30 ezer feszült filmes városa – Cannes-i útinapló 1. Kulcsár Gábor2025. 05. 20., k – 10:33
Idén járok másodszor a cannes-i filmfesztiválon. A nizzai reptérről a másodbálozók nyugalmával, már-már robotpilótán sétáltam ki a vonatállomásra, majd magabiztosan a peron rossz oldalára álltam, és egy magyar turistapárt is majdnem meggyőztem róla, hogy a másik vonatra kéne felszállniuk. Az ember emlékezhet Cannes-ra, de Cannes nem emlékszik az emberre.
A tapasztalat főként két dologban segít. Az egyik, hogy mindenhova odatalálunk, nem kell a biztonsági őrök és a vörös ruhás eligazító hölgyek útmutatására hagyatkozni. Az őrökére igazából felesleges is, mert bár a legtöbbjük nem beszél angolul, megkockáztatom, hogy franciául sem tudnának hasznos információt adni – néha az az érzésem, azt sem tudják, hol vannak, csak genetikailag ki lettek fejlesztve arra, hogy két hétig őrködjenek a cannes-i kapuknál. A hölgyek már sokkal segítőkészebbek, angolul is tudnak, de azzal ők sem tudnak mihez kezdeni, ha a turista még a francia helyiségneveket sem tudja kimondani.
Így esett, hogy tavaly három kínkeserves pecig oldottam az egyikükkel, hogy merre lehet a „béjzin” terem, mire végül ő kimatekozta, hogy a „bozán” termet keresem. Ez mellesleg a fesztiválpalota legkisebb terme, és idén is itt kezdtem a mozizást – nagy meglepetésként ért, amikor konstatáltam, hogy ez a „kicsi” terem igazából akkora, mint az otthoni városi mozink legnagyobbja.
A tavalyihoz hasonlóan az első idei filmünk is hagyott maga után kívánnivalót. Egy fiktív diktatúrában élő egyiptomi sztárszínészt követhettünk, amint élete legnagyobb – vagy legkisebb, megítélés kérdése – szerepére készül: eljátszani az ország diktátorát egy életrajzi propagandafilmben. Az érdekes koncepcióhoz a film első órájában remek humor és szatirikus érzék társul, a második felére azonban elveszíti az identitását, és átmegy klasszikus politikai thrillerbe. Érdekesmód ezt a megközelítéset jobban élveztem, de annyira elütött az első órától, hogy valahol útközben lekapcsolódtam az érzelmi hullámvasútról, és csak próbáltam ébren maradni. Ha egyáltalán eljut hozzánk ez a film, semmit nem veszít az, aki kihagyja.
Az utólagos romantizálás jó kulcsfogalma lehet az egész fesztiválnak. A termek nem olyan hívogatóan kicsik, mint ahogy az embernek rémlik (ellenben klasszikus, kultúrházas üléseik pont olyan kényelmetlenek), és a vörös szőnyegre sem lehet rálátni annyira, mint amennyire emlékeztem. Legalább az irdatlan mennyiségű embert nem hallucináltam, és itt jön képbe a másik tényező, amitől a másodbálozás jóval egyszerűbb; a pofátlanság. Cannes-ban csak akkor vagyunk udvariasak, mikor már átkeltünk a biztonsági ellenőrzőpontokon. Odakint, az utcán háború van.
Tolakodni, nyomakodni kell ezerrel, különben nem jutunk át a sorfalakon, nem lesz helyünk a buszon, és még a vetítésekre várakozó soroknál is figyelni kell, nehogy valaki elcsenje az ember negyven perce őrzött helyét – pedig gondolnánk, hogy legalább a sorban állás szent.
A 2021-es Arany Pálma győztese, Julia Ducournau filmjétől meglehetősen féltem. Bár nincs bajom a testhorrorral, az a fajta ridegség és már-már perverz abszurditás, amivel ez a rendező szétszedi minden filmje főhősét, nálam a határokat súrolja. Az Alpha azonban kellemes csalódás volt – egy egyértelműen szürreális, durva utazás egy szokatlan járvány által sújtott világban, bemutatva egy betegséggel vádolt tinédzser lány és kontrollmániás anyja szembenállását. Bár a második felére kissé elveszik a saját ködösségében, és a bizarr, Instagram-filtereket idéző látványvilággal sem tudtam mit kezdeni, a film azért egyértelműen eléri, amit akar. Zavarba ejt, de valahol gyönyörködtet is abban, mennyire törékenyek vagyunk – testileg és lelkileg egyaránt. 11 perces álló vastapsot kapott, szóval Ducournau könnyedén vihet egy újabb Pálmát.
Állítólag idén 30 ezren vagyunk itt akkreditáltak. Mindenki feszült, a sajtószobában az emberek rendszerint csak töltik a telefonjukat, és nézik a fehér falat. Az esti premiervetítésen majdnem verekedés tört ki azért, mert valaki térde véletlenül súrolta valaki más székének a hátulját. Vad világ ez.
De sehol máshol nem lennék szívesebben.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
