Június 9-én, pünkösdhétfőn, Szűz Mária, az Egyház Anyja ünnepén tartották a Vatikánban a szentszéki alkalmazottak jubileumi búcsúját, melynek délelőttjén a VI. Pál teremben Maria Gloria Riva nővér, az örökimádó nővérek elöljárója mondott elmélkedést XIV. Leó pápa, a Szentszék több ezer alkalmazottja, bíborosok, püspökök, papok, férfi és női szerzetesek, valamint világi hívek jelenlétében.
Az elmélkedés végén átadták XIV. Leó pápának a jubileumi keresztet, amelyet körmenetben vittek a VI. Pál teremből a Szent Péter-bazilika előtti térre, hogy aztán belépjenek a szent kapun. A körmenet élén a pápa haladt, ő vitte a jubileumi keresztet, őt követték a bíborosok, a püspökök, a papok és a világi személyzet tagjai. Az ünnepi esemény a Szentatya által vezetett koncelebrált szentmisével zárult a bazilikában.
Maria Gloria Riva, a Legszentebb Oltáriszentség Örökimádó Nővérei monasztikus közösség elöljárójának a VI. Pál teremben elhangzott elmélkedésében a jubileumi év témájához, a reményhez fűzte gondolatait, rámutatva, hogy a remény egy lendület az élet végső, nagy távlata felé; a remény az örök életben rejlik.
Beszéde elején meghatódva felidézve, hogy Ferenc pápa és Rino Fisichella érsek, a jubileum szervezéséért felelős Evangelizáció Dikasztériumának nyugalmazott proprefektusa kérték fel őt e feladatra ezen az egész Római Kúriát és Vatikánvárosi államot érintő nagy eseményen. Nagy megtiszteltetés számára, hogy XIV. Leó jelenlétében mondhatja el elmélkedését, kiemelve közös kapcsolódási pontjaikat: Szent Ágoston-reguláját, valamint azt a tényt, hogy szerzetesrendjüket XII. Leó pápa hagyta jóvá 200 évvel ezelőtt, 1825-ben.
A remény fonala
Maria Gloria Riva nővér tíz éve él San Marino Köztársaságban. Erre utalva megállapította, hogy a kis államok egy globalizált világban ma felbecsülhetetlen értéket jelentenek, amit nem szabad eltékozolni, hanem meg kell védeni. Sajátos és ősi hagyományaikkal életben tartják a reményt egy olyan világban, amely azt kockáztatja, hogy elveszíti történelmi gyökereit. Ezek a kis államok azok, melyek megőrzik a remény fonalát.
Felhívta a figyelmet a remény szót jelölő bibliai kifejezésére: „tikva”, amelynek gyökere a „kav” vagyis a „kötél”, „szál”. A kav nem egy laza, hanem két pont között kifeszített kötélre utal. A héber nyelvben annak az embernek van reménye, aki a múltjában gyökerezik, és képes a jövő felé fordulni, a jelen feszültségében élve.
Hogyan tarthatjuk ma életben a múlt és a jövő közötti feszültséget Egyházunkban, ebben a kis államban, amelynek az Egyház meghatározó része? – tette fel a kérdést a szerzetesnővér, utalva a Vatikánvárosi Államra. – A múlt és a jövő közötti egyensúly alkotja a remény nagy gyökerét. Ma azt kockáztatjuk, hogy egy már nem létező múlt nosztalgiájában élünk, amely gyakran a jelenhez nem kapcsolódó hagyományőrzésbe torkollik, vagy egy hamis jövőkép felé igyekszünk, és képtelenek vagyunk valós megoldásokat kínálni a jelen kihívásaira. A múlt, fájdalmaival és dicsőségeivel együtt, ugródeszkát jelenthet ahhoz, hogy helyes feszültséggel éljük meg a jelent.
Remélni és az örökkévalóság távlatában élni
Olyan világban élünk, ahol a fejlődés nagy erőforrás, ám nagy veszély is lehet. Világunkban a társadalmi kommunikációs eszközökből származó lehetőségek új társadalmi-kulturális életformákat alakítanak ki, azonban vigyáznunk kell: az eszközöket valóban eszközként kell kezelni, vagyis a felhasználó ne mondjon le a gyökereiről, ne vesse bele magát egy – nem tudni, merre irányuló – rohanásba, hanem tudjon jól tájékozódni, mert, ahogy a nagy hippói püspök írta: „Nem lehet jól futni, ha nem tudod, hová kell futni” – idézte a nővér Szent Ágoston szavait (vö. Szent Ágoston: Az emberi igazságosság tökéletessége 8.19).
Mi tudjuk, merre kell futnunk: János és Péter futása Krisztus üres sírja felé (vö. Jn 20,4) az egyetlen út, amelyen az Egyház és a világ bátran végigfuthat. Ez annak a futása, aki tudja, hogy a remény az igazi életben, az örök életben rejlik. Az örökkévalóság mindnyájunk előtt áll, hívők és nem hívők, az egész emberiség előtt. Ha rövid- és középtávú szempontok vezérelnek, akkor hiába dolgozunk. Az élet nagy távlatára tekintve kell munkálkodnunk.
(vö. Szent Ágoston, Vallomások 7. könyv 10.16). Remélni annyit jelent, mint megerősíteni az igazságot, amely tiszteletben tartja az életet a fogantatásától kezdve a természetes halálig, minden ember méltóságát, függetlenül a személy nemétől, hitétől vagy nemzetiségétől, minden nép sajátos szokásait és kultúráit, ami nagy egyetemes gazdagságot jelent.
Az Eucharisztia reményünk szentsége
Az örökimádó nővérek elöljárója felidézte rendjük alapítója, a Megtestesülésről nevezett Boldog Mária Magdolna tanítását, aki azt írta, hogy egy szent ember utolsó szavai a legfontosabbak, amelyekre érdemes emlékeznünk – e szavak alapozzák meg a reményt a többi ember számára. Ilyenek Krisztusnak az utolsó vacsorán elhangzott szavai. Jézus összekapcsolta az Atyába vetett hitet és az örök élet reményét a közöttünk lévő szeretettel. A remény tehát szorosan összefonódik Jézus vágyával: hogy „legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21).
Ez nem mindig könnyű, hiszen a különbözőségeinkből adódó konfliktusokon túl gyakran a személyes és belső problémákat is meg kell oldani. Hogyan győzhetjük le magunkban a megszokás tekintetét, és erősíthetjük a csodálkozás alázatos tekintetét? – tette fel a kérdést a szerzetesnővér, majd felidézte rendje születésének történetét.
Egy nagy szenvedéssel teli időszakban (Napóleon uralkodása, VII. Piusz pápa elrablása idején, 1809) Jézus a Firenzében száműzetésben lévő alapítóanya, Mária Magdolna számára Róma városát jelölte ki, hogy ott kezdje el művét –
– utalt Riva nővér Szent Ágoston szavaira.
Ha feltekintünk a legszentebb Oltáriszentségre, mint egykor a rézkígyóra, meggyógyíthat minket a gonosztól, megtisztíthatja a tekintetünket, és képessé tehet a prófétálásra. Ne féljünk, Isten a legnagyobb szövetségesünk. Ő örökös szeretettel szeret minket, és mindig irgalmas hozzánk (vö. Jer 31,3). Hagyjuk, hogy ő alakítson minket, és valósítsuk meg mindazt, amire a Szentlélek az Eucharisztia és Szűz Mária, a biztos remény jele által hív.
A kereszt jelében győzhetünk
A szerzetesnővér egy Dosztojevszkij-idézettel folytatta elmélkedését: a szépség fogja megmenteni a világot. Miskin herceg valójában egy drámai kérdést fogalmaz meg A félkegyelmű című orosz regényben. Milyen szépség fogja megmenteni a világot? – kérdezi a herceg Hans Holbein festménye, a Halott Krisztus (1521) láttán, amely Jézust beesett szemekkel és a nekrózis jeleit mutató végtagokkal ábbrázolja. A kérdés komoly: Milyen szépség fog megmenteni minket? A kereszt szépsége, a vereség szépsége fogja megmenteni a világot? Igen, a kereszt még megmenthet minket, egy kereszt, amelyet befogadunk és felajánlunk – emelte ki Maria Gloria Riva. – Nehéz éveket éltünk át, botrányok és viták között, de ebben a nagy jelben még győzhetünk. Ez a nagy, vesztes szépség üdvözít minket.
A biztos remény jele
Van egy másik nagy szövetségesünk is, a Szépség Királynője: Szűz Mária – folytatta elmélkedését. Salvador Dalí egyik festménye a Port Lligati-i Madonnát ábrázolja az atomrobbantás után: jelképezve azt a tragédiát, amit az etikáról leválasztott tudomány és technika okozhat. A képen mindenütt a pusztulás jelei láthatók: az egykori boltív, amely alatt Mária áll, teljesen széttöredezett. Ilyenek a mi intézményeink is: régiek, gyakran a romlás jeleit mutatják – tette hozzá Maria Gloria Riva nővér. – A képen látható hal – krisztológiai szimbólum – élettelenül fekszik egy emelvényen; a hegyek a víz fölött lebegnek. Ám a művész az újjászületés jeleit is feltünteti alkotásán: a tojás a boltív közepén, kinyújtott kezű angyalok és a Szűz Máriára hasonlító, gyeremeket váró nők.
Mária megőriz minket a kudarcaink közepette, mint ahogy a térdén ülő Gyermeket is őrzi. Mária szívének középpontjában Jézus áll, az Isteni Gyermek belsőjének középpontjában az Eucharisztia. E kenyérre tekintve Krisztus két dolgot tart a kezében: a világmindenséget és a szót, vagyis az emberi, illetve az isteni bölcsességet. „Bízzunk Mária, a Salus Populi Romani, a római nép segítője, a mennyország kapuja, a remény és a vigasztalás kapuja segítségében! Mária, a vigasztalás és a remény Anyja, imádkozz érettünk!” – fohászkodott a Legszentebb Oltáriszentség Örökimádó Nővérei monasztikus közösség elöljárója.
Maria Gloria Riva nővér a szentszéki jubileumon mondott elmélkedésének magyar fordítása teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
