A modernitás társadalomképe meritokratikus, azaz az egyén érdemeitől függ annak társadalmi helyzete, s az érdemek mérésének objektív módja van: a pénz. Minél gazdagabb valaki, annál megbecsültebb.
Ennek következménye: a vagyonosság a követendő cél az egyén számára, így lehet igazán szabad és megbecsült ember. Aki ezt eléri, az boldog.
A probléma fizikai: a teljes összvagyon mennyisége korlátos, így mindig csak egy törpe kisebbség lehet boldog. A nagy többség boldogtalan marad.
A hármas jelszó – szabadság, egyenlőség, testvériség – egy-egy eleme mentén akarja a problémát megoldani a modernitás 3 nagy eszméje: a liberalizmus, a szocializmus, s a nacionalizmus.
A liberalizmus azt vallja, elegendő a szabadság, azaz a jog, hogy mindenkinek szabad meggazdagodnia. Onnantól már rajta múlik, eléggé okos, ravasz, dolgos, ügyes-e, hogy ezt eléri. De boldogtalanságra nincs ok, hiszen az alap mindenkinek adott.
A gond az, hogy a nagy többség képtelen elérni ezt a célt, s az ok sokszor szimpla balszerencse. Hiszen valójában a vagyon elérésében a legfontosabb nem az okosság, ravaszság, dolgosság, ügyesség, hanem a szerencse.
Emiatt a nagy többség nem érzi magát jól, s nem vígasztalja, hogy elvileg lehetne gazdag, ha mégse az a valóságban.
A szocializmus megoldás rendkívül egyszerű: legyünk egyenlőek úgy, hogy tiltsuk be a gazdagságot, azaz ha senki se gazdag, akkor senki se fog boldogtalan lenne.
A gond az, hogy az ember nem arra vágyik, hogy egyenlően szegény legyen a szomszédjával, ráadásul egy ilyen társadalom egyre jobban zuhan, mert egy idő után senki se csinál semmit. Ahogy ezt láttuk a szovjet típusú rendszerekben.
A nacionalizmus megoldása már valóságszerűbb. Azt mondja, vagyunk „mi”, az erősek, s „ők”, a gyengék, nekünk természetes jogunk a többieket kizsákmányolni.
A gond itt az, hogy egyrészt nehezen biztosítható hosszú távon, hogy az „ők” ne lázadjanak fel, másrészt erkölcsileg erősen problémás az emberek nemzetiségi, etnikai alapú diszkriminációja.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
