A sajtószabadság liberális meghatározása azonos a demokrácia liberális meghatározásával.
Soros gazda nagy példaképe, Karl Popper osztrák-zsidó-angol filozófus – akinek egyébként van értékes munkássága is, nem csak marhaságokat írt, de Soros gazdánk a marhaságaiért imádja – ezt teljesen őszintén kifejti főművében.
Popper a felvilágosodás eszményéből indul ki, mely szerint létezik valamiféle absztrakt racionalitás, mely felfedezhető tudományosan. S minden ami ezt tagadja, az „dogmatizmus”, mert minden olyan elv, mely nem vezethető le a valóságból tudományosan az „zárt” társadalmat eredményez. Zárt társadalom az, mely magát valamilyen nem-racionális elv köré építi fel, legyen az Isten, de akár Marx elmélete is.
Popper természetesen a legjobban a marxizmust kritizálta, hiszen korában ez számított számára a legnagyobb, legerősebb, sőt erősödő ellenséges „dogmatizmusnak”. Ráadásul a marxizmus főbűne, hogy a felvilágosodásra hivatkozva dogmatizálódott, míg mondjuk a vallások legalább nyíltan tagadják a racionalitás eszméjét, azaz Popper szemszögéből a szocializmus/kommunizmus a legnagyobb ellenség.
A lényeg tehát: a tudomány felfedi a valóságot, ez racionális tudás, s mivel az, így a társadalom elfogadja, hiszen az ember alapvetően racionális lény. Az ellentétes nézetekkel szemben a megoldás könnyű: a racionális érvelés megold mindent. Tehát tolerálandó az ellenséges nézet is, míg az kész racionális vitára, mert a vitából úgyis a racionalitás jön ki győztesen.
Igenám, de mindig lehetséges valós veszély is, hiszen esetleg a dogmatikusok meggyőzik a hiszékenyeket, hogy a racionalitás nem jó. Tehát a nyílt, racionális társadalom önvédelme jogosult, ha az ellenséges nézetek veszélyeztetni kezdik magát a nyílt társadalmat. Mert az intolerancia végtelen tolerálása megszünteti a magát toleranciát, végsősoron magát a nyílt társadalmat. A demokrácia nem adhat esélyt a demokrácia ellenségeinek, csak addig, míg azok nem képesek a hatalmat átvenni demokratikus eszközökkel.
A sajtószabadság liberális logikája ezzel teljesen azonos. Amíg ők uralnak mindent, addig engedhető a nyíltan ellenséges vélemény is, hiszen az csak színfolt – lehet mutogatni „nálunk ezt is szabad” -, de amint veszélybe kerül a médiák feletti hatalom, már lépni kell.
A magyar liberális elit persze mindent túltolt. Amikor hatalmuk totális volt – lásd, 90-es évek – még az említett színfoltokat is ki akarták irtani, pedig ezzel saját maguknak készítették elő a gyászos jövőt.
S még 2010-ig is ebbe akartak kapaszkodni, pedig már nyilvánvaló volt – az internet miatt -, hogy nem képesek uralni a nyilvánosságot. Sőt, a „tiltott gyümölcs” értéket adták minden ellentétes álláspontnak.
Nagyjából 2004 körül döbbentem erre rá. Pedig akkor nem olyan nézeteim voltak, mint manapság, inkább amolyan „tiszás” voltam – mai szóval mondva, persze ez humoros anakronizmus -, de a ballib pökhendiség akkor is viszketést okozott nálam.
A konkrét eset: bemenve a MOL egyik benzinkútjára döbbenten tapasztaltam, hogy egyetlen ellenzéki – azaz nem-ballib – lap sincs az újságos részlegen. Amikor ezt meséltem ballib haveromnak, ő valamit motyogott, hogy „a szabad piacgazdaságban a piac így akarta„, de komolyan azért ő se hitte el, hogy ez nem a MOL szolgai magatartása az állam felé. Én meg mondtam neki „meglesz még ennek a böjtje, s akkor a baloldal sírni fog” – ezen nevetett persze, hiszen azt hitte, ez az elit nem váltható le, sőt én is hajlamos voltam ezt gondolni.
Tulajdonképpen 2010 után én kifejezetten megdöbbentem, amikor láttam, hogy Orbán tényleg képes ennek a pökhendi társaságnak az életterét jelentősen csökkenteni – nem hittem, hogy ezt meg meri tenni. Valójában ha ez nem lett volna, sose lettem volna „fideszes”.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
