Hunyadi, a magyar szuperhős Juhász Katalin2025. 04. 22., k – 11:34
Szombaton véget ért a TV2-n a Hunyadi sorozat, és másnap már fel is került a magyarországi Netflixre. A záró részt egyes mozikban is műsorra tűzték, a legfrissebb hír szerint hétfőtől az osztrák ORF is vetíti, illetve a szlovén tévében is látható lesz. Az első négy részről szóló kritikánk folytatása következik.
Néhány éve trendi lett a történelmi kalandfilm Magyarországon, az állami támogatásokról határozó testület legalább is rendkívül bőkezű e tekintetben. Szebben fogalmazva: a kormány szeretné, ha a magyar nép büszke lenne történelmére, megismerné a nemzet nagyjainak fontos tetteit, a fiatalok új, valódi, hús-vér példaképeket találnának maguknak a fantasy-karakterek és szuperhősök helyett, és erősödne a nemzetközösség. Csúnyábban fogalmazva: a jelenlegi politikai hatalom úgy igyekszik prezentálni a történelmet, ahogy az neki per pillanat megfelel.
A siker persze nem csak a pénzen múlik. Nem árt hozzáértő szakembereket megbízni, ha színvonalas produkciót szeretnének látni a döntnökök és az adófizetők – bár az ő véleményük végül is nem sokat nyom a latban.
Azt is meg kell említenünk, hogy az elmúlt években e nemes ügy oltárán sikerült szétrombolni a magyar filmipart, parkolópályára helyezni számos kiváló rendezőt, akik közül néhányan szerencsére állami támogatás nélkül, fillérekből is képesek voltak nemzetközi sikert arató filmeket csinálni.
Sok példaértékű nemzetközi (például szlovák-magyar) kooperáció is létre jött, mert a „kegyvesztettek“ többsége egy ideje már nem is pályázik a Nemzeti Filmalapnál, ehelyett külföldi partnert igyekeznek találni filmjeikhez.
Színvonalas produkció született
Mindezek tükrében nézzük, hogyan sikerült a Hunyadi című gigasorozat. Először is: aki tavaly sokallta a Most vagy soha! hétmilliárd forintos gyártási költségeit, az a Hunyadi büdzséjét már szinte fel sem tudja fogni: a tíz rész csaknem 26 milliárdba került, vagyis ez a valaha készült legdrágább magyar produkció. Ráadásul ott virít az ismertetőkben az „első évad“ megjelölés. A címszereplő a végén meghal, azaz vélhetően Mátyás király kora, illetve a későbbi török megszállás időszaka következne, ha tényleg lenne második évad.
A Hunyadinak nem csaptak akkora előzetes reklámkampányt a kormánymédiában, mint a Rákay Philip-féle Petőfi-filmnek, az ellenzéki sajtó maradéka pedig szinte egyáltalán nem foglalkozott vele a márciusi bemutatóig. Talán a meglepetés-faktor is hozzájárult ahhoz, hogy nagyot robbant a széria, amelynek vezető producere egy kanadai-magyar szakember, Robert Lantos volt, vezető írója, azaz showrunnere pedig Lengyel Balázs.
A szkeptikusok szerint is színvonalas produkció született, amely nagy eséllyel pályázhat a fiatalok figyelmére, mert a számukra megszokott hollywoodi szintet hozza – a Trónok harca, a Vikingek, a Vaják és a többi nagy kalandfilmsorozat világát.
Több rendezőt is bevontak (Robert Dornhelm, Nagypál Orsi, Szász Attila), ami a nagy hollywoodi sorozatokban teljesen megszokott dolognak számít, hiszen nem önmegvalósításról van szó, hanem egy koncepció profi végrehajtásáról.
Sok kaland, kevés történelem
Hunyadi János hadvezéri képességei tényleg filmre kívánkoztak. Ő volt az, aki hetven évre kiszorította Európából a törököt. Neki köszönhetően „csupán“ 150 éves török elnyomást kellett elszenvednie a magyar népnek 220 év helyett, ami – a balkáni népek sorsának tükrében – nem kis eredmény. Már életében legendák övezték, a nándorfehérvári ütközetben pedig tízszeres túlerővel szemben védte meg Európát, megállítva az oszmán birodalom terjeszkedését. Tiszteletére a pápa elrendelte, hogy minden délben az egész keresztény világban kongassák meg a harangokat – sokan most tudják meg, miért van ez így a mai napig.
A forgatókönyv ugyan gyakran eltér a történelmi tényektől, a kalandok szintjén azonban remekel. Márpedig egy kalandfilm akkor jó, ha sikerül bevonni a nézőt a történetbe. A Hunyadi valamennyi epizódja bővelkedik izgalmas fordulatokban, a csatajelenetek látványosak, és egy idő után már nem azt lessük, mennyire valós a sztori, hanem sodródunk a szereplőkkel, szurkolunk nekik vagy utáljuk őket – vagyis érzelmeket váltanak ki belőlünk a látottak.
Ebből a szempontból a Hunyadi közelebb áll a fantasy műfajához, mint a történelemkönyvek tartalmához, és sűrítésekben, tömörítésekben is bővelkedik. Például van olyan karakter, akit három különböző történelmi személyiségből gyúrtak össze, az első három-négy részben pedig inkább az alkotói fantázia működött, hiszen Hunyadi „karrierjének“ kezdeteiről nagyon keveset tudunk, fiatal kora nem került be a krónikákba.
Csak egy példa: az sem biztos, hogy hősünk egyáltalán járt Itáliában. Az olasz szerető, Giulietta karaktere (Elena Rusconi alakításában) a fantázia szüleménye, a történetszövők ügyességének köszönhetően mégis simán elhisszük, hogy Hunyadi gyengéd érzelmeket táplált Milánó hercegének unokahúga iránt, amikor a király parancsára Itáliában teljesített szolgálatot.
Ez a „kilengés“ később komoly hangsúlyt kap – abban a jelenetben, amikor Giulietta találkozik Hunyadi feleségével, Szilágyi Erzsébettel. Ez a valóságban természetesen nem történt meg, mégis mindkét női karakter megítélésén sokat lendít. Hasonló „betoldásokkal“ telis-tele a sorozat.
Irány a nemzetközi piac?
Lengyel Balázs egy sodró lendületű, egyértelműen a nemzetközi piacra (is) szánt kalandfilmet kreált Bán Mór regényciklusából, szem előtt tartva azt a tényt, hogy senkit sem érdekel mások történelme, a hőstörténetek annál inkább. Tíz részben meséli el egy zseniális hadvezér életének főbb eseményeit, gyermekkorától egész a nándorfehérvári csatáig.
Jó döntés volt, hogy a címszereplőt egy alig ismert marosvásárhelyi színész, Kádár L. Gellért alakítja, és a többi arc sem elkoptatott. Néhány kisebb szerepre viszont nagy neveket szerződtettek – közülük talán Gálffy László a legmeggyőzőbb Luxemburgi Zsigmondként.
Az sem véletlen, hogy a szereplők összesen 9 nyelven szólalnak meg – a magyaron kívül például németül, törökül, olaszul, szerbül vagy csehül. A Hunyadit – melynek angol címe Rise of the Raven (talán azért, hogy ne legyen áthallás a Hyundai autómárkával) – a TV2 természetesen szinkronizálva vetítette, de az érdeklődők a rendezői változatot is megnézhették eredeti nyelveken, feliratos verzióban.
Kapcsolódó cikkünk
Hosszú évek munkája és rengeteg pénz van ebben a monstre produkcióban, amelyhez hasonlóval korábban csak a Netflixen vagy az HBO-n találkozhattunk. A törökverő hadvezér, Hunyadi János tagadhatatlanul azon magyar történelmi személyiségek egyike, akik vászonra kívánkoznak. Nézzük, mit láttunk eddig.
Ilyen realisztikus, vagy inkább naturualista csatajeleneteket még nem láttunk magyar kivitelezésben. Ugye emlékeznek, mennyi negatív kritikát kapott annak idején a Honfoglalás, amelyben nyolcvan-száz statisztát mozgattak rendkívül amatőr módon? Ebben a kategóriában tulajdonképpen mindmáig az 1968-as Egri csillagok tartotta az első helyet, ahol a néphadsereg sorkatonáit használták ingyenes statisztáknak és öltöztették be török seregnek. Az isztambuli jeleneteket a baráti Bulgáriában forgatták le, az egri vár másolatát pedig a Pilisben építették fel. Várkonyi Zoltán rendező tudta, mennyit számít a látványvilág, és minden igényt kielégítően szerette volna filmvászonra vinni Gárdonyi Géza regényét, ezt a monumentális alapművet.
Nem tudom, mennyire számít majd negyven-ötven év múlva alapműnek Bán Mór regényfolyama, ezt az idő dönti el, hiába vette fel a szerző Jókai keresztnevét művésznévnek. Akik olvasták a Hunyadi-regényeket, azt állítják, ott is a szex és a vér viszi a prímet, és hogy a filmes verzióban jobban megmaradtak a könyvek lényeges elemei, mint például a Gyűrűk urában, ahol a rendező, Peter Jackson ennél sokkal jobban „átalakította“ Tolkien történetét. Az viszont egy fantasy, míg a Hunyadi valós eseményeken alapul, vagyis az alkotóknak el kellett dönteniük, hogy hatásos sztorit akarnak-e prezentálni, vagy minden ponton ragaszkodnak a valósághoz. Csak egy példa: Brankovics Mara mindössze nyolcéves volt abban az időben, amikor a sorozat szerint Hunyadi szeretője, majd a török szultán ágyasa lett. A sztorinak határozottan jót tesz ez a ferdítés, viszont a történelmi hitelesség egyharmada azonnal borul, és világossá válik, hogy egyes szereplők jelentőségét a hatás kedvéért felnagyították, míg másokét lekicsinyítették. Ezért a Hunyadi semmiképp sem pótolhatja a történelemórákat, legfeljebb kíváncsibbá teheti a diákokat – ami természetesen komoly hozadék.
És akkor nézzük a sokak által kifogásolt bujaságokat. A címszerepet alakító erdélyi színész, Kádár L. Gellért az első két részben úgy nekivetkőzik, mint Henry Cavill a Vajákban – a női szemek legnagyobb örömére. A férfi nézők sem maradnak kellemes látvány nélkül, de ezt a tényt jóval többen nehezményezték a közösségi hálón, és talán „odafentről“ is leszóltak. Úgyhogy a TV2 olyat tett, amire a rendszerváltás óta nem volt példa: kivágták a premierhétvégén levetített három részből a szexjeleneteket, és csinálnak egy családbarát verziót, amelyet egy héttel később ismét leadott a csatorna.
Érdekes, hogy a brutális harci jelenetek maradhattak, kezdve azzal, hogy a kis Hunyadi Jankónak végig kell néznie, ahogy lemészárolják a szüleit.
Aki úgy döntött, hogy március 15-én 15.30-tól családi matinét tart, este pedig, immár gyerekek nélkül megnézi a két új, vágatlan részt, az 22.00-kor állhatott fel a képernyő elől. A nagy hadvezér kalandjait csak egy híradóval, hosszú reklámblokkokkal, illetve a magyar kormány támogatásával készült, „jó hírekből“ álló társadalmi célú hirdetésekkel szakították meg.
Tudjuk, hogy egy sorozat körülbelül a felénél indul be igazán, és mivel az utóbbi években amúgy is hozzászoktattak minket a streaming-csatornák a hasonló maratonokhoz, nekem személy szerint meg se kottyant ledarálni az első öt részt a tízrészes Hunyadiból. És nem bántam meg. Először is: a rekord-költségvetés abszolút látszik a képernyőn. Minden egyes kellék és díszletelem tökéletesen korhű, a pár pillanatra feltűnő statiszták is kifogástalan jelmezben parádéznak. Az egyéni harci jelenetek jól kidolgozottak, tégyleg top-ligás harcművészek, kaszkadőrök koreográfusok dolgoztak rajtuk. A vágók, operatőrök, profizmusa is megmutatkozik, a CGI-vel sem spóroltak. Ez világszínvonal, tényleg le a kalappal a stáb előtt.
Kifejezetten szerencsés döntés, hogy nem agyonhasznált színészeket szerződtettek a főbb szerepekre, és hogy nemzetközi szereplőgárdát verbuváltak. Nagy kár viszont, hogy a TV2-nél leszinkronizálták a produkciót, így akik az eredeti, többnyelvű verziót néznék, azoknak a késő esti műsorsáv jut a Super TV2-n, vagy a TV2 Play (aminek tartalmai sajnos csak Magyarországon érhetőek el).
Az egyes karaktereknek lehetőségük van kibontakozni, nem papírmasé-figurák, és a rendezők (Robert Dornhelm, Nagypál Orsi, Szász Attila és Lengyel Balázs) nem kényszerítették őket régies hanghordozásra, gesztusokra.
Már a hatvan-hetven évvel ezelőtt készült filmekben is egész másképp kommunikálnak a szereplők, mint ma, és mivel fogalmunk sincs, hogyan beszéltek a 15. század emberei, a Hunyadi színészei abszolút mai dialógusokat kaptak, ami a lehető legszerencsésebb megoldás, így ugyanis a néző a lényegre, azaz a történetre koncentrálhat.
Az intró szinte egy az egyben a Trónok harcát idézi – már-már azt várjuk, hogy a szobrok ugyanúgy a földből fognak kinőni, mint ott a várak. Ezzel talán azt jelzik az alkotók, hogy felvállalják a művészi rokonságot az amerikai sorozattal – de persze az is lehet, hogy egyszerűen csak lekoppintották ezt a trendi megoldást.
A történet kellően izgalmas és fordulatos. A sorozat erénye, hogy nem csak Hunyadi nézőpontját, hanem az egész nemzetközi kontextust láthatjuk: képbe kerülhetünk az akkori Európa viszonyrendszereivel, kezdve onnét, hogy mi történik a török védvárnak számító szerbeknél, egészen az akkori olasz királyságig. Hunyad vára és a budai királyi udvar mellett pedig az Európát leigázni készülő török szultán, II. Murád (Murathan Muslu) háremébe is, ahol fontos szerepet kapott a mi Pecháček (Bárdos) Juditunk) is. Ő a szultán elsőszülett fiának édesanyja, aki eleinte kedveli, később viszont már vetélytársának tekinti Brankovics Marát. A tenyérbemászó Cillei Ulrik (Fekete Ernő) machinációiról rögtön beugorhat a Trónok harca Kisujja, de mellette még számos összetett vagy éppen nem teljesen fehér-fekete karaktert láthatunk, akik hol a saját malmukra próbálják hajtani a vizet, hol pedig egy nagyobb célt szolgálva próbálják a lehető legjobb pozíciókat kiharcolni maguknak.
Meglátjuk, lesznek-e további „vágott változatok“, mindenesetre a csatornánál úgy érezték, a korbácsolás, a lefejezés, a karóba húzás, a vérhasban haldoklás illetve a férfiak megvakítása és férfiasságuktól való megfosztása este nyolctól még belefér a kisiskolás besorolásba. Mentségükre szóljon: ezeket a felkavaró képeket nem mutatták végig, sok esetben csak hanghatások alapján lehetett tudni, mi történik. A tucatnyi emberi tetem mutogatása azonban így sem maradt el.
Aztán 21 órától a 12-es karika 16-osra váltott, és a képernyőn valóban elszabadult a pokol. Ha a besorolás láttán a szülők engedték, akkor a tinédzserek előtt megelevenedett az eddigi legvéresebb csata, ahol íjjal átszúrt emberi testek, levágott fejek uralták a képernyőt hosszú perceken át. Nem beszélve arról, hogy a vaskapui ütközetben halálba küldtek egy gyereket.
Murád szultán ugyanis a másodszülött fiát, Mohamedet (Felipe Gabriel Mariano) kisgyerekként harcba vitte, mondván, így dicsőbben ér véget az élete, mintha majd a bátyja, az elsőszülött Ali ölné meg őt, amikor uralkodóvá lép elő, és a trónviszályok elkerülése miatt kötelezően likvidálnia kell fiatalabb fiútestvéreit. Mohamed azonban túléli a vaskapui ütközetet, és az ötödik rész végén édesapja karjaiban köt ki, bocsánatáért esedezve, amiért nem sikerült dicsőn meghalnia. Egyébként eléggé fura, hogy a szultán népes háremében tíz év alatt csupán két fiúgyermek fogant, de ezen már inkább ne is akadjunk fenn. Fogadjuk el inkább, hogy a Hunyadi elsősorban egy rendkívül látványos kalandfilm-sorozat, amelyben van jó pár valóban erős jelenet.
Az én személyes kedvencem a teszetosza Albert király „hátrahagyása“ a magyar táborban, a korona elrablása, illetve a már említett vaskapui ütközet, ahol egy többszörös túlerőben lévő szultáni sereget sikerül megfutamítaniuk a cseles magyaroknak. A színészek közül eddig Nagypál Gábor a kedvencem, aki Havasalföld fejedelmét, Vlad Dracult alakítja, lehengerlően. (Bizony, belőle lett később a legendás Drakula!)
Kíváncsian várom a folytatást.
Néhány zavaró tényező
A nyelvezet már más kérdés, a dialógusokban engem zavart a modernség, itt-ott még a mai szleng is megjelent. Persze a 15. századi magyar nyelvet nem értenénk – gondoljunk csak az Ómagyar Mária-siralomra – de mondjuk egy 19. századi, kevésbé archaikus változat, az akkori költők „fura“, ám érthető nyelve talán még elfért volna a sorozatban. A párbeszédek minősége hullámzó; míg egyes jelenetekben frappáns és életszerű dialógusok hallhatók, másutt a szereplők kérdései és megnyilvánulásai hiteltelennek tűnnek a történelmi kontextusban.
Az is zavart, hogy nem mindig írták ki a képernyőre, melyik évben járunk, például mennyi idő telt el Zsigmond király és Albert király halála között. A sorozat elején hiányzik egy átfogó bevezetés, amely bemutatná az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság közötti viszonyt és a geopolitikai helyzetet. Ez különösen a külföldi nézők számára nehezítheti a történet megértését.
Míg egyes szereplők, például Barankovics Mara fontosságát kiemelték, mások, akik bizonyítottan jelentősebb szerepet játszottak az események alakulásában, csupán említés szintjén vannak jelen. Vitéz János bíboros, esztergomi érsek szerepét a komáromi Csémy Balázs kapta, aki igazi bölcs konspirátor, és talán a legcivilebb hatást kelti a képernyőn az összes színész közül. Mindig a megfelelő pillanatban súgja oda a döntésben érdekelteknek, hogyan kellene dönteniük. Ha lesz második évad, az is ki fog derülni, hogy ő volt Hunyadi Mátyás nevelője, és nagy hatással volt a majdani „igazságos“ királyunk karakterére.
A Hunyadi kétségtelenül ambiciózus vállalkozás, jelentős lépés a magyar történelmi drámák műfajában. Ha nem is helyettesíti a történelemkönyvet, annyit mindenképp elér, hogy a fiatalok érdeklődni kezdjenek a nemzet múltja iránt.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
