Gájer László teológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara egyetemi tanárának írása a Vigilia folyóirat júniusi számában jelent meg.
Amit Ferenc pápa képviselt, az maradandóan épült be az Egyház társadalmi tanításába éppúgy, mint általában a katolikus gondolkodásunkba és az életünkbe, de nemcsak a katolikusok, hanem az egész világ életébe is. Valaki a napjainkban tapasztalható zűrzavarban képes volt egyetemes eszméket átadni és megváltoztatni a szíveket, ami nem kis dolog.
Az evangélium bemegy a térbe. Azáltal, hogy valaki olvasni és élni kezdi, egyszerűen megjelenik a történelemben, az eseményekben, az utcán. Az Ige arcot kölcsönöz a közösségnek. Az a tény pedig, hogy az Ige a konkrét történelemben gyökerezik, és mindennap új módon szólal meg a közösség számára, eleve megszabadítja a közösséget az ideologikus gondolkodástól, és mindenkiben felébreszti annak eleven tudatát, hogy az Úr irgalmas: megbocsátott nekünk és elfogadott bennünket. Az imádságban a világ úgy jelenik meg számunkra, mint amit szavak, jelek, jelenlétek és arcok népesítenek be. Az evangélium bemegy az emberek, az arcok közé – általunk. Az a
Ferenc pápa arra tanított, hogy legyen bátorságunk új tereket nyitni Isten előtt. Arra tanított, hogy akik makacsul ragaszkodnak egy doktrinális biztonsághoz, próbálva visszaszerezni vagy megőrizni az elvesztett múltat, azok képtelenek lesznek a fejlődésre, mert hitük puszta ideológiává merevedik, és gyorsan elveszítik az élő tapasztalatot. Ezek a gondolatai időnként ki is zökkentettek bennünket a megszokottból, a kiszámíthatóból. Volt, hogy az Egyház erkölcsi tanításának koherenciáját, máskor civilizációnk integritását kezdtük félteni. De ez is része volt annak a tanulási folyamatnak, melynek során túl kellett jutnunk – ahogy ő mondja – a „kazuisztikus, szőrszálhasogató gondolkodás egynémely mozzanatán”. Mert
Az élet spontán. Ferenc pápa intuíciói pedig ehhez a spontaneitáshoz szoktatták a szívünket.
Azt gondolom, hogy ezen egész mentalitás gyökerei az irgalom témájánál keresendőek. 1953. szeptember 21-én történt, Szent Máté ünnepén, amikor egyébként Argentínában a tavaszt köszöntik, hogy egy nem tervezett reggeli szentgyónás az irgalom olyan tapasztalatát szabadította fel az ifjú Jorge szívében, melynek hatására tudatosodott benne, hogy pap lesz. A barátaival tervezett aznapi találkozón nem jelent meg. Az Úr megelőzte, vagy inkább beelőzte. Meglátta Jeremiás mandulavesszőjét (vö. Jer 1,11).
„Csak egy kis rést kell hagynunk, hogy Isten beléphessen. Velem is ezt tette az Ő irgalma” – emlékezett később. Isten irgalmának személyes megtapasztalása volt ez, amelyet elmesélni, átadni is alig lehet.
Aki az irgalmat megtapasztalja és éli, az nem lehet soha kényelmesen megállapodott, hanem folyamatok és események főszereplője marad.
Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
