Amikor a martosi leventékre amerikai szakács főzött Veres István2025. 07. 23., sze – 11:08
Ha mi, az unokák rábeszéltük nagyanyámat, hogy énekeljen, mindig csak szomorú dalokat énekelt. Ilyen volt a Komárom megye közepén születtem című dal is. Apám figyelmeztetett, hogy máshol ezt ne nagyon énekeljük, mert ez egy irredenta nóta.
„Apai nagyanyámra úgy emlékszem, hogy mindig szomorú volt. Gyerekként nem értettem, csak később tudatosítottam, hogy ő haláláig gyászolt. Nem csak külsőleg, a fekete ruháival, de teljes lényével, testével-lelkével. Az ő életében a legfontosabb személy négy férfi volt, a férje és három fia. A négyből kettő a háború áldozata lett. Anyai ági felmenőim háborús története után most apai ági felmenőim, a György család történetét foglaltam össze.”
Sedliakné György Ilona, Martos
Gyermekként fogalmam sem volt, mi az, hogy irredenta, nem is énekeltük sehol sem, meg mások sem. Nagyanyámnak két fia, András és István volt háborús katona. Apám volt a legfiatalabb, Pál, őt a visszavonuló németek vitték el mint leventét munkaszázadba, hogy ha jönnek az oroszok, ne azok vigyék el. Az idő megmutatta, hogy ez így jobb is volt a számára.
„Elveszett a háborúban”
A két katonatestvér közül az idősebb hazakerült, de a fiatalabb nem. Haláláról hivatalos értesítést soha nem kaptak. A nagyanyám úgy emlegette, „elveszett a háborúban”, a meghalt szót soha nem ejtette ki a száján. Utolsó levelében írta, hogy megsérült a kezén. Nem a harcokban, a fronton, hanem a városban, az utcán mentek, és repülőről lőttek rájuk. A sérülés nagyságáról sem írt, viszont egyértelmű volt, hogy a levelet nem ő írta, mert más volt a kézírás. Sokat találgattak, mi történhetett vele, mert ha kórházban hal meg, akkor megkapják a jelentést a haláláról. Később apám, amikor hazakerült, elmondta, ő látta Drezdát, az állomást mennyire szétbombázták. Szerinte a bátyja ott halhatott meg, ha mint sebesültet vitték a hátországba.
Nagyapám nem volt katona. A községi hivatalban dolgozott, úgy mondták, ő volt a kisbíró, ő volt a dobos, a lakosokat érintő dolgokat abban az időben „kidobolták”. A háború után menesztették a bírót, helyébe komisszárt küldtek. Nagyapám sem ment hát be a községházára. Mivel azonban szükség volt rá, küldtek érte egy katonát, aki fegyverrel a háta mögött kísérte őt, és hogy nyomatékot adjon a megbízatásának, párszor ellőtt nagyapám füle mellett. Este, amikor hazaért, már rosszul volt. Próbáltak rajta segíteni házi praktikákkal, de semmi sem segített, és meghalt. Nagyanyám, aki mellette volt végig, elmondta, az arcát törölgette, mert állandóan azt érezte, mondta, valami folyik a fején. Valószínűleg agyvérzést kapott, és bár egy golyó sem találta el, mégis belehalt a puskalövésekbe. 52 éves volt.
Nem mentek Berlint védeni
Apám, amikor megtudta, hogy a leventéket a németek elviszik, elkezdett németül tanulni István bátyja könyvéből, aki polgárit végzett. Még a német betűket, a schwabacher írást is megtanulta. 1945. január 15-én vitték el a környékről több magyar fiúval. Újvárban vonatra rakták őket, és az Eger nevű bajor városba vitték. A város bombázása után egy német alakulathoz osztották be munkára. Kaptak német egyenruhát, de fegyvert nem. Telefonvezetékeket szedtek szét és építettek a Prága–Pilzen vonalon és tovább Németországban. Amikor Hitler kijelentette, hogy minden egység menjen Berlint védeni, és vagy megvédik, vagy minden meghalnak, a parancsnokuk összehívta őket, és elmondta, nem mennek Berlinbe meghalni, hanem mennek nyugatra, és az amerikaiaknak adják meg magukat. Üzemanyaguk van elég, nappal rejtőzködnek, és csak éjjel haladnak. Balesetet is szenvedtek, valószínűleg a sofőr elaludt, és belefordultak az árokba. A nehéz szerszámosládák, amiken ültek, rájuk estek, haltak is meg közülük. Apámnak az volt a szerencséje, hogy mellette egy nagyobb termetű bajtársa volt, aki a ládák súlyának zömét tartotta.
Annyit ettek, amennyit bírtak
A parancsnok betartotta az ígéretét, elmentek az amerikaiakhoz, és Altenmarkt-ban nekik adták meg magukat. Az amerikaiaknál jó dolguk volt. A szakácsok örültek nekik, ki voltak éhezve, megettek mindent, amit kaptak, és integettek nekik, menjenek dupláért. Apám sokszor emlegette, hogy a narancs ládákban volt a konyhaajtóba kirakva, mindenki annyit evett, amennyit csak akart. (Ezt még az én gyerekkoromban is nehéz volt hinni, hisz csak karácsonykor volt narancs, és akkor is korlátolt mennyiségben). Az amerikaiak jól bántak velük. Valószínűleg azért, mert tudták, hogy ők nem németek, csak munkaszolgálatosok voltak. Különbséget tettek köztük és a németek között. Az ételmaradékot, amiből mindig elég sok volt, inkább elásatták velük, de a németeknek nem adták oda. Elmondta, intenzíven tanulta az angolt, és odaállt az amerikaiak parancsnoka elé, hogy ő szeretne velük menni, vigyék el őt Amerikába, de a parancsnok azt mondta, sajnálja, de a nemzetközi törvények ezt nem engedélyezik.
Amikor az amerikaiak elmentek, ők egy gazdánál dolgoztak. Sokat mesélt arról, ott mennyivel fejlettebb volt minden, például volt hasogatógép. Mivel ismerte a német betűket, el tudta olvasni az újságokat. Ott olvasott egy régebbi lapban a tiszaeszlári perről. Ez egy 1883-as esemény volt, amit a németek felhasználtak a zsidóellenes propagandában. A németek csodálkoztak, hogy el tudta olvasni, és még értette is, amit olvas.
„…mindenki ismerni fog mindenkit!”
1946 elején ahhoz, hogy hazajöhessenek, be kellett jelentkezni egy fogolytáborba. Míg az amerikaiak tisztességesen bántak velük, itt más volt a helyzet. Magyarok voltak, és mivel a magyarok végig a németek mellett harcoltak, lefasisztázták őket. Mivel magyarnak vallották magukat, Magyarországra akarták őket küldeni. Hiába mondták, hogy az ő lakhelyük most Csehszlovákiában van, azt mondták nekik, hogy minden magyart oda fognak telepíteni. Hogyan fogják ők ott a családjukat megtalálni? Azt válaszolták: Magyarország olyan kicsi lesz, hogy mindenki ismerni fog mindenkit! Végül mégis Magyarországra vitték őket, majd onnét a komáromi hídon jöhettek át Csehszlovákiába. A hídon mindent elszedtek tőlük, amivel az amerikaiak ellátták őket, először a magyar oldalon a magyar határőrök, majd a másik végén a csehszlovákok. Örüljenek, hogy életben maradtak! 1946 februárjában érkeztek haza. A faluból ketten voltak, és erről a környékről még rajtuk kívül nyolcan, akiknek a fényképét apám megtartotta, és máig megvannak.
Temetett eleget…
Apám elmondta, sokat gondolt haza, amikor messze volt. Arra gondolt, az anyja biztos meghalt, mindig is beteges, gyenge asszony volt. Mi lehet a bátyjaival? Az idősebb a fronton nagy valószínűséggel fogságba esett vagy meghalt, a fiatalabb viszont futár volt, ő biztos túlélte… Amikor hazaért, pont fordítva volt a helyzet, otthon az anyját találta, és az idősebb bátyját, Andrást, az apja halt meg, István bátyja pedig elveszett.
A háború után, 1946-ban az idősebb testvért családjával kitelepítették. Nagyanyám többször elmondta, hogy az anyja (az én dédanyám) halva feküdt, amikor a fiát a családjával pakolták a teherautókra. Magyarországon Gyönkre kerültek, később Szőnybe. A nagybátyám fiatalon, 54 évesen balesetben halt meg Szőnyben. Apám maradt itthon, és ő is 54 évesen halt meg egy nagyon alattomos betegségben.
Ezért gyászolt hát nagyanyám egész életében, ő 91 éves korában halt meg, önkezével vetett véget életének. Úgy gondolta, már temetett eleget, többet nem akar.
Összeállította: VI
Olvasóink által beküldött második világháborús történetekből továbbiakat olvashat például az alábbi lnkeken:
https://vasarnap.com/kronikas/egy-lovedek-amely-orokre-megvaltoztatta-az-eletunket
https://vasarnap.com/kronikas/tudjatok-hogy-senkit-nem-lovunk-le-egy-levara-kerult-nyiregyhazi-honved-tortenete
https://vasarnap.com/kronikas/mezei-virag-az-orosz-frontrol-erzsikenek
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
