Amikor eltűnnek a fecskék Kulcsár Péter2025. 07. 21., h – 18:54
Kati még utoljára kortyolt a borba, kellemes olaszrizling, épp annyira hideg csak, hogy az aroma érezhető legyen. Fecskefészek van a terasz felett. Mióta visszaköltöztek a fecskék, hangos ricsajjal élik az életüket. Élvezettel hallgatja őket, mennyi élettel töltik meg a csendes házat. Csodálkozva figyeli a kis madarak pontos érkezését, ahogy a fészek körül lassítják szárnyalásukat.
Próbálja őket azonosítani, melyik a hangos, melyik a szelídebb, hányan is vannak, milyen megkülönböztető jegyeik vannak. A bor a szájában, becsukja a szemét és levetíti maga előtt, hogyan épült az otthon, a teraszhoz a betont milyen elánnal keverték, ő és a férfi . Örültek, hogy ez is megvan, már látták maguk előtt az ott töltött estéket. Sokat terveztek, hogy azok a napok, amikor a férfi csak este pottyant az ágyba, egész napot az építkezésen töltve, egyszer véget érnek, akkor majd újra minden jó lesz. Lassan alakul a kert is már, körbenövik a növények, zöldül a fű, szinte mediterrán hangulat bontakozik ki. Ahogy a téglák a helyükre kerülnek, minden nappal valami elmúlik, elkopik, töntremegy köztük.
Tégláról téglára épül a szép élet, belül pedig omladozik a gondoskodás, a szeretet, az odafigyelés fala. Nem bírják egymást megérteni, ki-ki valósága más.
A fecskék csivitelése folyamatosan visszarántja a jelenbe. Ott ül vele szemben a férfi . Nagy barna szemei búsan néznek rá. Potyognak a könnyei. Még megtartható? Még van remény a folytatásra, változik valami, ha azt hiszik, elveszhet mindez?
A békés otthon reménye eltűnik, zajossá vált, hangos a bántásoktól, elcsépelt válaszoktól. Nem jutnak mélyebbre annál, ki a bűnös, ki a problémát okozó és kinek kellene változni. Nézi a barna szemű férfi ujjait. A karját, jellegzetes hegeit, minden olyan ismerős, mintha sosem lett volna élete nélküle.
S mégis, olyan rég aludt el a karok ölelésében. Az érintések ridegek, szükségszerűek, mintha kötelességből születnének. Egy ideje már fázik mellette.
A nyári meleg átmelegítette a teraszt, a hő alulról árad rájuk, a lassú este csillagos eget ígér. Fényfüzér lóg felettük.
Lehet, ez az utolsó közös esténk, suttogja, lehet, ezek az utolsó őszinte mondatok, amely még csak a mi titkunk, amíg a környezetünk nem kezd el ítéletet mondani felettünk. A szakítás, az elmúlás, a döntésünk a jogunk, mások viszont a bíráink lesznek. Táborokba soroljuk majd az embereket, ki kinek hisz, téged ki fog áldozatnak hinni, engem mások vigasztalnak majd. Ez az utolsó este, amikor a mi titkunk a fájdalmunk, a veszteségünk, a reményünk az újrakezdésre.
Katinak a nagy barna szemek nem válaszolnak. Csend ül közéjük, mindent kimondtak, amit lehetett. Innentől csak a pillanat marad, a közös percek ajándéka.
A fecskék csendesebbek. A fészek körül kevesebb a mozgás, lemegy a nap, de hiába hűl a levegő, a meleg nem csökken.
Néhány hét múlva a közösen betonozott teraszon ülnek. Kávét isznak. Keserű szájízzel. Kati akkor látja, eltűntek a fecskék.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
