Egyik nem kedvenc századosunk kis piros zászlócskákat tűzködött a jókora Szlovákia- térképbe.
– Kassa, VSŽ. Vaján, hőerőmű plusz Slovnaft kőolajfinomító. Nagykapos, kompresszorállomás. Tiszacsernyő, átrakodó állomás, Európa legnagyobb szárazföldi kikötője.
Elégedetten szemlélte művét, majd kivágta az adu ászt.
– Egy-egy atombomba mindegyikre. Ugyanígy van megjelölve a Pentagon főhadiszállásán is. Egy atomháború esetén ezeket lövik ki elsőként.
Annyira nem ijedtünk meg. Tizennyolc-húszéves emberfiókákra amúgy sem jellemző a jövőtől való félelem. A hidegháború régen véget ért, néhány legeslegutolsó pillanatban mégsem nyomta meg a nagy piros gombot a felettesei nyílt parancsával szembeszegülő alezredes, akinek volt bátorsága saját útját járni, és így megmentette bolygónkat az atomkatasztrófától. Annyi ezresünk lenne, ahány filmet csináltak Hollywoodban az ilyen utolsó pillanatokról.
Nem tudni, merre van jelenleg századosunk, de ha az igazsághoz hű akart maradni – és ez a tulajdonsága mindenképpen jellemezte, már amúgy volt, amilyen volt – a fenti négy zászlócskához nyugodtan odatűzhetett még négyet.
A Szovjetunió széthullása után a posztkommunista országok mind Nyugat felé kezdtek kacsingatni. Előbb csak gazdaságilag, amit a nagy orosz medve még csak-csak eltűrt, aztán meg katonailag, amit a medve már a tyúkszemére való lépésként értékelt. Bizony, nagy valószínűséggel a Kreml főhadiszállásán is megjelent ez a négy zászlócska, egy-egy nukleáris bombát szimbolizálva. A térség lakóinak keblét akár jogos büszkeség is dagaszthatja: ennyi figyelmességet századok óta nem tapasztalhattak, még helyi szinten sem, nemhogy a világ két vezető nagyhatalma részéről. Immár nyolc atombombával büszkélkedhetünk tehát, igaz, csak virtuálisan, meg nem irányítói, hanem sajnos befogadói szinten, de a mi szürke életünkben mégiscsak nagy dolog.
Karácsony előtt három gyanús egyént fogtak el az illetékes biztonsági szervek, a szlovák ukrán határtól nem messze. Autójukban „felderítő tevékenység céljaira alkalmas eszközöket” találtak: telefonokon és laptopokon kívül „kép és hang rögzítésére alkalmas berendezéseket”, adathordozókat, térképeket, jelzavarókat, termokamerákat, éjjellátó berendezéseket és golyóálló mellényeket. A szűkszavú hivatalos közlemény szerint, melyet maga a belügyminiszter, Matúš Šutaj-Eštok tett közyé videóüzenetében, a gyanúsítottakat potenciális terrortámadás előkészítésével vádolják.
A támadás célja a kulcsfontosságú kelet-szlovákiai infrastrúktúra megbénítása lett volna: a gyanúsítottak az Ukrajnából érkező gáz, illetve olajvezeték megrongálását tervezték, a listán szerepelt még a nagykaposi KS-1-es kompresszorállomás és a vasútállomás, valamint a Vajáni Hőerőmű, ezeket az objektumokat drónokkal figyelték. A gyanúsítottak egyike a nagymihályi vasútállomás környékén cirkált autójával, véletlenül éppen akkor, amikor katonai technikát rakodtak a vagonokra.
A három gyanúsított közül egyet Ukrajnába utasítottak ki, egyet a magyar hatóságoknak adtak át. A harmadik szlovák állampolgár. Hát, legalább mindnyájan volt KGST állampolgárok, amiből világosan látszik, hogy „A múltat végképp eltörölni, rabszolgahad indulj velünk…” stb. nem olyan könnyű, hiába énekeltük lelkesen menetelve annyi május elsején.
Karácsonyra minden érintett önkormányzat megkapta a hivatalos tájékoztatót: a Szlovák Köztársaság fegyveres erői az „Iron Stream” akció keretein belül megelőző intézkedéseket foganatosítanak. Földön-égen egyaránt fegyveres katonák őrködnek, jogukban áll ellenőrizni, igazoltatni, belépést megtiltani, kitiltást foganatosítani, kézifegyverektől tankon át Black Hawk helikopterekig mindenféle katonai technikát bevetni.
Némileg megnyugtató, hogy ebből a szerteágazó katonai tevékenységből a mindennapi életben szinte semmi sem érzékelhető. El- elzúg egy helikopter, de ez már megszokottá vált, az Eustream a gázvezetékeket már régen helikopterekkel ellenőrzik. A mentőszolgálat piros-fehér gépe sem ritkaság, a nagyon súlyos eseteket az ország bármely klinikájára képesek gyorsan elszállítani. Igazából sem katonákat, sem egyéb felfegyverzett embereket nem látni, a megszokottakon, tehát a rendőrökön és határvédelmiseken kívül. Ez remélhetőleg tényleg a profizmus bizonyítéka. Bár egy Black Hawkot biztos érdekes lenne „munka közben” látni …
Néhány akadékoskodó szokás szerint megkérdezheti: ugyan minek ez a nagy felhajtás? A tiszacsernyői állomás kapacitásának töredékével üzemel, a villanytelepet tavaly ünnepélyesen leállították, a mellette lévő Slovnaft kőolajfinomítóban már régen nem finomítanak semmit, alig pár ember dolgozik itt, az ukránok a múlt héten elzárták a Tranzit gázvezeték csapját, a VSŽ- t meg megvették a japánok. Mit lehet itt még jobban leállítani?
Egy monstrum acélüzemet békés célokra éppúgy lehet használni, mint háborús termelésre. Egy átrakodó állomás tízszer, százszor több vagont képes naponta fogadni, mint jelenleg. A villanytelep minden blokkja üzemképes, és nemcsak fosszilis tüzelőanyag használatára alkalmas, hisz ott a gyakorlatilag vadonatúj, lefóliázott műszerfalú, éppen csak kipróbált gázüzemű részleg is. Az óriási teljesítményű villanytelep Szlovákia villamos áram- fogyasztásának jelentős részét szolgáltathatná, vagy akár az egészet is. A kompresszorállomás meg, a bekötött Északi Áramlattal, több irányból szállíthat gáznemű és cseppfolyós anyagokat egyaránt.
Egyfolytában nem lehet félni. Maradjunk a „keresztény”, illetve a „keresztyén” – kinek- kinek hite szerint – filozófia egyik alaptételénél: „A holnap gondját hagyd holnapra”. A gáztűzhelyen még sziszeg a láng, oda lehet tenni a levest, bombák nem robbantak. A rossz fiúk, vagy ha úgy tetszik, a „sötét oldal“ vesztett. Megy tovább az élet Keleten, továbbmegy az élet Nyugaton.
Tóth Ferenc
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
