“Nyugaton vége a háborúnak. Franciaország vereséget szenvedett, és Angliával hamarosan megállapodásra jutok… “. A Führer így értékelte 1940. június 24-én éjjel szűk körben az aktuális katonai helyzetet. Tévedett, Churchill és az angol nép az ellenállást választotta a megegyezését helyett.
Mivel az Oroszlánfóka (Seelöwe) hadművelet megindításának feltételei nem teljesültek, így az offenzíva elmaradt, Hitlernek más megoldást kellett találnia Anglia megtörésére. Ekkor került képbe Spanyolország -elsősorban Gibraltár miatt-, amely néhány hónapig a nemzetközi események fókuszában volt.
Gibraltár (mindössze néhány km2) az 1713-as utrechti béke óta a brit korona fennhatósága alatt állt, de elhelyezkedésénél fogva hadászatilag kiemelt jelentőségű stratégiai pont volt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy aki birtokolta, az a Földközi-tenger nyugati kapujának “kulcsát” is a kezében tartotta.
Nem véletlen, hogy a spanyol külpolitika egyik legfontosabb célját jelentette Gibraltár visszaszerzése. Első látásra úgy tűnhetett, hogy a két diktátor érdekei találkoztak, ráadásul Franco lekötelezettje volt Hitlernek a spanyol polgárháborúban nyújtott német segítség miatt. Elvben minden adott volt a spanyol-német akció végrehajtásához, de mint oly sokszor a történelemben az események teljesen más fordulatot vettek.
Franco habár a tengelyhatalmakkal (főleg Olaszországgal) szimpatizált –ezt számtalan esetben ki is mutatta- azt pontosan látta, hogy a polgárháborúban kivérzett Spanyolország nem tud bekapcsolódni a fegyveres konfliktusba, így kénytelen semleges maradni. Egyfajta harapófogóként jellemezhető a spanyol külpolitika helyzete a második világháború kitörésekor.
Ha a Berlin-Róma szövetség győz úgy a spanyolok pozíciója gyengül a tengelyhez fűződő viszonyában, viszont abban az esetben, amennyiben a nyugati demokráciák nyernek, akkor megfojtják Franco diktatórikus rendszerét. A képletet csak tovább bonyolította, hogy Spanyolország gazdaságilag függő helyzetben volt a szövetséges államoktól.
Tegyük hozzá Hitlert sem csupán az önzetlen – ideológiai szempontokon túli- segítő szándék vezérelte Franco támogatásakor a polgárháborúban. A Führer azonnal benyújtotta a számlát, gazdasági és politikai értelemben egyaránt. Mindenképpen el akarta érni Spanyolország szorosabb együttműködését a tengellyel.
Helyzeti előnyt jelentett a németek számára, hogy a polgárháború évei alatt nagyon komoly és szervezett ügynök hálózatot építettek ki Spanyolországban. 1940 júniusában a német katonai titkosszolgálat főnöke Wilhelm Canaris utazott Spanyolországba, hogy felmérje az ország gazdasági és katonai felkészültségét.
A környezet nem volt ismeretlen számára. A polgárháború idején baráti viszonyt alakított ki Francóval és a titkosszolgálat (Sirene) főnökével Campos Martinez tábornokkal. Ennek ellenére sem sikerült a német stratégiai koncepciót elfogadtatnia a spanyol vezetéssel. Úgymond túl “magas árat” kért Franco a tárgyalások során, melyek Berlin számára már több szempontból is vállalhatatlanok voltak.
Patthelyzet alakult ki, úgy tűnt a kérdés lekerült a napirendről, de nyár végén újabb fordulat következett be. Franco joggal tartott attól, hogy egy támadó hadművelet Gibraltár ellen azonnali válaszlépést váltana ki az angolokból. Nem tévedett, természetesen Churchillnek erre az eshetőségre is volt forgatókönyve: a Puma hadművelet, melynek keretében a brit csapatok megszállják a Kanári-szigeteket és esetlegesen a portugál fennhatóság alatt álló Madeirát és az Azori-szigeteket.
Hitler számára Gibraltár az Anglia elleni háború szemszögéből nézve kulcsfontosságú volt, így innentől kezdve mindenképpen el akarta érni, hogy Spanyolország is hadviselő fél legyen a tengely oldalán.
Kötéltánc
Franco továbbra sem kötelezte el magát egyik fél mellett sem, érdekei szerint egyensúlyozott a szövetséges és tengelyhatalmak között. Egyfelől júliusban kereskedelmi szerződést kötött Nagy-Britanniával, majd szeptemberben gazdasági segélynyújtásról állapodott meg az Egyesült Államokkal. Másfelől, a tengely szimpátiájáról ismert sógorát Serrano Suñert küldte – pedig akkor még Beigbeder volt a külügyminiszter – 1940 szeptemberében Berlinbe tárgyalni.
Suñer berlini tárgyalása során a hadba lépésért cserébe katonai (nehéztüzérség), gazdasági (búza, kőolaj) segítséget kért Hitlertől, valamint megfogalmazott még területi (Marokkó, Orán) követeléseket is. Cserébe a németek is bejelentették igényüket jónéhány spanyol tengeri bázisra, de ezt Suñer kategorikusan elutasította. Maximum a kikötő használatot látta elfogadhatónak.
Igazság szerint, semmiben nem állapodtak meg a felek, tulajdonképpen emiatt volt szükség a Hendaye-i találkozóra (október 23.) a két diktátor között.
A történelem utólag nagyobb jelentőséget tulajdonít a találkozónak, mint a valóságban volt. Az ok egyszerű, Hitler a vichy kormányt is meg akarta nyerni a britek elleni háborúhoz, viszont pontosan tudta, hogy az észak-afrikai területek kapcsán érdekellentét van a franciák és spanyolok között. Így megpróbált egyensúlyozni, de Franco nem állt kötélnek. Ráadásul, hogy még bonyolultabb legyen a képlet, Mussolini számára sem volt közömbös ez a régió.
Ennek ellenére Hitlernek Gibraltár elfoglalásához mindenképpen szüksége volt Madrid politikai támogatására. Október végén újabb váratlan fordulat történt. A Duce meglepve szövetségeseit is, elrendelte Görögország megtámadását. A hadjárat hamar kifulladt az olasz erők kénytelenek voltak visszavonulni Albániába.
A hadművelet geostratégiai jelentőségét tekintve is totális kudarccal végződött, megbontva ezzel a térség addigi stabilitását. Hitlernek ismét komolyabban kellett számolnia a Mediterráneummal, így Gibraltár elfoglalásával is.
Nem véletlen, hogy pont az a Raeder admirális a német haditengerészet vezetője képviselte legerőteljesebben a Szikla elfoglalásának szükségességét, aki ellenezte a Seelöwe hadműveletet. Érvelése szerint evvel két legyet ütnének egy csapással. Egyfelől, stabilizálnák a térséget, amely segítene Vichy felügyelete alatt tartani a francia gyarmatokat. Ezáltal az olaszok pozíciója is megerősödne a régióban és könnyebben tudnák utánpótlással ellátni csapataikat Líbiába.
Másfelől, a brit flotta kiszorulna a Földközi-tenger nyugati medencéjéből, így Londonnak új utánpótlási útvonalat kellene találnia Málta és Egyiptom irányába, amely a földrajzi korlátok miatt hatalmas veszteség lenne. Mindezek után a tengelyhatalmak számára reális alternatívának mutatkozott a közel-keleti olajmezők megszerzése.
Hitler ezen stratégiai elgondolás mentén 1940. november 12-én kiadta 18. számú hadműveleti parancsát a Félix hadművelet (Gibraltár elfoglalása) végrehajtására. Ezáltal diplomáciailag nagyon kényes helyzetben került Franco. Képletesen szólva tojáshéjakon kellett lépdelnie, hogy megőrizze országa semlegességét és kitérjen a német követelések elől.
Hitler nyomást akart gyakorolni Madridra, ezért kellett novemberben Suñernek Berchtesgadenbe látogatnia. A tárgyalások ismét eredménytelenek voltak, a spanyol külügyminiszter a korábbiakban hangoztatott érvekkel tért ki a Führer mind erőteljesebb követelései elől. Sokan Franco zsenialitásának tudják be, ahogy egyensúlyozott a nagyhatalmak között, de igazából a spanyol gazdasági kiszolgáltatottság olyan ütőkártya volt a nyugati szövetségesek kezében, mellyel mindvégig sakkban tartották Francót.
Hadműveleti tervek
A légierő fejlődésével a két világháború között a katonai szakértők már megkérdőjelezték az erődrendszer bevehetetlenségét. Nem véletlen, hogy az angol védelmi stratégiát, ennek figyelembevételével módosították. Egyrészről, a tenger feltöltésével újabb száraz dokkokkal bővítették a kikötőt, másrészről egy modern katonai repülők leszállására is alkalmas kifutópályát építettek.
Utóbbi esetében a földrajzi adottságok okán nem igazán volt választása az angoloknak. Azon a földnyelven -korábban lóversenypálya és lőtér volt- építették ki a repülőteret, amely a félszigetet összekötötte Spanyolországgal. A technikai kivitelezés során szükség volt még a tenger feltöltésére, amelyhez a köveket a sziklában vájt alagút rendszerből nyerték.
Védelmi szempontból két hiányosságot egyszerűen nem lehetett orvosolni a repülőtér kapcsán a helyhiány miatt. Egyfelől, északról nem rendelkezett védelemmel, másfelől minden szempontból nagyon korlátozott volt a befogadóképessége. A brit védelmi stratégia alapvetően a 1930-as évek közepéig csak egy a tenger felől érkező támadással számolt. Ez a nézőpont az évtized utolsó éveiben változott meg.
A védelmi állásokat elkezdték megerősíteni, fejlesztették a nehéztüzérséget, légvédelmi ütegeket telepítettek a fontosabb stratégiai pontokra. A szikla elleni első támadásokat az olasz légierő (1940 nyarán) hajtotta végre, de komolyabb károkat nem okoztak a védelmi rendszerben. Az egyetlen eredménye tulajdonképpen az volt, hogy a britek evakuálták a civil lakosságot.
Nem meglepő, de eltérő stratégiai elképzelései voltak a spanyol és a német hadvezetésnek a Gibraltár elleni offenzíváról. A spanyol támadó stratégia a nehéztüzérségre és az új fejlesztésű aknavetők hatékony bevetésére épült. Ezzel szemben Hitlernél a légierő játszotta volna a kulcsszerepet.
A spanyol vezérkar 1940. októberében véglegesítette (C-hadművelet) a szikla elleni támadás tervét. A már említett elképzelés alapján az első két fázisban a nehéztüzérségnek kellett volna megsemmisítenie a brit védelmi- és légvédelmi ütegeket. Ez alapfeltétele volt, hogy a harmadik szakaszban összehangolt támadást hajtsanak végre harckocsikkal és korszerű aknavetőkkel.
A légierőt csak ezt követően tervezték bevetni. A tervben némileg ellentmondást jelentett, hogy a spanyol hadsereg nem igazán rendelkezett modern fegyverekkel. 1940 novemberében elrendelték aknazár telepítését a gibraltári szorosban a brit tengeralattjárók ellen, de ez az erős tengeri áramlatok és a mélység miatt végül kivitelezhetetlen volt. Összefoglalva a spanyol stratégia alapvetően az angolok kifárasztására épült: folyamatos tüzérségi támadással a brit védelem megbénítása, valamint az összes lehetséges utánpótlási vonal elvágása.
A körülmények ismeretében az kicsit furcsának tűnhet, hogy a német erők bevonásával csak a tengeri hadműveletek esetében kalkuláltak. A döntés hátterében nem katonai, hanem pszichológiai tényező állt, a spanyol nép büszkesége és öntudata. Alapvető hiányossága volt a koncepciónak, hogy sem gazdaságilag sem katonailag nem álltak készen a támadó hadművelet végrehajtásához.
A német haderőnemek között abban teljes volt az egyetértés, hogy Gibraltárt -stratégiai jelentőségénél fogva- mindenképpen szükséges lenne elfoglalni. Ráadásul katonai szempontból nézve jóval kevésbé gondolták kockázatosnak a Félix hadműveletet, mint a Seelöwe-t. Az akció vezetőjének Ludwig Kübler tábornokot nevezték ki. Úgy kalkuláltak, hogy kb. 65 ezer emberre és 800 repülőgépre lesz szükség a terv végrehajtásához.
A felderítés adataira támaszkodva a katonai szakértők már a nyár folyamán kizárták a légideszant egységek bevetését a nehéz terepviszonyok miatt. A vezérkar négy fázissal számolt a hadművelet során, ebből az első kettő tulajdonképpen a közvetlen szárazföldi támadás előkészítését szolgálta.
Ennek megfelelően először a felderítő tevékenységet kellett fokozni, hogy még pontosabb információval rendelkezzenek a brit védelmi állásokról. A második szakaszban a Luftwaffe feladata volt kiiktatni a brit légierőt és a Royal Navy hajóit. Ezzel egyidőben a szárazföldi erőknek kellett átlépniük a spanyol határt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a közvetlen támadó hadművelet megindítására majdnem 1 hónappal később került volna sor az egész országon történő átvonulás miatt.
A szárazföldi egységek megérkezését követően harmadik fázisban a rohamcsapatok megostromolják és elfoglalják a sziklát. A hadművelet végső negyedik szakaszában a Gibraltári-tengerszoros teljes lezárásával elvágják a földközi-tengeri utánpótlási útvonalat a szövetséges hajók előtt.
Végül miért nem valósult meg a Félix hadművelet? Az válasz összetett. Az alap problémát maga Franco jelentette, aki kizárta annak a lehetőségét, hogy a Wehrmacht egységei spanyol földre lépjenek. Hitler számára az is fejtörést okozott, hogy stabilizálnia kellett a Földközi-tenger keleti medencéjét, ellensúlyozva – Mussolini kudarcos görög hadjáratából adódó – angol előre nyomulást.
Ezek mellett a Führer figyelme már egyre inkább a Barbarossa-terv (a Szovjetunió megtámadása) előkészítésére összpontosult.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
