Aki kétszer csenget – Hogyan telik a postás egy napja? szaszifanni2024. 12. 23., h – 10:53
Egy aprócska medvesaljai faluba, Tajtira kanyarodunk be. A feladatunk az, hogy megtaláljuk Bozó Juditot – vagy ahogy mindenki hívja: Jucust –, a helyi postást. A községháza közelében találom meg a kék-sárga kabátba bújt kézbesítőt.
Sorozatunkban a mindennapok hőseit mutatjuk be. Hétköznapi munkahelyek testközelből – úgy, ahogy eddig nem láttuk.
– Kilenc éve kezdtem a szakmát. Az akkori postásnő elesett biciklivel, és eltörte a kezét, kellett hát valaki, aki helyettesíti. Nekem éppen lejárt az anyasági szabadságom, szóval kapóra jött a dolog. Gondoltam, egy próbát megér! Nagyon megszerettem ezt a hivatást, mivel imádom az embereket.
Jucus reggel nyolckor áll munkába. A napot az Újbáston található postaépületben kezdi. A műszak elején elszámolnak az előző nappal, aztán megérkezik a postakocsi. A friss szállítmányokat szétválogatják, majd tíz körül kezdődik a kézbesítés. Óbáston, Tajtin, Vecseklőn, Medveshidegkúton és Újbáston kell kihordaniuk a küldeményeket. Mára Jucusnak ez gyerekjáték, de kezdőként alaposan meggyűlt a baja az összevissza számozott ingatlanokkal.
– Van, hogy a 128. szám alatti épület a falu egyik, a 129. pedig a másik végén található. Akadnak olyan házak is, amelyekhez csak egy másik épület udvarán keresztül jutok be. Eleinte a levelek szétválogatása is sokáig tartott, néha délig rakosgattam őket, s csak este nyolcra sikerült mindet házhoz vinnem. Az most is előfordul, hogy este viszek ki csomagot, mert a címzettek akkor már otthon vannak.
Nevek helyett házszámok
A kezdeti nehézségeket nem egyedül kellett leküzdenie, a helyiek – kis közösség lévén – ismerik, segítik egymást.
– Itt, Tajtin például volt egy ember, aki valahogy mindig abban az utcában sétált, ahol én voltam. Tőle kérdezgettem, hogy mit hol találok. Ha a házszámról nem is, névről tudta, hogy kit hol kell keresnem. Persze, ha véletlenül a szomszéd postaládájába dobnám a levelet, az akkor is célba ér, nem fognak rajta összeveszni.
A házszámokat azóta kisujjból szórja, olyannyira, hogy a nevét nem mindenkinek ismeri, de azt tudja, ki melyik házszám alatt lakik.
– Múltkor is kérdezték tőlem, hogy ki volt ott egy rendezvényen, de én csak úgy tudtam elmondani, hogy hát a 77.-ből a néni meg az 50.-ből a bácsi. A házszámokat akkor is figyelem, ha elmegyünk valahová kirándulni. Ez szakmai ártalom.
Ahogy megállunk az egyik háznál, tudatosítom, hogy Jucus mindig kétszer nyomja meg a csengőt, de ha kell, kétszer dudál, esetleg kétszer kopog… A kettőhöz mindenképpen tartja magát. Úgy fest, ez is a hivatás része.
A mama nem tud írni
Rosszul megcímzett küldeménnyel napi szinten találkozik, de olyanok is akadnak, akik egyáltalán nem tudnak írni.
– Kértük az egyik lakost, írja alá, hogy átvette az ajánlott levelet. Annyit kanyarított oda nagy nyomtatott betűkkel, hogy Sanyi. Amikor még kezdő voltam, sokan csinálták azt, hogy csak X-ekkel írtak alá. Az egyik héten három X-et írt alá valaki, a következő héten meg már négyet. Amikor rákérdeztem a változás okára, annyit mondott, hogy azóta férjhez ment.
Annak, hogy valaki nem tudja aláírni, amit alá kéne, néha morbidabb okai vannak, mint az analfabetizmus. Jucus meséli, hogy egy ház lakói a halott nagymama helyett akarták felvenni a nyugdíjat.
– Amikor kértem, hogy küldjék ki a mamát, azt mondták, hogy a mama nem tud írni. Hát, már valóban nem tudott…
Szerelmes levél a börtönből
A kiszállítandó küldemények közt leginkább hivatalos levelek, újságok, csomagok vannak. Hagyományos, kézzel írott levelet már nem küld szinte senki.
– Néhány éve mindegyik nap jött egy levél a börtönből: egy rab írt a párjának. Már mi is nagyon vártuk, hogy szabaduljon, mert a címzett minden reggel megjelent a postán, hogy megérkezett-e már a levele.
A képeslapok ideje is leáldozóban van. Jucus azt mondja, csak néhányan küldenek ilyen jellegű köszöntőt, leginkább az ünnepek előtt, esetleg születésnapokra, kerek évfordulókra.
A postásunk egyébként nemcsak odaadja a küldeményeket a helyieknek, hanem be is gyűjti azokat.
– Nem nagyon járnak be a postára ezekből a falvakból. Inkább telefonon szólnak előre, ha valamit küldeni akarnak, esetleg csekket szeretnének kifizetni. Olyan is akad, aki cetlit tesz ki a kapuba, hogy menjek be a csomagért. Szívesen elintézem helyettük.
Vannak, akik munkaidőn kívül is felhívják a postásnőt ügyes-bajos dolgaikkal.
– Kérdezik, hogy megjött-e már a csomag, szólnak, hogy nem lesznek otthon, vagy épp kérik, hogy vigyek nekik ilyen-olyan magazint. A keddi napot szeretem a legjobban. Olyankor nincs sok küldemény, de jön a Vasárnap!
Mindenki postása
Kedves szavak, integetések, beszélgetések kísérik a postásnő útját. A helyiek szeretik. Az idősebbek sokszor behívják kávéra, sütire, megkínálják ezzel-azzal.
– A nyugdíjasaimnak nemcsak házhoz szállítom, hanem beviszem a csomagokat. Nem várom el, hogy kicsoszogjanak.
Könnyes szemmel teszi hozzá, hogy a héten hárman is elhunytak közülük.
– Úgy sajnálom őket, de olyan szép is, hogy a férj és a feleség egymás után halt meg.
Közben a helyi mezőgazdasági céghez érünk, ide több szállítmány is érkezett. Megfogok néhányat, hogy mindent be tudjunk vinni egyszerre.
– Mindig azt mondják, hogy én az ő postásuk vagyok, szinte engem is alkalmazottnak vesznek. A céges bulikra is meghívnak, megyek majd a karácsonyira is.
A roma telepre is ki kell vinnie a küldeményeket. Az arra vezető úton egy kissé szurtos roma kisfiú jön szembe. Szaloncukrot majszol. Se szó, se beszéd belemarkol a zacskóba, és Juci felé nyújt egy adagot.
– De csak egyet adjál! Majd megint hozok neked cserébe gyümölcsöt.
A szaloncukorból nekem is jut. Az út szélén pedig üres szaloncukros papírok jelzik a kisfiú útvonalát. Nem ő az egyedüli nélkülözésben élő, akinek ad néha ezt-azt a postás.
– A telepre szoktam vinni kinőtt ruhákat, cipőt. Mikulásra is vettem egy-két apróságot néhány gyereknek.
Kutyabarát szállító
Jucussal nemcsak az itteni embereknek van szerencséjük, hanem a kutyusoknak is. Gyakran hallani, hogy a postások nagy ellenségei a kutyák, és bár a mi interjúalanyunkat is harapta már vádlin egy véreb, nagy állatbarát. Saját menhelyet üzemeltet a barátaival. Ha végez a kézbesítéssel, indul is kutyákat gondozni.
Amíg sétálunk, addig is név szerint szólít meg egy-két szőrös barátot. A kevésbé morgósaknak simogatás, fülvakarás is jár.
– Persze akadnak vadabbak, akik nem engednek oda a postaládához. Gazdáiknak a falusi üzletbe szoktam beadni a leveleiket.
Ha esik, ha fúj
Hideg, esős napunk van, ezért Jucus autóval járja az utcákat, még úgy is, hogy a benzinköltséget nem térítik meg. Szolgálati járműnek egy elektromos biciklit kapott.
– Tavasztól őszig imádok postás lenni. Jó az idő, kint vannak az úton az emberek, nem idegesek, beszélgetnek. Én se sietek haza, olyankor jobban szóba elegyedek mindenkivel, szeretem, amikor a kertből jönnek elő a küldeményért a nyugdíjasok. De kézbesíteni kell, ha esik, ha fúj. A rossz időt szeretem a legkevésbé ebben a munkában.
A kisebb posták sorra zárnak be, fenntartásuk nem kifizetődő. Jucus azonban nem tart a létszámleépítéstől. Azt mondja, ha összevonják őket egy nagyobb létesítménnyel, akkor is kell majd valaki, aki kiviszi a küldeményeket.
– Én nagyon szeretem ezt a munkát, imádom az embereket, jó kint lenni, jönni-menni. Jó lenne, ha innen mehetnék nyugdíjba is.
Dél felé jár az idő, az eső közben eláll. Átgurulunk Medveshidegkútra, a postásunk szülőfalujába. Mivel főleg már csak kisebb küldemények várják, hogy a címzetthez érjenek, Jucus leparkolja az autót, és biciklire pattanva folytatja az útját. Mi már nem tartunk vele, de tudjuk, hogy a karácsonyi ajándékok és várva várt csomagok időben célba érnek.
Jucus segít megértenem, hogy egy-egy kis faluban mennyire fontos a postás személye. Itt nincsenek csomagpontok vagy nagy boltok – minden a postásnő munkáján múlik. A kézbesítők a modern világ Jézuskái. Legyünk nekik hálásak!
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. december 17-ei számában jelent meg.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
