„Fátih”, azaz Hódító. Ezzel a jelzővel illették II. Mehmedet, aki 544 éve, 1481. május 3-án bekövetkezett halálakor egy szilárd alapokon álló, hatékony államigazgatással és hadsereggel bíró birodalom felett uralkodott, amelynek határai az Eufrátesztől az Al-Dunáig, illetve a Magyar Királyság határáig terjedtek.
„Fátih”, azaz Hódító. Ezzel a jelzővel illették II. Murád szultán harmadik fiát, Mehmedet, aki bátyjai halála után, alig 12 évesen már trónra ülhetett, igaz, csak rövid időre. Második regnálása azonban igazi sikertörténetnek bizonyult, amelyet a keresztény metropolisz, Konstantinápoly elfoglalásával indított. II. Mehmedet ekkortól nevezték a kortársai és alattvalói Hódítónak.
A szultán rászolgált a jelzőre, hiszen 1481. május 3-án bekövetkezett halálakor egy szilárd alapokon álló, hatékony államigazgatással és hadsereggel rendelkező birodalom felett uralkodott, amelynek határai az Eufrátesztől egészen az Al-Dunáig, illetve a Magyar Királyság határáig terjedtek.
A Drinápolyban (ma Edirne, Törökország) 1432-ben született Mehmed tizenkét éves korában lépett a trónra, miután II. Murád szultán 1444 augusztusában lemondott a hatalomról, azt követően, hogy a Balkánon békét kötött Szerbiával és a Magyar Királysággal, valamint lezárta a háborúskodást a kis-ázsiai karamanidákkal.
Murád úgy gondolta, hogy jó időre biztosította a békét birodalma számára, ezért a visszavonulás mellett döntött.
Az „előrehozott nyugdíj” mindössze két évig tartott, illetve addig se, mert az oszmánok egyik legveszélyesebb ellenfele, Hunyadi János remek alkalmat látott a szultánváltásban arra, hogy megroppantsa a törökök balkáni állásait.
Halil pasa nagyvezír a Hunyadi vezette szövetséges keresztény haderő közeledtének hírére rögtön visszahívta a tapasztalt Murádot, aki 1444 novemberében Várnánál, többek közt I. Ulászló magyar és lengyel király meggondolatlansága miatt, győzelmet aratott a keresztény haderő felett.
Murád ekkor úgy gondolta, hogy eljött a pihenés ideje, de 1446-ban a Drinápolyban kitört janicsárfelkelést követően, nyilvánvalóvá vált, hogy a több mint két évtizedes kormányzati tapasztalatára egyelőre szüksége van gyarapodó birodalmának, és visszavette a stafétabotot fiától, Mehmedtől.
Murád élete utolsó öt esztendejét folyamatos háborúskodással töltötte, és még egy fényes győzelmet is aratott Hunyadi János felett 1448-ban Rigómezőnél.
1451 februárjában azonban végleg lehunyta a szemét, és ezzel elkezdődött II. Mehmed második szultánsága, amely egy elképesztő sikerrel, Konstantinápoly bevételével kezdődött.
A metropolisz 1453. május végén elesett, és ezzel az oszmánok balkáni és anatóliai birtokai közé ékelődött Bizánci Birodalom is elenyészett. A bizánci örökség utolsó hírmondói, így Morea (Peloponnészosz), illetve az Anatólia északi részén, a Fekete-tenger partján fekvő Trapezunti Császárság csak évekkel később, 1461-ben hódolt be II. Mehmednek.
Az elképesztő 1453-as sikert néhány év múlva hatalmas kudarc követte. A hódító szultán ugyanis 1456-ban a balkáni keresztény államok ellenállását megszervező, az oszmánok délkelet-európai előrenyomulását megakasztó Magyar Királyságra vetette magát.
Magyarország akkori kapuját, Nándorfehérvárt azonban nem sikerült feltörnie II. Mehmednek. Seregeire 1456. július 22-én megsemmisítő vereséget mért Hunyadi János hada és a lánglelkű hitszónok Kapisztrán János által szervezett keresztes sereg. II. Mehmed nehezen bírta feldolgozni a kudarcot, a feljegyzések szerint véget akart vetni életének.
Nándorfehérvár ostroma egy török miniatúrán
A „Fátih” azonban észhez tért, és az 1460-as évekre stabilizálta hatalmát a Balkánon, elfoglalta Szerbiát és Bosznia nagy részét, Havasalföldről pedig elkergette a Magyar Királysággal szövetségben álló vajdát. A Havasalföldi Fejedelemség a szultán hűbérese lett, és Moldva is súlyos adókat kellett, hogy fizessen II. Mehmednek, hogy megtarthassa részleges önállóságát.
Az oszmán uralom stabilizálódott: a szárazföldi kihívó Hunyadi Mátyás a Száva és a Kárpátok vonalát inkább megtartani igyekezett, és nem bonyolódott komolyabb konfliktusba a törökökkel.
A balkáni hadszíntéren azonban volt még egy állam, amelyet Mehmednek ki kellett iktatnia. A Velencei Köztársaság ugyanis jelentős gazdasági és katonai tényező volt a Földközi-tenger keleti medencéjében, és Konstantinápoly eleste sem riasztotta vissza attól, hogy a Mehmed által kiiktatott Bizánc örökébe lépjen.
A velencei–török háború 1463 és 1479 között zajlott, amelynek lezárásával Albánia egésze és számos égei-tengeri sziget is Mehmed birtokába jutott, és csak Peloponnészosz néhány déli kikötője maradt Velence irányítása alatt.
A Velencére mért csapás azért volt hatalmas diadal, mert a szultánnak tulajdonképpen kétfrontos háborút kellett vívnia. Közép- és Kelet-Anatólia szakadár fejedelemségeinek és törzseinek leigázása ugyanis a velencei háborúval egy időben zajlott.
Különösen nehéz lett a helyzet akkor, amikor Mehmed 1468-ban elfoglalta Karamániát, amely azonnal kiváltotta Akkojunlu emírjének, Uzun Haszán ibn Alinak a katonai támadását. Uzun Haszán hatalma Kelet-Anatólián kívülre, Irán nyugati területeire és Irakra is kiterjedt. A velenceiek egy nemzetközi katonai szövetségben gondolkodtak, de mire a koalíció ténylegesen felállhatott volna, Uzun Haszán vereséget szenvedett Kelet-Anatóliában II. Mehmed seregeitől.
Miután Kis-Ázsiát és a Duna torkolata kivételével az egész Fekete-tengert az ellenőrzése alá vonta, majd a velenceiekkel nyugaton lezárta a háborút, II. Mehmed flottája Dél-Itáliára rontott, és elfoglalta Otranto kikötőjét. II. Mehmed, aki feltehetően a római császárok örökébe vágyott, hiszen Konstantinápoly elfoglalásakor felvette a Kayser-i Rüm, azaz Róma császára címet, az olasz csizma déli sarkánál messzebbre már nem jutott.
1481 tavaszán Mehmed átkelt Anatóliába, hogy egy újabb hadjárattal öregbítse hírnevét, de a Konstantinápoly közelében fekvő Gebze városában 1481. május 3-án, feltehetően agyvérzésben elhunyt.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
