádi-tó marasztaló hangulata nagyon egyedi. A Kis- és a Nagy-Békás-Tavaktól folyó Békás-patakon szinte nem is látszott, hogy szélsőségesen száraz nyarunk van. A törpefenyős oldalból aztán – ahol már csak a piros jelzésen haladhatunk – páratlan részletességgel és folyton változó szögekből vizsgálhatjuk a Sátán (2421 m) csúcsát és gerincívét, hogy a két Békás-tótól teljes pompájában láthassuk a messziről egyébként szemérmes takarásban rejtőző Tengerszem-csúcs délnyugati falát. A tavak felett kell jobban figyelnie a lépteire a túrázónak, ám a kihelyezett láncok és létrák használata eléggé egyértelművé teszi a haladást – hacsak nem torlódik fel itt óriási tömeg. E hely fölött az ember aztán felfrissítheti magát a Magas-Tátra legmagasabban fekvő menedékházában, a Hunfalvy-völgyiben (Chata pod Rysmy, 2250 m), sőt, adott esetben meg is aludhat itt, ami nem egy utolsó opció, tekintve a létesítmény elhelyezkedését a magashegyi katlanban. Végül egészen lenyűgöző hely a Hunfalvy-hágó (sedlo Váha, 2337 m), különösen napfényes reggeleken, amikor a Magas-Tátra keleti része egyszeriben sötétkék színben bukkan fel előttünk.
Melyik csúcs is valójában?
A most minket érdeklő magaslati pont némi zavarra adhat okot, ugyanis a hivatalosan hozzáférhető csúcs, amely Lengyelország legmagasabb pontja is egyben, „csupán” 2498 méter. A 2503-as főcsúcs ettől nem egész 40 méterre, enyhén délkeletre van. Aki már ment fel ilyen, vagy ennél komolyabb kaliberű hegyekre, az tudja, hogy az embert különösen tudja birizgálni, ha karnyújtásnyira van tőle egy még nagyobb, még szebb hely – még akkor is, ha hivatalosan oda nem mehet. Esetünkben ez halmozottan igaz. Ám azt is észben kell tartani, hogy az efféle eltérések a kijelölt utaktól nem megengedettek sem a Magas-, sem az Alacsony-Tátrában. Ennek nyilvánvalóan vannak racionális okai, a Hegyi Mentőszolgálatnak nyilvánvalóan jobb dolga is van, mint a saját szakállukra szanaszét bóklászó, aztán bajba jutó turisták összeszedése. Mindenesetre itt és most elég annyit jelezni, hogy a csúcson velünk együtt tartózkodó tíz lengyel állampolgár csaknem mindegyike átmászott a főcsúcsra is…
Dugókon innen és túl
Mi tehető azonban a tömeg elkerülése ellen? A mi megoldásunk csak félig rendezi a helyzetet, de az is valami. Lényege, hogy napkeltekor kell elindulni a meredélyek felé, s még ha ilyenkor sem leszünk teljesen magunk a bűvöletes tátrai közegben, a helyzetünket jelentősen megkönnyítjük. A jellemzően nyári szabadságukat töltögető kirándulók többsége ugyanis nyilvánvalóan kényelmesen, kipihenve és bereggelizve akar útnak indulni, amelynek úgy reggel nyolc óra után, de inkább egy-két órával később ejthetik szerét. Mindez azt jelenti, hogy egy hajnali fél ötös indulás esetén három-négy órán keresztül csak egy-két tucat felfele tartó emberrel fogunk találkozni. Ez vállalható. Igen ám, de ahogy alpinista körökben ez el szokott hangzani, a csúcs még csak a félút… A vázolt időkoordinátákból világosan látszik, hogy ha nem föl, hát akkor lefelé fogunk találkozi a hosszan kígyózó, száz és száz társunkból álló tömeggel.
Milyen megoldás kínálkozik még a nyári szezonban, amikor mindenki számára kinyílik a hegység? Esetleg az, hogy ne az olyan „prémium” célpontokat válasszuk, mint a Kriván vagy a Tengerszem-csúcs. A Csorba-tó melletti parkolóból szintén hajnalban induló lengyel páros azt a Kaport (Kôprovský štít, 2363 m) szemelte ki, amelynek megközelítése nagyjából félútig közös a Rysy-vel a Menguszfalvi-völgyön át, s azt mondták, csak nagyon kevés túrázóval találkoztak.
Egy további, s az előzőnél jóval komolyabb megoldás az, ha az ember a valódi hegymászást választja. Erre kétféleképp van lehetőség a Magas-Tátrában. Az egyik az, hogy hegyivezetőt fogadunk, amihez nem is annyira olcsó árcédula jár. A másik, hogy kellő képesség és tapasztalat, ill. a megfelelő egyesületi tagságunkat bizonyító kártya birtokában választunk magunknak mászóutat. Hozzá kell azért tenni, hogy egy-egy népszerű mászásnál is össze tudnak torlódni az emberek, ám itt azért messze nem kell százaktól tartanunk.
Azonban száz szónak is egy a vége, s tömegek ide, tömegek oda, a leírt útvonalon érdemes végigmenni – akár többször is egy emberélet során.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
