Június 13-án elhunyt Varjú Imre protonotárius, kanonok, címzetes esperes, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papja. Lelki üdvéért Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek főcelebrálásával mutattak be szentmisét június 26-án, csütörtökön 10 órakor a budapest-soroksár-újtelepi Szent István király plébániatemplomban, majd az altemplomban helyezték örök nyugalomra.
Harmai Gábor, a budapest-pestszentlőrinci Mária Szeplőtelen Szíve-főplébánia plébánosa, a Pestszentlőrinc-Soroksári Espereskerület helyettes esperese köszöntötte a gyászmisére egybegyűlteket: az elhunyt hozzátartozóit, tisztelőit, a paptestvéreket, a Jézus Szíve Nővérek Társasága képviselőit. Mint mondta,
legutóbb éppen a pestszentlőrinci plébánián, ahol korábban húsz éven át szolgált.
Harmai Gábor megköszönte Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érseknek, Varjú Imre atya barátjának, hogy bemutatja a gyászmisét, elvégzi a gyászszertartást és hálát adott Istennek Imre atya életéért.
Bábel Balázs érsek homíliájában úgy fogalmazott, hogy a gyászmise kifejezés helyett inkább szívesebben nevezné a mostani szertartást „a rubinmisés Imre atya beérkezési miséjének”.
A főegyházmegye mellett váci anyaegyházmegyéje is búcsúzik tőle” – tette hozzá az érsek, majd elmondta, Varjú Imre talán az utolsó képviselője annak a nagy nemzedéknek, amelynek tagjai 1956-ban tanúságot tettek papi, keresztény küldetésükről, „nagyon nehéz időkben, a forradalom napjaiban és utána is”.
Akik most itt vagyunk, barátai, tisztelői mindannyian ismerjük Imre atya akkori személyes történetét – folytatta Bábel Balázs –, hiszen, még ha nem is dicsekedett vele, élete végén elmondta, hogy azok között a papok között volt, akik a forradalom és szabadságharc idején a kórházakban segédkeztek, vitték a betegekhez a szentséget, valamint iratokat sokszorosítottak, ami ürügyet szolgáltatott az akkori politikai hatalomnak arra, hogy őt bebörtönözze. (Tavaly vele készült interjúnkban erről bővebben olvashatnak – a szerk.)
Az érsek rámutatott: „Isteni csoda, hogy amikor Varjú Imre érezte a hivatást, volt bátorsága papnak jelentkezni: 1951-et írtak, Mindszenty bíboros börtönben volt, Grősz érseket is abban az évben ítélték el, százával voltak szerzetesek a börtönökben, feloszlatták az egyházi iskolákat, mindennaposak voltak az Egyház elleni támadások a sajtóban, de tettlegesen is: betörték a plébániák ablakait, megszégyenítették a keresztény embereket.”
Varjú Imre református gimnáziumba járt – emlékeztette a jelenlévőket az érsek –, s a tanára kérdésére megvallotta, hogy katolikus pap szeretne lenni (akkoriban nem beszélt még senki az ökumenéről), majd a döbbent „miértre” azt felelte, hogy
De miféle boldogság ez? – tette fel a kérdést Bábel Balázs érsek, utalva a misén elhangzott evangéliumi szakaszra, Jézus boldogmondásaira. Kifejtette: az Úr Jézus a nyolc boldogsággal kezdte meg a tanítását, de olyan boldogságról beszélt, ami egészen más természetű, mint amit a mai átlagember annak tart. Nem élvezetekről van benne szó, vagy jó közérzetről, hanem egészen másról, ami csak a hitben fogható fel. A hit paradoxona, amit Jézus kimond: „boldogok akiket üldöznek az igazságért, mert övék az isten országa” és „boldogok vagytok, ha miattam üldözést szenvedtek, így üldözték előttetek a prófétákat is”.
Az Apostolok cselekedeteiben pedig azt olvashatjuk, hogy amikor a vezető apostolokat a főtanács elé idézték, hogy ne tanítsanak Jézus Krisztusról, s ők azt mondták, inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek, akkor megbotozták őket. A szentíró megjegyzi: „boldogan távoztak a főtanácstól, mert méltónak bizonyultak arra, hogy Krisztusért gyalázatot szenvedjenek”.
– mondta Bábel Balázs, s hozzátette: Imre atya is így volt boldog, vitte a kórházba a betegek kenetét és az Oltáriszentséget, a szeretet szentségét, Isten ajándékát, hogy segítsen: Krisztusért tette és ezért szenvedett börtönt, megaláztatást.
Az érsek megvallotta:
Varjú Imre a börtönből szabadulva a tanyavilágba került, tanyasi iskolában taníthatott, „ott végezte a szolgálatát, az egyszerű emberek között, akik azután jó szívvel emlékeztek rá, s emlékeznek még napjainkban is” – folytatta Bábel Balázs. Később a palócok közt szolgált, „s amikor meglátogattam őt, azt mondta, hogy sok tisztaszívű, őszintén hívő embert ismert meg a körükben”.
„Később Pestszentlőrincen is sokszor találkoztunk, megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat – emlékezett az érsek –, akkor is példa volt számomra a tettrekészsége, a helyzetfelismerése, az, hogy mindjárt lépett, amikor lehetett: hívta a kamilliánusokat, a Jézus Szíve nővéreket, hogy a keresztény-katolikus élet visszatérhessen arra a tájra, ahol korábban megvolt.” Azután eljött a rendszerváltozás „és Imre atya folytatta munkás életét, a Mátyás-templomban nagy feladatok vártak rá.”
Bábel Balázs egy további epizódot is megemlített barátságuk történetéből: „Rá jellemző, hogy amikor kineveztek érseknek, és éppen az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodott, küldött nekem egy levelezőlapot, és azt írta: »Kívánom, hogy a Szentlélek továbbra is tartson meg normális embernek!«”
Igaz szó ez – fejtette ki az érsek –, mert
Szent Pál írja az efezusiaknak: „töltsön el benneteket Jézus Krisztus lelkülete, hogy megtudjátok mi a szélesség, hosszúság, magasság, mélység”, ő legyen a mérce a számotokra.
Imre atya nagy tisztelője volt a Fatimai Szűzanyának, s a Gondviselés úgy hozta, hogy éppen az ő ünnepnapján halt meg, s a Fatimai Szent Szűzről elnevezett templomban helyezik végső nyugalomra – tette hozzá Bábel Balázs, majd elbúcsúzott barátjától, paptársától, kérve az Urat, hogy fogadja be, mint jó pásztort, és adjon részt neki abból a boldogságból, amit megígért, ott, „ahol már Isten letöröl a szemünkről minden könnyet”.
Ezután a Szűzanya pártfogó segítségét is kérte, hogy „ne csak Imre atya emlékét őrizzük, hanem kövessük is jó pásztori példáját.”
Varjú Imrét a Fatimai Szűzanya tiszteletére épült budapest-soroksár-újtelepi Szent István király plébániatemplom altemplomában, szűk családi körben helyezték végső nyughelyére.
A temetés után az elhunyt barátai, paptestvérei, tisztelői agapé keretében emlékeztek Varjú Imrére a plébániatemplom melletti közösségi házban.
Fotó: Merényi Zita
Körössy László/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
