476-ban a Nyugatrómai Birodalom császára, Romulus Augustulus lemondott trónjáról. Sokan ezt a pillanatot tekintik a Római Birodalom bukásának. De vajon valóban ekkor ért véget a birodalom története? A válasz ennél összetettebb.
A Római Birodalom
A birodalom végét jelző esemény, Romulus Augustulus lemondása Odoaker, szkír király és római hadvezér felszólítására, valóban a korszak lezárása volt. De a történet már jóval korábban elindult. Odoaker hűséget fogadott Zénón keleti császárnak, jelezve, bár nem kíván trónra ülni a birodalom tovább él.
A Nyugatrómai Birodalom sorsa nem Rómában, hanem a perifériákon dőlt el. A harmadik század katonai válságai megtanították a császárokat arra, hogy ne Itáliából, hanem a határok mellől irányítsák a birodalmat. Új fővárosok születtek, Trier, Milánó, Ravenna, és persze Konstantinápoly. Konstantin 330-ban történő alapítása után Bizánc vált a birodalom gazdasági és politikai központjává, magába szívva a birodalom erőforrásait, miközben a Nyugat elnéptelenedett, elszegényedett, és elvesztette stabilitását.
A Római Birodalom sosem egyetlen központból működött. Az irányított decentralizáció, a helyi elitek és a hadsereg együttműködése tartotta egyben. A hadsereg nemcsak a külső támadóktól védte meg a tartományokat, hanem a belső szeparatista törekvések ellen is bevethető volt.
Ám a harmadik század végére a Perzsa Birodalom felemelkedése és a határmenti válságok szükségessé tették a hatalom megosztását Kelet és Nyugat között. Bár a római elit identitása egységes maradt, a negyedik században, és a birodalom legnagyobb gazdasági teljesítményét érte el. Ez nem vált tartós folyamattá, inkább csak elfedte az erróziót. Az ötödik században azonban két nagy migrációs hullám (375–80 és 405–10) végzetes törést okozott.
A barbár szövetségek és a pénzügyi-katonai válság
A vizigótok Aquitániában és a vandálok/alánok Spanyolországban önálló hatalmi központokat hoztak létre. Ezek aláásták a birodalom adó- és katonairendszerét. 425-re a központi hadsereg fele megsemmisült, a tartományok negyede elveszett. Az állam nem tudta megakadályozni újabb törzsek, például az angolszászok, burgundok és frankok betelepülését. A birodalom erőforrásai kimerültek, a helyzet tarthatatlanná vált.
A korabeli Claudius költő szavaival élve: „A világot erkölcsi köd borítja.” A korrupció, az elszámoltathatóság hiánya és az újonnan érkezettek integrálására való képtelenség uralta a közéletet. A germánok jogi helyzete állandó konfliktusok forrása volt, miközben a kívülállók ellen gyűlölet és előítélet terjedt. A birodalom saját intézményei váltak a pusztítás eszközeivé.
A szenátus és a polgári élet hanyatlása
Róma bukása nem a császár lemondásával kezdődött, hanem azzal, hogy a szenátus és a város politikai szerepe elsorvadt. Bár 476 után is folytak tárgyalások, a szenátus fennmaradt, és próbálta fenntartani a városi életet. Ám Justinianus 20 évig tartó háborúja (535–554) végérvényesen megtörte a régi rendet. A szenátus utolsó ülését 603-ban tartották. Ez volt Róma valódi bukása.
A Római Birodalom végét nem a császár eltűnése, hanem a polgári és politikai intézmények megszűnése jelentette. A birodalom hanyatlása nem egyetlen okra vezethető vissza. Alexander Demandt történész 210 különböző tényezőt sorolt fel – a vallási változásoktól a gazdasági válságig. A birodalom bukása lassú átalakulás volt, nem egyetlen pillanat.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »


