Emlékeim első karácsonyán zord képét mutatta a világ, mert háború volt. Az 1944-45-ös év telén szülőfalumat, Szilicét is elérte a gyilkos téboly, és a település több mint egy hónapon át a frontvonalba került.
Ebben az időben életünk nagyobb része a pincében zajlott; a krumpli- és marharépa halmok fölé fekvőhelyeket eszkabált Édesapám, még egy régi vaskályhát is elhelyezett a sarokban, kivezetve a falon a kályhacsövet.
Hiába igyekezett a harci csetepaték szüneteiben kiszellőztetni menhelyünket, a füst átjárt mindent: a falakat és bennünket egyaránt.
Családunkon kívül nálunk kerestek menedéket a szomszéd Boris néni és kamasz fia. Ha pedig hosszabb ágyúzás volt, akkor mindnyájan átmenekültünk a szomszédba, mert az ottani pince mennyezete már betonozva volt, a mi pincénk hatalmas tölgyfa gerendái mellett.
A házunkat birtokba vették a német katonák, nem voltak tekintettel a tisztaszoba értékeire, különösen Édesanyám varrottasaira, hímzéseire. Otthonosan érezték magukat, nem is volt velük különösebb baj, csak egyszer, amikor a kamrában rátaláltak a nagy fazekakra, s abban áztatták meggémberedett lábaikat. Édesanyám felháborodottan rántotta ki az egyik lába alól a fazekat, de amikor meglátta elfagyott lábát, megesett rajta a szíve. Valamit mondott neki fájdalmasan az elcsigázott katona, közben előhúzta a tárcáját, mutatva egy fotót, hogy neki is olyan kisfiacskája van, mint én vagyok, átkozva Hitlert és a háborút.
Az udvarban trénszekerek álltak, teli lövedékekkel a kertben felállított aknaüteghez.
Ha megszólaltak az aknavetők, akkor a közeli rakodó cserepei úgy röpködtek, mint a falevelek ősszel. Fájdalmasan vette tudomásul Édesapám, hiszen két évvel azelőtt építették mint ifjú házasok. Nagyobb gondot jelentett számára a lovak és a tehenek etetése, különösen pedig itatása, mert ha nem volt ivóvíz, akkor az ideiglenes kályhán havat olvasztott nekik. Mintha megérezték volna a jámbor jószágok, hogy rendkívüli helyzet van, azzal kell beérni, ami van. Csak a nehéz ágyúzásokkor nyugtalankodtak, nyerítve, toporzékolva, mintha érezték volna, hogy ember, állat egyaránt életveszélyben van. Mert nemcsak katonák és katonalovak estek a harcok áldozatául, hanem helyi lakosok, és az itatásra hajtott állatok is.
A mi étlapunk is nagyon egyoldalú volt; kenyeret nem lehetett sütni, maradt a krumpli és a tej. A sült krumpli állandóan ott illatozott a kályha tetején, Máté nagyanyám pedig gyakran fogott a köpüléshez, hogy ne kelljen a száraz sült krumplit nehezen lenyelni, hanem sózva, megvajazva könnyebben ment.
Munkácsy Mihály: Köpülõ asszony
Egyre gyakoribbak lettek az ágyúzások, akkor pedig igyekeztünk a szomszéd pincébe.
Már vijjogtak az ágyúgolyó acélmadarak, amikor Édesanyám felkapott, és rohant velem a szomszédba. A szomszéd házat elmellőzve az udvar közelében jártunk, amikor egy égszakadásnyi robbanás a közelünkben métereket penderített rajtunk, szinte beestünk a pincebejáratba. Az ottaniak ajtót nyitottak, igyekeztek segíteni, hogy nem esett-e bajunk.
Édesanyám azt dadogta, hogy a becsapódás a közelben volt, de a szomszéd az ágyúzás szünetében igyekezett megvizsgálni a házat, s azzal jött vissza, hogy nincs baj. Csak később lett nyilvánvaló, hogy a ház hátsó falát és a fenti két szobát találat érte. Mivel mi abból az irányból érkeztünk, sokáig mondogatták: ha pár másodperccel késünk, akkor a becsapódás letarolt volna mindkettőnket.
A hosszú pincei tartózkodások különböző helyzeteket teremtettek.
Voltak, akik magukba roskadva imádkoztak, mások a faluban elterjedt hírekről szóltak. A szomszédék Imre fia pedig velem szórakozott, s arra is megtanított, hogy mit kell arra válaszolni, ha valaki megkérdezi: Lacika ki lő most? Én pedig mondtam a jelentést, mint egy kiskatona: Pik, pak, lő a ruszki; csiú…, pú, bumm.., ratatata, ratatata…Mert egyszerű volt az értelmezése: a pik- pak szórványos puskalövéseket jelentett, a csiú-pú az ágyúgolyó ahogyan hasította a levegőt, majd becsapódott valahova, és a ratatata pedig a golyószórók sorozatait a falu feletti Hosszúföld dűlőben a német állások felől, illetve a szemben lévő Mészhegy erdőségből, ahol nem is oroszok voltak, hanem románok. Ők szorították ki megismételt rohamukkal a németeket a faluból, akik azonban nem hagyták annyiban, egy ellentámadásban visszajöttek. Igaz, csak néhány napra, ezzel is növelve az áldozatok számát.
A front elhaladása után kiszakadtak az ég dunyhái, napokig esett a hó.
Mintha el akarta volna takarni azt a sok öldöklést és nyomorúságot. A fennsíkért folytatott harcokban több száz katona esett el, közöttük azok a fiatal leventék, akik csak haza szerettek volna menni, de dezertőrökként lemészárolták őket a nyilasok. Udvarukban is annyi lett a hó, hogy szinte alagutakat kellett benne építeni az istálló és az utca felé.
A zűrös helyzetek közepette, Édesapám és a család nagy fájdalmára, a románok magukkal vitték legkedvesebb lovát, a Sárgát. Olyan veszteség volt ez számára, amivel nem tudott megbékülni. Mindenütt kereste-kutatta, nyomába szegődött a hegyek felé haladó frontvonalnak. Egészen Jolsváig haladt, nem kis veszélyek közepette, de a Sárgának nyomát sem lelte. Aztán valahol Murány előtt felfogott egy sebesült katonalovat, azzal jött haza, agyoncsigázva.
Majdnem ugyanezt az utat megtette Édesanyám, sóért, néhány asszonnyal. Mert a sóra embernek, állatnak egyaránt szüksége van.
Amikor felbatyuzva hazaértek, azt is elmondták, hogy tilos lesz magyarul beszélni: a magyarokat deportálják Csehországba, vagy kitelepítik Magyarországra.
Nem jött békés karácsony a rákövetkező évre sem, sőt még a későbbi években sem, mert ott volt a bizonytalanság: mi sors vár ránk? A háború mindenkit kisemmizett, a falu házainak a kétharmada megsérült – közöttük a miénk is – ráadásul jött a 47-es év olyan szárazsággal, hogy a termőföld a vetőmagot sem adta vissza. Nem volt az állatoknak takarmány, még a faleveleket is összegyűjtöttük, a szecska közé vegyítve etettük. Nekünk a „hontalanság évei” /Janics Kálmán/ nem három évig tartottak, hanem hét évig, mert akkor kaptuk vissza az állampolgárságunkat.
Ha volt is karácsonyfa, kevés valami jutott rá.
Alma, ezüstpapírba csomagolt dió, néhány száraz keksz. Később otthonfőzött szaloncukor, néhány szál gyertya, majd csillagszóró. Ajándéknak maradt az otthon kötött, horgolt ruhadarab, amit Édesanyám a megmaradt pamutokból kiigazított. Nem voltunk bőviben ruhának, cipőnek, az is megestt, hogy a sérült ruhára, kabátra folt került. A cipővel pedig úgy takarékoskodtunk, hogy nyáron mezítláb jártunk. Elég gyakoriak voltak a lábsérülések, különösen a nagyujj tájékán. A végén úgy megtanultam mezítláb járni, hogy még a tarlón is képes voltam unokatestvéremet követni.
A reményt a megmaradásra és a túlélésre a templom jelentette, szerencsére komolyabban nem sérült meg, pedig a németek a templomtornyot gyakran megfigyelőállásként használták.
Vasárnaponként a templom megtelt, mi gyerekek ott szorongtunk a karzaton. Pótszékeket, lócát kellett hozni, hogy a zsoltárokba, dicséretekbe és imába mélyült megsebzett lelkek reményt és erőt szerezzenek a megpróbáltatásoktól teli napokhoz. Szükség is volt rá, mert segítséget csak az égi magasságoktól reméltek.
A XC. zsoltár: Tebenned bíztunk eleitől fogva reményt adó fohászként szólt a vasárnapi istentiszteleteken.
Legnagyobb vágyam az volt, hogy mikor kapok én is kiscsizmát,
ami a kicsinyke legénykék igazi disze volt. Amikor aztán rátaláltam a karácsonyfa alatt, velem madarat lehetett volna fogatni, még ha amolyan hétmérföldesnek is tűnt, mert csak úgy belesuttyantam, és lötyögött benne a lábam. Valamit lehetett rajta segíteni, kapcával jól kibélelve, aztán nagy szívfájdalmamra ezt is kinőttem. Tudtam, hogy Pogány bácsi, a falu cipészmestere volt a készítője. Egyszer el is vittem neki megmutatni. Megvizsgálta, majd a sarkára patkót, az orrára spiccet szögelt, csak úgy ajándékként. Büszkén mentem végig benne az oszlopos tornácunkon, kopogott, mintha egy huszárkapitány járt volna ott…
Ez a kiscsizma lett egy nem éppen dicséretes szereplésem tárgya.
Az unokatestvérem megtanult egy versikét, s kisütötte, hogy mi is elmegyünk karácsonyt köszönteni, ahogyan a legátusok jártak a reformátusoknál a mendikásokkal együtt. Jól is indult az egész, szomszédoknál, rokonoknál, a bekeresett pénzünket egy szánkóra terveztük, amit Bálint bácsinak kellett volna megcsinálni. Gondoltuk, hogy még Dani bácsihoz beköszöntünk, aki mindig szívesen fogadott, s okos tanácsokkal látott el. A falu végén laktak feleségével egy apró, szalmatetős házikóban. Szegényen, szerényen éltek. Amikor beléptünk látszott, hogy meglepődtek, de szívesen fogadtak, s a megegyezésünk szerint itt rajtam volt a sor, hogy elmondjam a köszöntőt. Kezdtem is, bátran, hangosan:
Egy csöpp tinta csöppent a csizmám orrára,
Megérkeztem karácsony első napjára.
Csörgetik a kulcsot, pénzt akarnak adni,
Ha nem adnak bankót, berúgom az ajtót!…
S hogy valóban megtettem, rögtön hátra rúgtam a patkós kiscsizmámmal. Nagy csörömpölés következett, a megviselt ajtó üvege szilánkokra törve hullott körénk. Sóbálvánnyá merevedtünk, de a két öreg is néma lett. Gyorsan kiosontunk. Még aznap felkerestük Bálint bácsit, aki az asztalosmesterség mellett üvegezéssel is foglalkozott. Az ünnepek után beüvegezte az ajtót, a keresett pénzünk egy fillérig ráment, de a végén Dani bácsiék is jól jártak, mert a mester az üvegezés mellett megreparálta az ajtójukat is, hogy ne fütyüljön be a szél a réseken.
A szánkóról le kellett mondanunk,
pedig a kertek alatti lejtőre délutánonként egy sereg gyerek járt szánkózni, velük a felnőttek is, akik elkísérték a gyerekeket. Akkor jutottam szánkóra, ha valaki felvett, de volt lehetőség a csúszkálásra, hógolyózásra.
A vastag hótakaró mindenkit örömre gerjesztett. De a legények-lányok másféle szórakozást leltek. Az unokatestvérem neszét vette: este nagy szánkózás lesz a templomdombon, mégpedig igazi egyes szánnal, amelyet valamelyik udvarból elcsennek. Ott is voltunk a kíváncsiskodók között. A lányok felültek a szánra tett lócákra, két legény pedig a szán rúdját vezette, mi meg oldalról próbáltunk megkapaszkodni. A szán egyre gyorsabban haladt, volt nagy sikoltozás, visítás, miközben az egyik rudat tartó legény megbotlott, elesett, a másik nem bírta egyensúlyban tartani az egészet, elengedte a rudat. A szán száguldott mint egy paripa, sokan lepotyogtak róla, majd az iskolakerítésnek csapódott. Éppen azon az oldalon voltam., a saroglya jól nekinyomott a kerítésnek, csillagokat láttam.., de szerencsére nem tört el semmim. Nekem ezzel véget ért a szánkózás, otthon igyekeztem minden elhallgatni, pedig a jobb oldalam még napokig kék volt. mint az indigó. Az egyes szánt inkább az ökrösgazdák használták, a kettes szánokat a kocsisok, közöttük Édesapám is, mert azzal ügyesebben lehetett haladni, különösen az erdőben, a fák között.
Ha szánkókészítésbe nem is fogtunk, sítalpra ráadtuk a fejünket.
Először hordódongákkal próbálkoztunk, de azzal több volt az esés, mint a csúszás. A kőrisfát a közeli Mészhegyből hoztuk, a gyalupadon a leceket megmunkáltuk, kötést is szerkesztettünk rá, s alig vártuk hogy kipróbáljuk. Nem volt valami tökéletes, de siklani siklott, csak az orra hamar kiegyenesedett. Hiába főztük mi vasfazékban, éjszakára pedig kipeckeltük, hogy jobban tartsa az orrát. Arra elég volt, hogy megtanultunk sítalpon haladni, később amikor iskolásként kölcsönkért sítalppal sítanfolyamra mentünk, én már a legjobbak csoportjában síeltem.
A karácsony előtti készülődések között voltak olyanok is, amelyek nem voltak ínyemre való, mint: a szecskavágás, fahasogatás.
Édesapám azt tartotta, hogy az állatoknak előre el kell készíteni az ünnepnapokra a szecskát, ami azt jelente, hogy én hajtottam a szecskavágó nagy kerekét, ő pedig szalmával-szénával „etette a gépet”. Hatalmas tárolókba került a felvágott szecska, innen szedte a szecskás kosárba, majd reszelt rá marharépát / burgondiát/, megszórta korpával, és meglocsolta meleg vízzel. Az állatok nyugtalanul várták az illatozó takarmányt, ahogyan az itatást is.
Édesapám, hadiárva gyerekként azt tartotta, hogy egy fiúgyereknek jól meg kell tanulni kaszálni, hogy legyen az állatoknak elég széna, sarjú. Alig lettem tízéves, már kis kaszanyelet csináltatott nekem, hogy lassan beálljak a kaszások közé, ahol később nem vallottam szégyent, csak azon szomorkodtam el, hogy nekem a szünidő kaszálást, aratást jelentett. Pedig a kaszálásban már egészen jól előre haladtam, a szomszéd Sándor bácsi, aki jó kaszás hírében állt, elismerően szólt róla. Megnézte a kaszámat, megigazította, majd elmondta a kaszálás alapfeltételeit: faragásokkal díszített szilicei kaszanyél, hozzá stájer kasza, és bécsi kaszafén /kaszakő/…, no, és ilyen kemény, szilicei magyar gyerek, mint Te vagy…,tette hozzá huncutkodva.
Minálunk az állatok családtagoknak számítottak.
Gyakran olyan nevet kaptak, mint az emberek: Sári, Kati, Miska,… Édesapám azt tartotta, hogy az állatok a gazdát dicsérik, azokat jól és tisztán kell tartani. Mindennap gondosan rendbe tettük őket; ő a lovakat, én a két tehenet, borjút. Tehénvakaróval többször is végig pásztáztam hátukat, oldalukat, aztán kefével jól elsimítottam.
Hasznom nekem is volt belőle, mert az összegyűjtött szőrből szőrlabdát csináltam, ami a kiütősdinél jól szolgált, csak focizni nem lehetett vele, mert nem ugrott. A tehén farkának a kimosása is hetente az én dolgom volt, amit egy drótfésűvel mindig szépen eligazítottam. Ezzel vette gondozásba Édesapám a lovak sörényét is.
Máig feledhetetlen, amikor a kisborjút vakartam, az érdes nyelvével összevissza nyalt, a kiscsikó pedig kedveskedve mindig belém bökött bozontos fejével, selymes fülével.
A fahasogatással könnyebben megbarátkoztam, mert a fejsze mindig ott volt a kezem ügyében, a szekér oldaláról sem maradhatott el, de Édesapámnál egy kisbalta akkor is ott volt, ha csak szétnézett a határban, a végtelen legelőn. Az volt a mércéje: aki jól kezeli a fejszét az tízszer egymás után képes ugyanabba a fejszevágásba vágni. A favágás és hasogatás előtt pedig jól meg kell nézni a fatönköt, hogy megtaláljuk annak nyitját. Később hasogatófejszét is tartott, amivel könnyebb volt a nagyobb darabok felhasítása. A hasábokat pedig szépen be kellett rakni, hogy jól mutasson.
Illusztráció (Fotó: ChatGPT)
Karácsonyfánk mindig volt, kezdetben titokban tartva, mert azt „a Jézuska hozta”.
Később közösen kerestük meg a legszebbet, gondolva a rokonokra, szomszédokra is. A lovasszánra elfért bőven belőlük, s akkor még nem volt olyan veszély, hogy megbüntetnek érte.
A karácsonyi ajándékozásnak minálunk nem volt nagy hagyománya, Édesanyám ügyeskedett össze valamit, Édesapám pedig farigcsált: kisszekeret, gémeskutat, eketaligát. Az utóbbit a mai napig megtartottam, mert majdnem velem egyidős.
Később első karácsonyi ajándékaim között volt egy papírtáska /kisbőrönd/, ami felváltotta az iskolában a vászontarisznyámat. Nem sokáig szolgált, hamar megadta magát. Amikor megtanultam olvasni, könyvekre vágytam, mert otthon csak két könyv volt: egy református énekeskönyv, és egy református Biblia. Az utóbbi bibliofil kiadás volt, apró betűkkel. Mindjárt az elején kezdtem olvasni, az Ótestamentumot, most már tudom, jobb lett volna az Újtestamentummal indulni. Harmadikként volt még a zöldkereszt propaganda füzete, amit az anyák azért kaptak, mert katonafiút szültek Horthy Miklósnak.
Illusztráció (Fotó: https://kastelyszirak.hu)
A karácsony előtti szokásokhoz kapcsolódott a disznótor, amelyre az ünnep előtti napokon került sor.
A háborúban annyiban változott a helyzet, hogy a szabad kéményünkben mások is füstöltek szalonnát, kolbászt, s megesett, hogy a katonák megdézsmálták, vagy elvitték mindet.
A sóvári almánkat Édesapám a hombárban, a búza közé rejtette el, mert ott kitartott tavaszig. Az aszalt gyümölcsök közül a szilvának volt nagy keletje, az aszalt almát, körtét mi „susinkának” hívtuk. Karácsony estéjén kedvencem volt a gőzölgő mákos „doboska” /guba/ és a mákos kukorica.
Karácsonyi szokásainkban nagy változást a gyerekek és az unokák érkezése hozott, de ez már az ő történetük.
Első karácsonyi emlékeim a háborúhoz kötődnek.
Most, amikor a létvégi célhoz egyre közelebb kerülök, ismét háború van. Aggódom. No, nem azért, hogy meghalok, azt tudom, hanem azért, hogy mi vár gyermekeimre, unokáimra, családunkra, közösségünkre ebben a feje tetejére állított világban?
Az emberiség tévúton jár, önmaga okozza, hogy a harmadik világháború és a kipusztulás szélére sodródott. A lopakodó fogyasztói társadalom pedig itt van körülöttünk a mindennapjainkban: a pénz-, a tárgyak-, a vagyon- és a tévtanok-téveszmék imádatával. Mindezekkel együtt jár a bizalmatlanság, gyűlölködés, irigység.
Az emberek még soha nem voltak ilyen távolra egymástól;
pedig az áruláncok már hónapokkal az ünnep előtt ájulásig ontják sablonos karácsonyi hirdetéseiket. Tehetetlenül nézzük, ahogyan az elektromos „kütyük” megrontják gyermekeink, fiataljaink életét.
Karácsony misztériuma a gyermek születését jelenti, ami a legnagyobb ajándék és csoda életünkben.
A gyermek megszületése alkalom önmagunk lelki megújulására, újjászületésére.
Illusztráció (Fotó: ChatGPT)
A kereszténség/keresztyénség egy olyan keret, amely több mint kétezer év alatt lehetőséget adott a megmaradásra, megújulásra. Vigasztalást jelentett a nehéz időkben, reménységet a küzdelmes mindennapokban.
A krisztusi szeretet és irgalom utat mutat, ahogyan a betlehemi csillag is azt tette.
Édesanyám, aki a legbrutálisabb vallásüldözéskor is megtartotta istenhitét, sokszor mondogatta:
Ha szegények is vagyunk, csak háború ne legyen…
Kassa, 2024. november 18.
M á t é László
Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
