A rendszerváltoztatás óta eltelt harmincöt évben a magyar pártrendszerben kezdetben megtapasztaltuk a háromosztatúságot, majd hosszú ideig a látens kétpártrendszert, utána pedig a „centrális politikai erőteret”. A duális berendezkedés és a háromosztatúság különböző variációinak évtizedei jelentős törésvonalak mentén rendeződtek be, melyeket egyaránt megfoghatunk a kommunista múlthoz való viszonnyal, a konzervatív–progresszív ellentétpár révén és a bal–jobb tengely mentén. A hagyományos ideológiák politikai témái és válaszai azonban manapság egyre kevésbé működnek, ami közhely, vagyis legalább annyira igaz, mint amennyire semmi sem következik belőle. Ideje hát új konstellációt felállítani, ami úgy ötvözi a korábbi ellentéteket, hogy magasabb szintre emeli őket, ugyanakkor merészen keresztbe is metszi egyiket-másikat, hogy újrakeretezze a konfliktus–konszenzus lehetőségeket.
„KONZERVATIVIZMUS” – A JOBBOLDALISÁG GYERMEKBETEGSÉGE
Vegyünk egy nagy lélegzetet, és mondjuk ki a régóta érlelődő fölismerést: a francia forradalomtól a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatásokig tartó kerek kétszáz év (1789–1989) uralkodó ideológiái, azaz a liberalizmus, a szocializmus és a konzervativizmus, mindenestül a modernitás projektjei voltak, annak ellentmondásaira kínáltak válaszokat, így a polgári társadalom és az indusztrializmus termékeinek kell őket tekintetünk – régi formájukban ma érvénytelenek. Saját(os) történelmi helyzetükben jelöltek világnézeti és egymáshoz képesti relációkat, amelyek egy jelentősen más korszakban egyszerűen már nem érvényesek. A bal- és a jobboldal ezeknél tágasabb gyűjtőfogalmak, hiszen alapvető antropológiai hozzáállást írnak le, mégpedig az egyenlőség–egyenlőtlenség és a szabadság–tekintély koordináta-rendszerében, ott is a mérsékelt–radikális pólusok közötti spektrumjelleggel.
Panajotis Kondylis 1986-ban írva a konzervativizmusról minden joggal megállapította, hogy „a konzervativizmus egy konkrét, specifikus történelmi jelenség”, vagyis egy adott korhoz kötött, nem általános eszmei-politikai tényező. Ez alatt azt értette, hogy a 18. századi felvilágosodás, a francia forradalom és az ahhoz kapcsolható politikai, gazdasági, társadalmi és ideológiai események ellenmozgalma volt, és bár bír annál általánosabb ontológiai-antropológiai jellemzőkkel, a konzervativizmus, mint konzervativizmus, időhorizontja igencsak behatárolt. Ha van is általában vett, öröknek tételezhető Konzervativizmus, akkor annak csak időleges szakasza az a konzervativizmus, amely kitüntetetten a felvilágosodás és a francia forradalom ellen hadakozva forradalomellenes vagy egyenesen ellenforradalmi jelleget öltött.
A görög gondolkodó esszéje végén ennél erősebben is fogalmaz, és azt írja, hogy mint ideológia, a 18. század végi, 19. század elejei konzervativizmus az addig uralkodó csoportok hatalmának megtartását védelmezte, mégpedig az állam és egyház elválasztása és a gyáriparnak a mezőgazdaság fölébe kerekedése ellenében, vagyis a szekuláris indusztrializmus – vereséget szenvedett – ellenzékeként szolgált. Mint ilyen, „a konzervativizmus történelmi tartalma kimerült”, így pedig a társadalom- és eszmetörténet antikvárius érdeklődésén kívül nem tarthat számot aktuális vonatkozásra, legföljebb „metaforikus vagy polemikus-apologetikus értelemben”.
Mindez természetesen fokozottan elmondható a polgári forradalmak győztes ideológiájára, a liberalizmusra és a 19. század derekának nyugat-európai gazdasági-társadalmi körülményeinek leírásán alapuló marxizmusra (A tőke első kötete 1867-ben jelent meg), illetve az azon alapuló szocializmusra (A Kommunista Párt kiáltványát 1848-ban nyomtatták ki először). A szorosan vett konzervativizmus, az eredeti liberalizmus és a tőrőlmetszett szocializmus voltaképpen egytől egyig a 19. század első felének, jóindulattal középső harmadának a termékei: az első története befejeződik a polgári társadalom kialakulásával, amikor a földbirtok elveszíti jelentőségét, a másodiké a győzelmével, hiszen emancipációs projektje ezzel véget ér, a harmadiké pedig az ellene való lázadásainak leverésével (a párizsi kommünt 1871-ben számolták föl brutálisan). Konzervatív áramlat, liberális rend és szocialista mozgalom természetesen utána is van, sőt a 20. században mindegyik másodvirágzását éli, de ez már nem az eredeti formában, sőt tartalommal történik, hogy az elmúlt harmincöt év politikai-ideológiai formációt már ne is hasonlítsuk hozzájuk.
POSZTMODERN DIALEKTIKA
Az ideológiák közötti keveredés idejekorán elkezdődött: mi sem jellemzőbb, mint hogy a 20. század második felének sikeres európai néppártjai, legyenek bár kereszténydemokrata vagy szociáldemokrata gyűjtőpártok, mind osztották a II. világháború utáni polgári liberális konszenzust, a két nagy versengő brit párt pedig olyan sokat tanult egymástól, hogy Thatcher vonalát Tony Blair, azét pedig David Cameron folytatta – előbbit Tory Blairnek, utóbbit Blameronnak cikizték. Ez a hibriditás azóta csak fokozódott, ki javasolná például manapság, hogy színtiszta konzervatív, liberális vagy éppen szocialista gazdaságpolitikát folytasson az ország? A 21. században egyébként is „a jobboldali verseny és a baloldali együttműködés modernista dialektikája visszahúzódik” (Nick Land).
A hagyományos, idejétmúlt ideológiák persze viszonyfogalomként vagy nosztalgikus értelemben továbbra is használhatók, de kell valami más, ami nemcsak jobban leírja a valóságot, hanem többséget is lehet mögé toborozni. A politika antagonisztikus természetéből fakadóan ez egy kétosztatú rendszer lesz, amely úgy ragadja meg jól korunk alapellentét, hogy azért valamit megőriz a korábbról ismert konfrontációkból. Mindez egy igen kreatív és dialektikus megoldást jelent, melynek révén olyan új szintézis születik, amely a korábbi törésvonalakat keresztbe metszi, az ellentéteket megszüntetve megőrzi (Aufheben), végezetül politikai értelemben „a 21. század szociális és gazdasági, nemzeti és globális kihívásaira adott válaszokat újratervezi”, hogy Benedikt Kaiser találó, Keresztfront című könyvét idézzük.
Ilyen felosztás már ismert: David Goodhart a Bárhol és a Valahol jól megtalált fogalmával írta le a helyhez és az ott élők kultúrájához kötődő, illetve a világ fölött lebegő emberek közötti különbséget, Lothar Fritze pedig úgy véli, hogy egy individualista-univerzalista és egy kollektivista-partikuláris oldal között folyik a harc. Mindkét felosztás érvényes és igen aktuális, a könnyen megragadható politikai ellentét megfogalmazása helyett azonban szociológiai metaforákkal és társadalomtudományi fogalompárokkal dolgoznak. Tovább kell tehát mennünk! Az olyan kérdések, mint amelyek a nemzeti szuverenitás és a nemzeti kultúra körül forognak, megkönnyítik a politikailag relevánsabb fogalmak megtalálását. A mostani aktuális ügyek – a jogállamisági eljárásoktól kezdve a migráción át egészen a fegyverszállításig – voltaképpen egy globalista-individualista és egy lokalista-közösségi hozzáállás közti ellentét kibontakozását demonstrálják, amely szintetizálja az eddig ismert törésvonalakat, miközben megtisztítja őket korukhoz kötöttségüktől.
Forrás:latoszogblog.hu
Tovább a cikkre »
