Kondor Szilvia, a „Farma HAPPY” kutyamenhely vezetője a bejárat előtti parkolóban várakozik, overallban. Jómagam egyszerű, ámde elegáns darabokat választok szerény ruhatáramból, a karácsonyra való tekintettel. Mint másodperceken belül kiderül, neki volt igaza.
– Gyorsan bújj be, nehogy elszökjenek – nyitja ki mintegy huszonöt centire a súlyos zárószerkezetet.
– Tessék piskóta- nyom még a kezembe néhány klasszikus babapiskótát. – Ezt nagyon szeretik. Könnyebben megkedvelnek.
Hát, elég könnyen megkedveltek. Az alacsony, ideiglenes kerítésen átlépve mintegy tizenöt kutya borít be tetőtől talpig. Közös tulajdonságuk, hogy valamennyien vinnyognak, nyüszítenek ugrálnak és ugatnak, illetve, egyikük megpróbálja tőből kirágni a lábikrámat.
-Engem véd – magyarázza Szilvia kedvesen mosolyogva és további piskótákat ad át. Cserébe én is mosolygok és megpróbálok ellenállni a sürgető vágynak, hogy helyből átugorjam a két és fél méteres kerítést, és bebújjak egy közeli, biztos menedéket nyújtó bokorba. A kutyaáradat a piskóták áldásos hatásának köszönhetően mérséklődik.
Erre, itt van az irodám – tessékel át az udvaron egy alacsony épület felé, és mind a ketten tudjuk, hogy ettől a viharos fogadtatástól számos vendégnek felakadt már a szeme.
Vakolatlan falak, régi, szocialista linóleum. Vagy inkább a maradványai. Ablak csak itt-ott, többnyire kifeszített fólia helyettesíti. Az ajtót alul szétrágták a kutyák, most éppen egy tollpárnával van betömve. A kutyasereg, a főnöknő szigorú parancsára bánatosan kinn marad, csak egy furakszik be a lábunk alatt, meg később még egy, a tollpárna – barikádot erőszakkal áttörve. Biztosan állíthatjuk, hogy két ugráló kiskutya sokkal jobb, mint tizenöt.
Gyerekkorodban volt kutyátok? És most van?
Édesapám erdész volt, gyakran elkísértem erdei útjaira. Sokszor tértünk haza valamilyen sérült állattal. Őzgidától kutyáig mindenféle állat lábadozott nálunk, pár évesen már kutyaszán húzott. Igen, otthon is van két mentett kutyám.
Hogyan kezdődött? Megsajnáltál egy törött lábú kiskutyát és megpróbáltad gyógyítani?
A pontos kezdetekre nem emlékszem, pillanatképek villannak be, de most is úgy gondolom, hogy az ilyen hajlamokkal vagy születik az ember vagy nem…
Személyes tapasztalataid alapján hogyan viszonyulnak az emberek a kutyamentéshez? Vannak esetleg negatív élményeid?
Változó, de szerencsére évről évre jobb a helyzet. Szűk baráti, ismeretségi köröm ismeri eléggé szigorú hozzáállásomat. Persze intelligencia kérdése is. Meg földrajzi elhelyezkedésé is. A mi régiónknak például még bőven van pótolni valója.
Szerinted a szlovákiai állatvédő törvények elegendőek? Ha nem, mit változtatnál, javasolnál?
Szilvia keresetlen szavakkal bírálja az egész szlovákiai állatvédő apparátust. – Még járási szinten is akkora a bürokrácia, hogy lehetetlenné tesz bármilyen értelmes munkát, a végrehajtó szervek tehetetlenek. Egy-egy rosszindulatú feljelentéssel, petícióval többet foglalkoznak, mint az igazán valós problémák megoldásával.
Hogyan lehetne megállítani a kóbor kutyák számának növekedést?
Van rá jó külföldi példa, működik. Máltán ivartalanító buszok, mobil állatorvosi állomások dolgoznak sikeresen.
Volt olyan speciális, nehéz eset, ami különösen nagy hatással volt rád?
Ajjaj… hol is kezdjem. A Királyhelmecen elgázolt és cserbenhagyott óriás Leopold, a láncon fialt, csaknem teljesen szőrtelen, bőrbeteg Katinka, a pszichikai roncs Diana… ezeket az eseteket évek múltán is emlegetik az emberek. Ezekben a történetekben az a szép, hogy mindegyiküket emberi összefogással sikerült megmenteni.
Az állatok között vannak fajkutyák, vagy inkább a bizonytalan eredetű kóbor kutyák teszik ki a többséget?
Az utóbbi. Bár mentettem már kutyát tenyésztőtől is. Sőt, olyan tenyésztővel is akadt dolgom, aki öreg kutyát hozott, mert az állat lestrapált, öreg méhe már nem hajtott több hasznot. Nem hátrányos helyzetűek, nem szegények.
Milyen módokon kerülhetnek az állatok a menhelyre?
Legtöbbször bejelentés által. Csak jelzem, hogy a szemfüles, állatbarát emberek mindenütt jelen vannak. Sokszor az ajtó előtt, dobozban találunk kiskutyákat. A megmenteni való állatok szinte szembe jönnek velem az utcán. Jó helyen vagyok, jó időben, mondogatom magamnak. Sokan jönnek azzal is, hogy hát, igen, jó lett volna kasztráltatni a kutyát, de ez elmaradt és most már itt vannak a kiskutyák.
Milyen gyakran fogadnak be kutyát az emberek?
Nyáron többet, a karácsonyi időszakban a legtöbbet. Ilyenkor még szigorúbb vagyok, mondják, azért van annyi kutyám, mert nem adom egykönnyen.
Mit csinál egy kutyamentő, amikor éppen nem ment? Van olyan tevékenység, ami ki tud kapcsolni?
Ez egy hivatás, nem hiszem, hogy csak úgy ki lehet kapcsolni. Én például nem tudom és valahol nem is akarom. Ez az életem része, amit nem rakhatunk félre csak azért, mert éppen fáradtak, kimerültek, vagy betegek vagyunk. A családommal eltöltött idő valóban kikapcsolódás, ez mindig maximálisan feltölt és „restartol”.
Van kedvenc fajtájú kutyád?
Van, bizony, a MENTETT KUTYA. Minél kevesebb a lába, szőre, foga…annál jobban szeretem, ha mondhatok ilyet….
Mi történik, ha agresszív, akár támadó kutyával van dolgotok?
Ehhez már szakértő segítség kell. Az agresszivitásnak mindig van oka. Ha megszűnik az ok, egyszeriben vége az agressziónak is.
Minden állatot meg lehet menteni? Vagy vannak esetek, amikor ez már nem lehetséges?
Igen, meg lehet. Csak akkor nem, ha a társadalmi hozzáállás, az emberi tényező meg a szőrszálhasogató, bürokrata intézmények miatt már elkéstünk a cselekvéssel.
Van munkahelyed, s ha igen, összefér a két tevékenység, mondjuk, időben? Tehát győzöd?
Igen, van. Időben összefér, illetve sikerült megoldani más, hasonló gondolkodású emberek segítségével. Délig autista gyerekekkel foglalkozok, délutántól estig az állatokat szocializálom. Tökéletes az életem. Hát persze, hogy győzöm. Szívvel-lélekkel teszem, tehát könnyedén megy.
Mi a napi rutin, az a minimális gondoskodás, amit mindenképpen muszáj megcsinálni?
Etetés, takarítás, gyógyszerek beadása. Mint egy háztartásban. Főzök, mosok, takarítok, oktatok, nevelek. És sokat szeretek.
Kifelé menet elhaladunk egy betonkeverő mellett („Megvettem, mert még sok a munka.”), Szilvia büszkén mutatja, hogy már van vízmelegítőjük. Amíg nem volt, az ivóvizet is otthonról hordta. Áram, mint olyan, még most sincs, hosszabbítókábelen, a szomszédos másik menhelytől kapnak energiát. Sok a munka? Így szemre egy tizenöt fős építőbrigádnak úgy egy-két év. Vagy három. Ezt tényleg nyugodtan lehet „sok munkának” nevezni.
Hazaérve két kutyánk lelkesen körülugrál, szétcincált nadrágomon érzik az idegen kutyaszagot. Valahogy nincs szívem erélyesebben rájuk szólni, mint szoktam. Hisz nekik is csak valakire van szükségük, akit szerethetnek, valamiért.
Mint mindannyiunknak.
Tóth Ferenc
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
